A polgári Kolozsváros, ahogyan a fotográfus látta

Nánó Csaba 2019. február 14., 20:21 utolsó módosítás: 2019. február 14., 20:29

A fényképész a pillanat művésze – mondják. Ugyanakkor idők krónikása, emberek és tájak megörökítője, üzenetközvetítő az utókor számára. Fotóin Orbán Lajos egy egész várost hagyott ránk örökségül. A régi Kolozsvárt.

A kincses város főtere a két világháború között Fotó: Orbán Lajos

Egy fénykép sok mindent elárul: a kor divatját, az utak és épületek állapotát, az emberek viseletét és viselkedését, a technika vívmányait és ezernyi mást. Manapság kevés ember élhet a földön, aki kedveltetésből ne kattintgatna fényképezőgépével vagy telefonjával. Persze attól, hogy valaki naponta megörökíti becses önmagát vagy „jópofizásait”, még nem lesz fényképész.

Sokkal bonyolultabb és komolyabb foglalkozás volt a fotózás egykoron, amikor jól meg kellett fontolni, mit és hogyan fényképezünk. De mindig voltak olyanok is, akik az újdonságban meglátták a hasznosat is, és a maguk módján történelmet írtak – esetleg a fényképpapírra.

Az Exit Kiadó legújabb, Látható Kolozsvár (Orbán Lajos fotói a két világháború közötti városról) című igényesen szerkesztett kiadványát a kolozsvári Vallásszabadság Házában mutatták be nemrég. A 196 fotót tartalmazó kötetbe Blos-Jáni Melinda és Újvári Dorottya írt bevezető tanulmányt. Előbbi a vizuális kultúra, antropológia felől közelíti meg a területet, míg utóbbi a kor műkedvelő fényképészeiről, a kolozsvári fotós társaságokról közöl összefoglalót. A fotósról pedig fia, Orbán László ír bevezető életrajzot. A könyvbemutatót Székely Sebestyén György művészettörténész moderálta a szerkesztők és a kiadó igazgatója, Nagy Péter jelenlétében.

Polgári lelkületű fotós

„Ifjú Orbán Lajos 1897-ben született Kolozsváron, id. Orbán Lajos és anyakönyvvezető és Tauffer Mária elsőszülött gyermekeként (…) Első éveit a Tauffer cukrászdában töltötte, ahol az osztrák nagymama hatására megtanult németül” – írja a kötet bevezetőjében fia, aki sajnos a tavaly elhunyt, így már nem vehette kézbe édesapja most kiadott albumát.

A kötet bemutatóján részt vett a fotós unokája is, aki a nagyapjához fűződő emlékeit osztotta meg a népes hallgatósággal. Elmondta,

Orbán Lajos klasszikus műveltségű ember volt, aki szabadidejében a fotózás mellett festett is. Ez meg is látszik a fényképeken, hiszen azokat is úgy képzelte el, mint egy akvarellképet.

Az albumot fellapozva túlzás nélkül állítható, hogy kincset tart a kezében az, aki szereti Kolozsvárt, aki meg akarja ismerni a város múltját, egy kis időre el akar merülni a nosztalgiában, vagy pusztán arra kíváncsi, hogyan élt a kincses város a két világháború között. Kicsit furcsa, hogy egy elhivatott fotós életműve a kommunizmus beköszöntével lezárul, de Orbánnak meg volt rá az oka, hogy abbahagyja a fényképezést – a részletek kiderülnek a kötetből. Ám ami fennmaradt, és eddig feldolgozásra került az anyagból, az kimondottan a polgári életet élő amatőr fotós világszemléletét, életfelfogását, látásmódját tükrözi.

Orbán Lajos (1897–1972) kolozsvári polgár fényképhagyatékából készült ez a válogatás, amely a két világháború közötti Kolozsvár utcáinak forgatagát, szabadidős lehetőségeit és privát szféráját mutatja be.

Orbán Lajos életrajza, egy antropológiai és egy fotótörténeti tanulmány vezeti be a korszak és a fotográfia iránt érdeklődőket a képek világába. A kiválasztott 170 fénykép többnyire 1920 és  1940 között készült, és – néhány kivétellel – most jelenik meg először nyomtatásban. A fotók túlmutatnak a város képeslaparcain: a dinamikus kompozíciók és a különböző fényhatások poétikája iránt érdeklődő fotóst – noha ő fotóamatőrnek tartotta magát – méltán nevezhetjük a kor fotóművészének” – írja a kötet fülszövegében a szerkesztő, Blos-Jáni Melinda.

