HIRDETÉS
HIRDETÉS

Zavaró, hogy Erdélyben van magyar jövő?

2018. július 05., 17:39 utolsó módosítás: 2018. július 05., 17:41
HIRDETÉS

Tíz évvel ezelőtt tette le polgármesteri esküjét Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es városvezetője. Székelyföld kulturális központjáról, a magyarság megerősödéséről, a növekvő gyerekvállalási kedvről és a román hatalom gáncsoskodásáról beszélgettünk.

A háromszéki polgármester szerint az erdélyi magyar társadalom demográfiai szempontból megerősödik Fotó: Vargyasi Levente

– Hogyan értékeli polgármesterként az elmúlt évtizedet?

– Egy székelyföldi városban a polgármester nemcsak városgazda, mint egy magyarországi vagy más romániai városban. Ez igaz Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredára, lehetne Marosvásárhelyre is, de a szatmárnémeti polgármester is olyan problémákkal szembesülhet, amilyenekkel soha nem találkozik egy konstancai vagy jászvásári városgazda. A városvezetés olyan munka, amit nem lehet befejezni, csak abbahagyni valamikor. Nehéz meghatározni, én most épp melyik állomásán tartok. Sok esetben a szívemmel-lelkemmel hoztam meg a döntéseket, ennek megfelelően állítottam fel a prioritásokat. A nagy számok törvénye alapján van olyan elmélet, hogy minden tíz döntésből kettő rossz, ez alapján biztos én is hoztam rossz döntéseket. Azt is látni kell, rétegzett társadalomban élünk, Sepsiszentgyörgy is sok helyről ideérkezett emberekből még nem teljesen összekovácsolódott város. Ötvenhatezren élnek itt, ebből tíz-húszezer közé tehető a polgári magyar városi közösség, van egy ötezres színtiszta román hivatalnoki közösség – rendőrök, csendőrök, titkosszolgák – és sok másod-harmadgenerációs, az iparosítás során ideköltözött polgár. Nehéz olyan döntést hozni, amely mindenki számára elfogadható. Az esetek többségében próbáltam úgy dönteni, hogy jó legyen a városnak függetlenül attól, hogy 90 százaléknak vagy 5 százaléknak tetszett. Ha bármi pozitívat tudok mondani az elmúlt tíz évről az, hogy a népszerűség miatt nem kötöttem kompromisszumokat a város rovására.

– Szerethető, élhető várost szeretne, ennek része Sepsiszentgyörgy Székelyföld kulturális központjaként való meghatározása. Más területekhez képest ez mennyire prioritás?

Ma már Székelyföldön senki nem vitatja el azt, hogy Sepsiszentgyörgyön van a legpezsgőbb kulturális élet. De ez nemcsak választás volt, hanem bizonyos értelemben nemzetpolitikai kényszerpálya.

Azáltal, hogy a város Székelyföld peremtelepülése, nagyon közel van Brassó – egy jól működő, fejlett, gazdag, románná lett város –, hogy itt az önazonosságunkat meg tudjuk őrizni, egyértelműen a kultúrát kellett fejleszteni, más eszközünk nincs. Sokan elmondják, sőt nekem is vannak időnként dilemmáim, hogy a sok pénzből, amit a kultúrára fordítottunk, egy részt lehetett volna gazdaságfejlesztésre költeni. Ám a gazdaságfejlesztés önmagában a számunkra fontos identitást nem tudja továbbvinni. Talán a hangsúlyokat lehetett volna máshova helyezni, a történészek fogják ezt majd megítélni.

– Székelyföld Románia elmaradott régiója, alacsony az átlagbér. Hogyan lehet ebből kitörni?

