– Kiskorom óta folyamatosan ezt akartam, ötévesen döntöttem el, hogy festőművész leszek. Otthon mindennap rajzoltunk, a nővérem is képzőművész, róla igyekeztem példát venni. Édesapám nagyon rugalmas volt, bár egy időben minden áron arra akart rávezetni, hogy jogász legyek, akárcsak ő, ebbe be tudott volna vezetni, segíteni a pályám kezdetén. De amikor én határozottan kijelentettem, nem erre érzek hívást, azt mondta: fiam, azt csináld, amit te érzel, másképp nem leszel boldog az életben.
– Édesapja román, de kiválóan beszél magyarul, akárcsak ön és műépítész férje is. Ez a szatmári közeg hatása?
– Mi tulajdonképpen román család vagyunk, csak édesanyám félig-meddig magyar, van benne sváb vér is. Úgy nőttünk fel, hogy román és magyar gyerekek együtt játszottunk, otthon, a családban édesanyámmal hol magyarul, hol románul beszéltem, első éveimtől két nyelven. Román iskolába jártam, de olvasmányokon keresztül sikerült megismernem a magyar nyelvet is.
– Milyen szerepet játszott a vallás a családjában?
– Mindkét szülőm nagyon vallásos volt, de mindketten másként. Édesanyám napi áldozó, nagyon törekedett rá, hogy rendszeresen küldhessen hittanórára, szorgalmazta, hogy tanuljunk meg írni, olvasni magyarul. Édesapám is hasznos dolognak tartotta. Amint Kolozsvárra kerültem, megkerestem az ifjúsági csoportot, kötődtem hozzájuk, összebarátkoztunk, mindennapos lettem ebben a társaságban, a közösségben, a templomban. Óriási fordulatot is jelentett az életemben, ugyanis addig teljesen másképp képzeltem el művészi pályámat is, de már az egyetemi évek alatt megszületett a gondolat, a hívás: egyházművészettel kellene foglalkoznom.
– Az egyházművészet felé fordulás mennyiben függött össze a Szent Mihály templomban tapasztalható igényességgel, fennköltséggel?
– A Szent Mihály templomban dolgozott akkoriban Dénes Szeréna szociális testvér, aki külön foglalkozott velünk, fiatalokkal. Ő díszítette a templomot, ő készítette a virágkompozíciókat, fantasztikus művészi érzéke volt. Utolsó éves voltam az egyetemen, és Szeréna testvér megkért, mondjak véleményt egy bizonyos papi miseruhakellékről, egy stóláról, amit ő próbált összeállítani... Segítettem, és párhuzamosan azon gondolkodtam, megpróbálok én is tervezni és varrni egyet. Emlékszem, a legelső stólám egy piros pünkösdi, úgynevezett szentlelkes stóla volt, nagy örömmel készítettem.
– Annyira kötötte a Szent Mihály templom körülötti liturgikus igényesség, hogy egy időben a sekrestyési munkát is elvállalta.
– Utolsó éves egyetemista voltam, amikor Czirják Árpád lett a plébános, ő felfigyelt arra, hogy próbálok aktívan bekapcsolódni, meghatódott, amikor a legelső stólát kapta tőlem, és bátorított, hogy készítsek még. Számomra külön élmény volt, hogy nemcsak elkészíttette ezeket, hanem rendszeresen viselte is a templomi szertartáson! Ezek voltak a templom díszdarabjai. Az egyetem utáni kinevezésem Csíkszeredába szólt, de onnan is tartottam a kapcsolatot a Szent Mihály templom plébánosával, aki bátorított, hogy miután elvégzem a kötelezően leszolgálandó három évet, jöjjek vissza Kolozsvárra. Azon volt, hogy valamilyen egyházi alkalmazásba jöhessek vissza, valamilyen egyházművészeti foglalatosságra. A kommunizmus idején ez nem volt egyszerű. Amikor a szüleimnek mondtam, édesanyám örvendett, édesapám kicsit aggályoskodott, de újból hangoztatta, és ezt én nagyon értékelem: azt csináld, amit szeretnél, másképp nem leszel boldog. A kötelező három év lejártával Kolozsvárra mentem ismét, s ideiglenesen Czirják Árpád plébános sekrestyésként alkalmazott. Tíz hónapon át nyitottam, zártam a templomot, előkészítettem a szentmiséket, a papokat a liturgikus szolgálatra beöltöztettem, sepregettem, tettem, amit kellett. A forradalmat követően más lehetőségeim is adódtak a szakmai munkára, hiszen akkoriban annyi újdonság volt, az én egyházművészi alkalmazásom késlekedett, végül magáncéget hoztam létre, nagyon szerény körülmények között végre folytatni tudtam a művészi tevékenységet az én elképzeléseim, törekvéseim szerint.
– Alkotásai csodálatosak színben és formában, szemlélésük olyan, mint egy meditáció, egy lelkigyakorlat. Hogyan „működik” liturgikus keretek közt a művész? Miként sikerül egy művészházaspárnak csapatként, közösségként együtt tervezni, dolgozni?
– Valószínű, hogy a végeredmény ilyen, de ez nem sima út! Nem mindig egyszerű, néha adódnak konfliktusok is köztünk, eltérő meglátásainkat egyeztetni kell, s a folyamat bizony nem konfliktusmentes. Előbb-utóbb azonban kialakul az összhang. Egyszer nagyon mélyponton voltam, azt mondtam, mindennel végzek, túl sok csalódás ért, mert egyházművészettel foglalkozni nem könnyű feladat. A férjem volt az, aki figyelmeztetett, hogy nyugtalan leszek, ha abbahagyom, és hogy Isten egyebet vár tőlem. Ő segített át a válságon – és folytattam.
– Előfordul-e olyan eset, amikor a megrendelő közösség nehezen fogadja a tervet, hogy túl modernnek tartják, túl merésznek az elgondolást?
– Nem túl gyakori az ilyen eset. A terv több változtatáson is átmegy munka közben, ám amikor elkészült, a megrendelő pap elszánta magát és meggyőzte az egyháztanácsosokat, a közösséget, akkor már mindenki meg van győződve arról, hogy jó lesz.
– Mennyire számít ön modern, újító művésznek?
– Csak részben. Nagyon sok mindenben teljesen hagyományos, klasszikus vagyok. Klasszikus arcokat festek, hogy érthető legyen, hogy az egyszerű embernek is mondjon valamit, azt próbálom ötvözni a kompozíció többi részével, amiben sokkal több a lendület, a merészség, a bátorság. Valaki egyszer figyelmeztetett is Magyarországon, hogy furcsa ez a kettősség, észrevette, hogy párhuzamosan egy konzervatív, merevebb beállítottságú és egy merész, úttörő oldalam él együtt. Én igazából nem vagyok modern, viszont belátom, hogy mifelénk újszerűeknek számítanak a megoldásaink.
– Mi indítja alkotásra: egy belül kialakult kép, egy forma, egy téma vagy amegrendelés?
– Belőlem időnként kikívánkoznak témák, ebben is egyezünk a férjemmel. A művésznek nemcsak az a feladata, hogy várja a felkérést, hanem élnie kell benne egy meglátásnak, egy víziónak. A művész mindig töprengjen, bárhol is jár: hogyan lehetne fejleszteni, a belső berendezésen alakítani, hogy ott imádságos hangulat legyen, hogy az embereket Isten felé segítse? Az elképzeléseimet előrevetítem, és ha van rá mód, ajánlom őket, javasolok. Ez a művész, nem a pap feladata, hiszen neki más a munkaköre. Ha egy téma motoszkál bennem, nem erőltetem, hagyom, hogy természetes módon fejlődjön, növekedjen, érjen. Bizonyos képek évek alatt érlelődtek bennem. Nincs miért sietni, mindennek eljön az ideje, ha el kell jönnie.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.