Mennyire profi az amatőr?

Bár a kötet bemutatóján is többször elhangzott, hogy Orbán Lajos műkedvelő fotós volt, ezen a megállapításon lehet vitatkozni. Nyilván a szakemberek jobban tudják, minek minősítsék a fotós munkásságát, ám esetében, ha van ilyen, akkor vékony az a bizonyos határ a profizmus és az amatőrizmus között. Igaz, ő nem volt képzett művész, ám képeinek megkomponálása szakmaibb egy amatőr szemléletmódjánál.

A két világháború közötti békeidőben nem volt ritkaság az Orbánhoz hasonló autodidakta lélek, aki a műkedvelésen túlmutató szenvedéllyel végzett olyan dolgokat, amelyekkel elméletileg szakembereknek kellett volna foglalkozniuk. (Orbán egyebek mellett vegyszerekkel kísérletezett, verseket írt, amelyeket baráti körben adott elő, bélyeget gyűjtött, alapítója volt egy teketársaságnak, sőt az elektromosság megszilárdítása is foglalkoztatta!)

Csakhogy annak idején még az oktatás sem volt a legfejlettebb, sok ember végezte azt a munkát, amihez úgy érezte, érzéke van különösebb tanulmányok nélkül is. Nyilván bizonyos határokon belül, mert azért egy utcáról betévedt önjelölt mégsem lehetett orvos vagy egyetemi tanár. De ismerünk a korból remek színészeket, akik sosem végeztek magasabb fokú tanulmányokat, festőket vagy szobrászokat, akik meg sem fordultak az egyetemek környékén, vagy üzletvezetőket, akik valamiféle született kereskedelmi szellemmel jöttek a világra. Nem csoda, hogy

Orbán képeit is szívesen közölték a korabeli lapok, bár a szerző egyiknek sem volt alkalmazottja.

Hiszen, ahogyan Blos-Jáni Melinda is megfogalmazta a kötet bemutatóján, Orbán fotói túlmutatnak a város képeslapokon megszokott arcain: olyan szépérzékű polgár képeit találjuk a kötetben, aki arra törekszik, hogy szubjektív nézőpontból ragadja meg a látványt. Abban valóban műkedvelő volt, hogy egészen más volt a polgári foglalkozása, de itt is felbukkan némi ellentmondás: életrajzából kiderül, 1925-ben feladta állását a bőrgyárban, és üzlettársként Schäfer László fotós boltjában, a Kováts. P Fiainál helyezkedett el. Így némileg „hivatalosan” is köze lett a fényképész szakmához. Igaz, az oroszok bevonulása után visszatért a bőrgyárba beszerzési igazgatónak, ám akkor már a fotózással is felhagyott.

Elragadó képsorok

Az album sok emlékezetes képe között néhány különösképpen elragadó. Egyebek mellett

Orbán Lajos megörökítette Kolozsvár Főterének aszfaltozását is 1936 körül.

A munkások javában dolgoznak, egy üstből füst száll föl bevonva a tájat némi romantikával, a kőburkolat pedig részben fel van szedve már. Aztán egy következő képen már a kész aszfaltburkolat látható, a Főtér vadonatúj köntösben néz szembe a jövővel. El kell viselnie majd katonák lépteit, püspökök sétáit, polgárok rohanását, később pedig az egyre sűrűsödő gépkocsiforgalmat. Az élet minden poétikája benne van e fotókban – ahogyan sok másban is az alkotások közül. A fényképész jó értelemben vett bámészkodó volt, aki akár több felvételt is készített egy bizonyos élethelyzetről, míg a végeredmény kielégítő volt számára.

A könyvbemutatón Orbán Lajos 16 mm-es filmszalagra forgatott felvételeit is levetítették, pár mozgóképkockát abból a 30 percnyiből, ami Orbán Lajos után fennmaradt.

A háború, majd a kommunizmus beköszönte véget vetett Orbán Lajos fotós álmainak is.

A bevonuló oroszok katonai kórházzá alakították át Erzsébet úti lakóházát, bélyeggyűjteményét és fényképezőgépeit elvitték, megélhetési gondok miatt zongoráját is el kellett adnia. Feleségével együtt kisnyugdíjasok lettek, de – állítja az unoka – ezeket az éveket is békésen élték meg. Orbán Lajos 1972-ben hunyt el felesége, Erzsébet halála után egy évvel.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat