A művészek valódi énje

Rendhagyó vendége volt a közelmúltban a Kolozsvár Társaság által útjára indított beszélgető sorozatnak. Noha Nászta Katalin színészi végzettségű, Kolozsváron született és nőtt fel, Magyarországra való 1989-es kitelepedése óta Zalaegerszegen él, és viszonylag régen hátat fordított a színészi pályának. Ugyanakkor az írás, a vers szinte soha nem hiányzott az életéből: már színinövendék korában feltűnt verseivel, az elsőket Kántor Lajos mutatta be a Korunkban. Verssel szerepelt az Igaz Szó, Ifjúmunkás, Igazság, Vörös Zászló, Megyei Tükör, Brassói Lapok hasábjain is. Írói munkásságának mintegy beteljesedéseként jelent meg a most bemutatott kötete, amely a Thália erdélyi napszámosai címet viseli. Csak fel kell lapozni a kötetet, és máris ömlik belőle az olvasó felé a (színház)történelem…Ám megjelenését hosszú hallgatás és kanyargós út előzte meg.

Nászta Katalin a színészi pályára is szinte véletlenszerűen került. Talán a ritka kivételek egyike, aki kislány korában nem arról álmodozott, hogy majd meghódítja a világot jelentő deszkákat. Kamaszkorában legjobb barátnőjével, Albert Júlia későbbi kolozsvári színésznővel még arról vitatkozott, ki az értékesebb: az író vagy a színész? Katalin az előbbiek mellett kardoskodott, hiszen ők azt írnak, amit akarnak, míg utóbbiak azt mondanak, amit a szájukba adnak. Bár gyerekkorától írt verseket, meséket, végül jó nagy kanyarral – elsősorban Albert Júlia hatására – mégis a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán kötött ki. A mostani beszélgetésen is bevallotta: sokat nem várt a főiskolai évektől, inkább a kíváncsiság hajtotta, de végül jóra és szépre sikeredtek azok az évek. Friss végzősként 1973-ban a sepsiszentgyörgyi színházhoz került, itt lépett fel 16 éven át. Utána következett a nagy váltás, aminek oka ugyanaz volt, mint rengeteg akkori pályatársa esetében is: a rendszer miatt Romániában lassan elfogyott körülötte a levegő, úgy érezte, nincs jövő, és semmi jóra nem várhat. A döntést nagyban befolyásolta, hogy időközben elkészített színészinterjúinak a megjelentetése is meghiúsult. Katalin elment Romániából, és mivel akkori szokás szerint szinte semmit sem vihetett magával, a kézirat itt maradt egyik ismerősénél. Aki hűségesen őrizte várva a kedvező alkalmat, hogy végre nyomdába kerüljön. 

A Thália erdélyi napszámosai című kötetben szereplő beszélgetések 1982–1983-ban készültek. Két év leforgása alatt Nászta gyakorlatilag végigkérdezte pályatársait – természetesen azokat, akik vállalták a „vallomástételt”, és akik időközben nem gondolták meg magukat. Hatvan név szerepel a mintegy 600 oldalas interjúkötetben, négyen közülük úgy, hogy a szerző emlékezik meg róluk. Így aztán szinte teljes képet kapunk a 80-as évek erdélyi színjátszásáról, hiszen a szerző felkereste mind a hat akkor működő magyar nyelvű színház tagjait. Hihetetlen erőfeszítést igényelt a munka, hiszen nagyjából tíznaponként készült el egy interjú. Méghozzá úgy, hogy – Temesvárt kivéve, ahonnan Katalin levélben kapta meg a válaszokat – minden színhelyre elutazott. A szerzőtől azt is megtudhattuk, hogy érezhető különbség volt a városok, a társulatok hangulata, művészi színvonala között. Nagyvárad például mindig is bohémságáról volt híres, Kolozsvár komolyságáról, Szatmár kísérletező kedvéről. Néhány beszélgetést annak idején leközölt a Korunk, aztán úgy tűnt, az egész fáradságos munka kárba vész. A kommunista hatalomnak nem tetszett, hogy művészek mondják el gondjaikat-bajaikat, örömeiket, 1990 után pedig Magyarországon nem érdekelt senkit az erdélyi színészi sors. Így aztán a kézirat három és fél évtizedig hevert a fiókban, végül idén jelent meg sepsiszentgyörgyi Tinta Kiadó gondozásában.

A szerző így vall az interjúkötet születéséről: „a színész szerette volna feltérképezni azt a világot, amit a deszkákra állított játék jelentett, és ami csak addig tartott, amíg a függöny le nem gördült. Emléket akart állítani azoknak, akik önmagukat nem kímélve, tanítottak, neveltek, de mindenképpen komolyan szórakoztatták a közönséget. A műhelytitkokról szóló, faggatózó beszélgetések a színművészet szakmai becsületét vissza- vagy felállítandó szándéka szervezte végül kötetté a munkát.” 

Cseke Gábor író a kötet előszavában a következőket írja: „a kérdező igyekezett a lejegyzés pontosságával a művészek valódi énjét megörökíteni. A válaszoló művészek fele már nem érhette meg a kiadást, de a közönség emlékezetében még mindenki él.” Túlzás nélkül elmondható: Nászta Katalin a Székelyföld után Kolozsváron is bemutatott kötete színháztörténeti jelentőséggel bír. A beszélgetésen a jelentős számban megjelent érdeklődő megismerkedhetett Nászta Katalin új verseskötetével is, amely az Ének az élőknek címet viseli.