HIRDETÉS
Nem vagyok művészettörténész, sem kritikus, hogy szakmai alapon ítéljem meg a Szépművészeti Múzeum Párhuzamos perspektívák című tárlatán kiállított munkákat. Azt megtették és megteszik mások, akik erre hivatottak. De azt nyugodtan állítom, ha nem ismerkedek meg jó pár évvel ezelőtt a Zsombori családdal, a művészetek távoli szemlélőjeként is szegényebb lettem volna néhány csodás alkotással.
A mostani tárlat rendhagyó: nem egy művészről szól, hanem olyan hagyományról, amely több évtizede kíséri a művészcsalád (főleg) nőtagjainak életét, jellemzőjük, az alkotás szeretete pedig korosztályról korosztályra száll.
És a lánc, úgy tűnik, nem szakad meg, hiszen a most kiállító művészek utódai között is vannak hasonló pályán mozgó fiatalok. Érdekes együttállása a csillagoknak, amikor egy családon belül többen is ugyanazt a hivatást választják, és teszik mindezt a legmagasabb szinten. Három művészgeneráció együtt állítja ki alkotásait a Bánffy-palotában – ami valljuk be, nem mindennapi esemény!
A családban Buba néni, azaz Póka Zsombori Erzsébet festőművész volt a kezdet, utódainak művészete elválaszthatatlan az ő szellemi és képi örökségétől, személye mély nyomot hagyott a családban, főleg annak hölgytagjaiban. A sokoldalú művésznő 1913-ban született Kolozsváron, a Marianum Római Katolikus Leánygimnáziumban érettségizett 1932-ben. A temesvári Képzőművészeti Akadémián szerzett oklevelet, majd a kolozsvári Tanárképző Főiskola tanfolyamán rajztanári képesítést szerzett. 1945-ben elvégezte a kolozsvári zenekonzervatóriumot. 1942 és 1950 között rajz- és énektanár volt Szamosújváron és Kolozsváron. Kiválóan festett, cikkei jelentek meg a helyi napilapban, nyugdíjazásáig a Kolozsvári Állami Magyar Opera énekese volt. Nyugdíjasként műsoros és szavalóesteken lépett fel, s képzőművész pályáját is haláláig folytatta.
– meséli Katona-Zsombori Mária. Nővére, Erzsébet pedig így emlékszik: „Buba néni lakásának ajtaja mindenki előtt nyitva állt. Oda jártak a kolozsvári művészi világ jeles képviselői: színészek, zenészek, írók. Én voltam a kávéfőző lány, akit szerepeltettek is, verset mondtam. Buba színes egyéniség lévén vonzotta az embereket: koncertek, improvizált bulik, találkozások színhelye volt a lakás.”
Bár az utódok művészete egy tőről fakad, mindannyian Buba néni nyomdokaiba léptek – és mégis mindenkié más. A festőművész nagynéni olyan ösvényt taposott ki, amelyen a család több tagja sem tévedt el. Említésre méltó, hogy bár a képalkotás az alapvető hivatásuk, ezt mindannyian más-más technikát, sőt képi világot alkalmazva teszik.
A most kiállító családtagok rangidőse (az 1997-ben elhunyt Buba nénit leszámítva) Zsombori Erzsébet – környezetének Zsimbi – a batikolásban, a csodálatos selyemfestésben talált rá saját útjára.
Húga, Mária számára az olajfestés jelenti a kiteljesedést, talán az ő látásmódja áll legközelebb a nagybányai iskolát is magáénak valló Buba nénijéhez. Zsimbi lányának, Mayer Hellának a képei pedig olyan formai és lelki világot idéznek, amit sehol másnál és máshol nem láthattunk ez idáig. Hellánál, aki kisgyerekként hagyta el a szülőföldet, ma is visszatérő téma a kolozsvári ház, a nagymama, a Fellegvár, festményei már-már álomszerűen idézik fel ezeket a helyszíneket, embereket, tájakat: „A szülői ház átalakult. Fizikai formáját levetette, és beköltözött a bőröm alá. Ilyen alakban bárhol, bármikor velem van. Észak zord telében vagy Budapest pezsgő utcáin. Ilyen alakban már nem olyan sérülékeny, és nem ijeszt meg váratlan változásával, ahogyan a valóságban néha szívet facsaróan vesztik el a helyek régi fényüket vagy régi kopottságukat – azt az állapotot, amiben megszerettem őket” – vallja Mayer Hella.
Csodálatos dolog lehet egy családon belül ennyi művész. Bizonyára egymást is segítik, ihletik, hiszen mindannyian alkotó emberek, ha stílusuk, munkamódszereik eltérők is. Mindegyikük más egyéniség, másképp nyúlnak az ecsethez, a festékhez, de van egy közös vonásuk: egyikük sem felejtette a szülőföldet, még ha annak idején életük nem is volt mindig könnyű. Mária és Erzsébet ma már Magyarországon, Hella Svédországban él, de a hegyek, a dombok, az erdők, Erdély csodálatos tájai, az itthoni ház mellőzhetetlen művészi gondolkodásukban, alkotói világukban. A múlt után nem sírni kell, hanem építkezni kell belőle – és ezt nagyon jól tudják az itt kiállító művésznők is. Alkotásaik is tükrözik ezt az érzést, a Zsombori család úgy emlékezik, hogy az nem csap át nosztalgiába. Ha kifejezőmódjuk nagyon is eltérő, de képi világuk ugyanabból a kútból merít. El lehet menni nagyon messze a szülőföldtől úgy is, hogy a gyökereket ne tagadjuk meg.
Az alkotás nem más, mint egy olyan álom, ami időben és térben repíti az embert. Olykor pedig hazahozza, ahogyan ez most a művésznőkkel megesett.
Immár jó pár éve csodálhatom viszonylag közelről munkásságukat, és úgy vagyok vele, hogy ahányszor látom Zsimbi, Mária vagy Hella alkotásait, mindig felfedezek bennük valami újat. Azt hiszem, ez az egyik titka alkotásaik sikerének. Generációkon átívelő a jelen tárlat, amit akár laikusként, akár szakértőként, de csakis örömmel és elismeréssel lehet csodálni. Buba néni nagybányai iskolájától egészen Mayer Hella látomásszerű munkájáig, korokon, stílusokon, módszereken átvezető tárlatot láthatunk. Meggyőződésem, hogy Kolozsváron, de talán úgy általában is, a képzőművészetek világában ritka alkalom, hogy egyazon család négy művészének alkotásait láthassuk kiállítva egyazon tárlaton.
A Párhuzamos perspektívák (találó cím) olyan, mint egy időutazás, hiszen a festmények érzésvilága, az alkotók stí1usa, az alkotások tematikája a múlt század közepe tájától egészen a máig kalauzolnak el bennünket.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
