Zsigerből jön a kisördög

– Milyen vágyakkal érkeztél egy idegen városba és új színházba?

– Nem vagyok egy előregondolkodó ember. Általában nincs előítéletem, inkább kíváncsian várom a fejleményeket. Nyitott vagyok és hagyom, hogy megtörténjenek velem a dolgok. Amikor megérkeztem, nem kellett erőfeszítéseket tennem, hogy megszervezzem a baráti körömet, nem kellett jópofáskodni, hogy elfogadjanak. Azt hoztam, amim van, amilyen vagyok. Nem szeretek úgy viszonyulni semmihez, hogy előre elvárásaim legyenek.

– Szakmailag milyen kihívások elé néztél?

– Szakmailag azért voltak kifogásaim. Hiányoltam például a jó rendezőket: úgy éreztem, ez a jó gárda megérdemli, hogy színvonalasan dolgozzanak velük s ezáltal jó dolgok szülessenek. Az egyetem utolsó évében félállásban már itt dolgoztam: Caragiale Elveszett levél című darabjában egy kis szerepet kaptam. Aztán később én lettem a részeges polgár, aki egy kulcsszereplő, hisz miatta van az egész balhé a színműben. Amikor nemrég felújították az előadást, két próbával ugrottam be, mert beteg lett az egyik kolléga. Úgy éreztem, ha kő kövön nem marad, akkor is el kell vállalnom a szerepet. Magamnak akartam bizonyítani. Négy nagy jelenetem volt a darabban, sok improvizációt ígértem a kollégáknak. Nagy sikerem lett, a tapsrendnél visítottak a nézők. Mivel a kollégáknak és az igazgatónak is tetszett az alakítás, két szereposztásban játszottuk tovább az előadást.

– Kikacsintós humorod van, amolyan krampuszos pajkosság lakik benned. Mennyire használják ki ezt a rendezők?

– Ha a rendező felfedezi ezt a tulajdonságomat, akkor ilyen szerepeket ad nekem. Például Balogh Attila okosan használta ezt a Négyszögletű kerek erdőben, amiben Aromó, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl szerepét osztotta rám. Én voltam ugyanis a gyors beszédű villámnyúl. Nagyon szerettem.

– Ha egy színészben ekkora zsigerbeli aktivitás van, hogyan bírja legyőzni, hogy minden alakításában ne legyen ott ez a magatartás?

– Ha oda tudok figyelni arra, hogy ne gesztikuláljak, az már fél siker. Ha tudatosan a szövegre koncentrálok, az lefékez. Ha érzem, hogy jön a hév, akkor próbán leállítom magam és elkezdem újra. Legyőzöm a harsányságot és a fölösleges mozgást is.

– Bródy Tanítónőjében – a marosvásárhelyi vizsgaelőadáson – a plébános szerepét játszottad. Ott mibe kapaszkodtál?

– A szereplő merevségébe és gonoszságába, bár az agressziót próbáltam lazán kezelni. Amikor az egyetemen Kleistnak A Schroffenstein családját készítettük Bíró Józseffel, egy hatalmaskodó figurát kellett alakítanom, és a tanár kérte, ne legyek nagyon aktív, csak lazán legyek visszataszító. Gáspárik Attila tartotta a kiértékelőt és jól esett, amikor azt mondta: jól áll neked ez a szemétkedés, még csinálj ilyeneket.

– Szatmárnémetiben nemrég Örkény Tótékjában a postás voltál. Szeretted?

– A darab úgy kezdődik, hogy a postás bejön és bejelenti: azt mondják, hülye vagyok. Hát ez nem éppen így igaz. Félkegyelmű, érzékeny ez az ember, tele van szeretettel, nem lehet megbántani semmivel. Mindenről tud, eldugja a rossz tartalmú leveleket, ő tényleg egy kulcsember. Mindenkivel viszonya van, a nézővel is. Javasoltam Sorin Militarunak, a rendezőnek, hadd járkáljak a nézők között, hogy elmondjam nekik, milyen infók vannak a levelekben... Csinálja, amit kell, miközben mindenről és mindenkiről tud mindent. Úgy éreztem, nyitni kell a közönség felé. Ez a fiú nemcsak kikacsint a nézőre, hanem oda is megy hozzá. A nézőtérről jöttem be, a nézők közé mentem és megosztottam velük a hírt, hogy Gyula elesett a fronton. Ez a mi közös titkunk volt, amit Tótéknak nem mondtunk el, hiszen a családot óvni szerettük volna a fájdalomtól. Érdekes volt a figurát megtalálni, hogy naiv legyek, s olyan, akinek nincs problémája senkivel. A második felvonás úgy kezdődött, hogy sírtam. Utána kicsit őrültségre váltottam át. A postás a páros számokra van ráállva, valami kattog az agyában a számokkal kapcsolatban. Úgy próbáltam felépíteni a monológokat, hogy azok kissé „matekozósak” legyenek s a mozgásomban is „betartsam a négyszögeket”.

– A Bartók zongorájában milyen szerepet kaptál?

– Láng Zsolt darabjának cselekménye Szatmáron játszódik. Bartók itt koncertezett az 1900-as évek elején, az előadás az Allegro Barbaróval kezdődik. Egy szatmári ifjút játszom, aki el akarja venni a gazdag polgármester lányát, vagyis Vituska Kálmánka érdekből nősül. Egy vagány, laza arcot kellett játszanom. Ez mindig alakult, először tréningnadrágban, strandpapucsban kellett volna lazáznom, végül vasaltinges pecsétgyűrűs, hegyes orrú cipős, snájdig vagány arc lett a figurámból.

– Hogyan működik a tantermi színház?

– Ezeket iskolákban játszottuk ötven percben, kipróbáltuk a kocsmai változatát, az is jól működött. A Csongor és Tünde volt az egyik darab, amit Kányádi Szilárd rendezett. Minden szerepet hárman játszottunk: Frumen Gergő, Rózsa Laci és én, Györffy Csaba volt a koreográfus. Leültünk nálam a konyhában, fogtuk a Csongor és Tündét, húztuk, vágtuk, kerestük a megoldásokat arra, hogyan tud a mű megélni egy tanteremben, ahol váltogatjuk a szerepeket. Ha azt mondtam, Ilma, akkor azonnal Ilma voltam. Elővettük mind a négyen a dramaturg agyunkat, és sokat elemeztük a helyzeteket, végül megcsináltuk. Vitte a szöveg az egészet. Semmi jelmez, a saját ruhánkban játszottunk. Imádták a gyerekek! Van olyan diák, aki már négyszer látta.

– Bocsárdi Lászlótól nemrég testre szabott szerepet kaptál.

– Harlequint Shakespeare Tévedések vígjátékában. Ebben a darabban mindig mindenki engem ver, és a verés az fáj.

 – Civilben viszont senki nem ver téged, úgy látom, sokan szeretnek. Te miért szeretsz ebben a színházban dolgozni?

– Mert látom, hogy az igazgató, Bessenyei Gedő István vissza akarja hozni a korábbi színvonalat. Azt a fajta színházat, aminek valaha Harag György lerakta az alapjait, és amit Keresztes Attila teremtett meg itt utoljára. Ennek a színháznak múltja van, s nem véletlen, hogy Harag Györgyről nevezték el a társulatot. És a városnak olyan közönsége van, amit nem hittem volna.

– Ez miben nyilvánul meg?

– Abban például, ahogy a színház felújítása idején viselkedett a szatmári közönség. Három évig a szakszervezetek házában, egy nagy hodályban játszottunk, a nézők kényelmetlen székeken ültek és mégis telt ház volt, a hetvenéves nénik is örömmel jöttek az előadásokra. Alig vannak kisebbségben a magyarok, annyian vagyunk, mint a román lakosság, és mindenki ért magyarul. Itt megtanították az embereket arra, hogy színházba kell járni, hogy a színház fontos hely a töltekezésre. És oda járni azért érdemes, mert jó ott lenni. A városban már a múlt században igényes színház volt, és remélem, ma is az van.

– Amikor Szatmárra érkeztél, tudtál erről?

– Nem. Meglepett, nem tudtam hova jövök. Fiatalok szóltak, hogy jó a csapat és hogy lesz állásinterjú. Nem ismertem az idősebb kollégákat. Éppen olyan alázat van a társulatban, amit az egyetemről hiányoltam. Ott néha elszaladt velünk a ló és nagyképűek voltunk. Ebben a csapatban ennek nyoma sincs.

– Mi megy neked könnyen?

– Zsigerből jön a kisördög, az erdei manó, mondjuk a Szentivánéji álom Puckja, minden olyan figura, amely hipp-hopp ott terem, ahol kell.

– És mi megy nehezebben?

– Ennek a karakternek ellene játszani.

– Jó itt Szatmáron?

– Szerelmes vagyok és vidám. Csak a hegyek hiányoznak, az otthoni hideg patakok, a friss hegyi levegő.