Macbett: gazemberekből sosem fogyunk ki – bemutató a Kolozsvári Állami Magyar Színházban

Az ember el sem hiszi, hogy Ionesco a Macbett-tet négy évtizede írta. Kevés ennél aktuálisabb darabot láthattunk mostanában, noha a mű cselekménye gyakorlatilag évszázadokkal ezelőtt játszódik. De hát Shakespeare is folytonosan aktuális, ahogy Brecht, Csehov vagy bármelyik nagy klasszikus drámaíró – éppen ez zsenialitásuk titka. Nem voltak ők jósok, de a lélek legmélyebb bugyraiba is beleláttak, ismerték az emberi jellemeket, tudták a gonosz és a jó honnan tör a felszínre. Ionesco ráérzett azokra a dolgokra, amelyek végigkísérik az emberiség történelmét. Shakespeare-t vette alapul, hogy örökérvényű igazságokat mondjon ki. Mert

hogyne lenne manapság is figyelemreméltó a hatalomért való küzdelem,

amikor szerencsétlenségünkre olyan országban élünk, ahol ez mindennapos téma, ahol néha azt sem tudjuk, kik vezetnek minket a „fényes” jövő felé. A fejetlenség uralja a politikát, és mindennek oka a kapzsiság, a meggazdagodás utáni vágy. Az állampolgár másodrendű probléma, a vezetők éljenek jól, a többi majd megy magától. Ami, tudjuk jól, nem igaz.
Ionesco egyébként elmondta, a darab ötlete akkor támadt, amikor elolvasta Jan Kott Kortársunk Shakespeare című művét. Ebből kiderül, hogy nagy angol drámaíró szerint az abszolút hatalom mindent korrumpál. Gyakorlatilag erről szól a shakespeare-i Macbeth és a ionescoi Macbett egyaránt. Abban térnek el egymástól, ahogyan erre a rendező, Silviu Purcărete is rávilágított a bemutatót megelőző sajtótájékoztatón: az eredeti történetre rárakódott mindaz, ami a Shakespeare ideje óta eltelt néhány évszázadban történt, világosabban körvonalazódnak a történelmi mechanizmusok. Darabjának főhőséről egy alkalommal Ionesco így nyilatkozott:

Shakespeare Macbethje szörnyeteg, egyszersmind persze báb is, és Lady Macbeth is szörnyeteg. Az enyém nem szörnyeteg. Csak ugyanolyan gyáva, gyalázatos és hataloméhes, mint Duncan, Banco, Glamiss vagy Candor. Átlagember.”

Pontos megfogalmazás a szerző részéről, hiszen minden egyén, aki hatalomra kerül, a köznép köréből kerül ki, csak lehet, egy kicsit gyalázatosabb, hataloméhesebb, mint mások. Vagy egyszerűen beletanul, hogyan kell szédíteni a népet. Megtanul gazembernek lenni – ahogyan annak idején Shakespeare fogalmazott a III. Richárdban.

A hatalom bűnbe visz – foglalhatnánk össze Ionesco művét. Kicsit keményebben akár úgy is fogalmazhatnák: bűn nélkül nincs hatalom.

A darabot 1972-ben mutatta be a Théâtre de l’Alliance egy olyan korban, amikor tombolt a hidegháború, a nyugati fiatalság pedig igencsak lázadozott a hatalom ellen,

ha az általuk választott formák és az eszközök nem is mindig voltak kristálytiszták. De hát mindannyiunkban ott lakik egy láthatatlan anarchista, aki titokban mindent elutasít, ami „fentről” jön, bár egymagában ritkán lel rá az igazságra. Így születnek a hatalom elleni szövetségek, hogy aztán azokból, akik átveszik a dolgok irányítását, elnyomók váljanak. Ez a központi témája Ionesco drámájának is: Macbett (Bogdán Zsolt) és Banco (Viola Gábor) fellázadnak Duncan (Bács Miklós) ellen, hogy később ők is ugyanolyanná váljanak, mint megutált és megbuktatott vezérük. A hatalmi harcból nem maradhat ki a gyönyörű Lady Duncan (Vindis Andrea), az özvegy sem, aki furcsa eszközökhöz folyamodik.
Az előadás utolsó jelenete Purcărete zsenialítására hívja fel a figyelmet. Mintha csak egy korunkbeli korteshadjáratnak lennénk szemtanúi, a hatalomra éhes jelölt – Macol (a társulathoz visszatért Bíró József) – mondja a magáét, miközben körülötte összedől a világ (a díszítők szó szerint lebontják a díszleteket a handabandázó szereplő körül). A demagóg szövegnek az sem vethet véget, hogy már csak ő mondja és hallja ígéreteit, hazugságait. Döbbenetes befejezése egy olyan előadásnak, amelyet a nézők sokáig fognak őrizni emlékeikben.

Az 1909-ben Romániában született, de Franciaországban felnőtt Eugène Ionesco az abszurd dráma egyik megteremtője. Noha humorban bővelkednek darabjai, az abszurd nem vígjáték. Nem is lehet olyan helyzetekben nevetgélni, amelyek első látásra humorosnak tűnhetnek ugyan, de emberi sorsok kerékbetörése, hatalmi harc, szenvedés van jelen bennük.

A rendező szerint Ionesco nem tett mást, mint modern köntösbe öltöztette a tragikus történeteket.

„Az abszurd rendszerint a káoszt jelenti, Ionesco viszont nem kaotikus, hanem egy tudós pontosságával világít rá a helyzetek ellentmondásosságára”. Ki ne találkozott volna korrupcióval, hataloméhes politikussal, pökhendi hivatalnokkal, akik egy idő után az ember agyára megy. Csakhogy a tapasztalat azt mutatja, hiába cseréljük le a „vezéreket”, a helyzet változatlan marad. Vagy romlik… Mondhatjuk ezt a helyzetet abszurdnak, de inkább az élet (vagy a történelem) tragédiája, amiben mi, halandók csak forgunk körbe-körbe, mint a mókuskerékben.
A darab Visky András dramaturg szerint arra hívja fel a figyelmet, hogy a politikát elárasztották a kisstílű és a megszerzett hatalomhoz véres körmökkel kapaszkodó tucatemberek, akik nem látnak túl a politikai ellenfél megsemmisítésének beszűkült logikáján.
Helmut Stürmer díszlettervező egy figyelemre méltóan szimmetrikus térszerkezetet álmodott meg az előadás számára, ez egybecseng a darab zeneiségével. Șirli muzsikája igen érdekesen festi alá a cselekményt: a nézőnek sokszor támad olyan érzése, hogy egy filmet néz, ahol a zene kiemel részeket, elhalkul, amikor kell, sőt akár jellemeket is ábrázol.

A rendező ötödik alkalommal tér vissza a kolozsvári társulathoz, korábban a Pantagruel sógornője, a Gianni Schicchi, a Viktor, avagy a gyermekuralom és Julius Caesar című nagysikerű előadásokat állította színpadra.

Mindegyik előadás emlékezetes maradt, de megtekintése után a Macbett borítékolhatóan közel fog állni a nézők szívéhez. Nem beszélve arról, hogy a kiváló rendezés mellett ismételten remek teljesítményt láthatunk a kolozsvári színészek részéről.