– Ezt a legegyszerűbben úgy lehet felmérni, ha járunk az országban, és látunk más régiókat. Akkor a válasz magától adódik. De az is igaz, hogy ha a rajtvonalnál megkötik a lábunkat egy félméteres lánccal, nem tudunk úgy szaladni, mint akinek nincs lánc a lábán. Világosan kell látni: miközben Bukarest azt mondja, mi szegények vagyunk, mindent meg is tesz, hogy azok legyünk. Ez Bukarest irányából egy önmagát beteljesítő jóslat. Az elmúlt 50 évben e térségben semmilyen versenyben nem futottunk ugyanolyan szabadon, mint mások. Szerintem most a legnagyobb probléma – ez önkritika magam és nemzettársaim felé is –, hogy az oktatás területén az elmúlt évtizedekben nem hozzuk azt a teljesítményt, amit régebb. Emlékszem,

a kilencvenes évek elején, amikor diák voltam, a szüleink és a tanáraink azt mondták, magyarként többet kell tanulnunk, tudnunk. Ez valahogy elkopott az elmúlt egy-két évtizedben,

látszik az eredményeken is: a magyar középiskolák kikoptak a legjobb száz romániai tanintézet közül. Sokkal többet kellene ezzel foglalkoznunk. Vissza kell jutni oda, hogy magyarként naponta egy félórával többet tanuljunk. Az elmúlt évtizedekben ez a furcsa és értékválsággal küzdő társadalom a tudás értékét elkoptatta, a rendszer sem ösztönzi tanulásra a fiatalokat. Én arra biztatom politikustársaimat, a tanárokat és a fiatalokat is, hogy változtassunk ezen a szemléleten. Mert ha úgy tűnik, hogy rövidtávon egyelőre nem, de hosszú távon biztos jó befektetés, és megtérül a felhalmozott tudás.

– Székelyföldön magasabb a gyerekvállalási kedv, mint az ország többi részében. Önkormányzati szinten lehet-e ezt tovább ösztönözni?

– Az RMDSZ által készíttetett kutatásból egyrészt az derül ki, hogy az erdélyi magyar társadalom vagyoni struktúrája sokkal egészségesebb, mint a román társadalomé. Nincsenek nagyon gazdagok és nagyon szegények, az erdélyi magyarság jelentős része a középréteghez tartozik. Ennél is jobb hír, hogy a román társadalomban sok gyereket a nagyon szegények vállalják, ezzel szemben az erdélyi magyar társadalomra az jellemző, hogy a magas iskolai végzettséggel rendelkező, a felső középréteg vállal több gyereket. Ez pozitív folyamat. Tény, hogy a 2011-es népszámlálás után azért is keményített be a román államhatalom a magyar ügyek kapcsán, mert az adatok egyértelműen jelezték, hogy amit 1989 után hittek Bukarestben – és amit a 90-es évek elején a demográfusok is előrevetítettek az erdélyi magyarság demográfiai struktúrájáról –, teljesen más irányba mozdult el.

A népszámlálási adatok azt mutatták, van magyar jövő Erdélyben. Nyilván ez sokakat zavart, mert a kilencvenes évek elején a számok és a trendek is azt mutatták, hogy lassan elfogyunk, a fogyás üteme sokkal nagyobbnak tűnt, mint a román társadalomé.

Tisztelet illeti a magyar nőket, mert az elmúlt 10–15 évben sok szempontból ez az ő döntésük miatt fordult meg. Meggyőződésem, hogy 2011 után azért próbáltak már szerzett jogokat elvenni, mert azt látták, hogy az erdélyi magyar társadalom demográfiai szempontból megerősödött. Úgy gondolom, nekünk önkormányzatoknak feladatunk, hogy amivel tudjuk, segítsük a gyerekvállalást. Nekünk is van egy erre előre elkészített csomagunk.

– Idéntől nem kevés pénzbe került az önkormányzatoknak a személyi jövedelemadó központi csökkentése. Miként lehet mégis eredményeket elérni helyi szinten?

– Egy ilyen típusú állam hosszú távon nem működik. Ha megnézzük a romániai történelmi régiókat, azt látjuk, hogy nincs közük egymáshoz. Annyira más a mentalitás, mások az emberek, másként viszonyulnak alapvető dolgokhoz, nehéz ezt összekovácsolni. Sajnos a bukaresti hatalom nem akarta észrevenni, hogy a regionális identitástudatban nagyon sok emocionális energia van, amit fel lehetne szabadítani, és abból az egész ország nyerne. Bukarestben mindenki attól fél, hogy ha szabadon engedik a régiókat, hagyják megerősödni a regionális identitásokat, szétesik Románia. Ez olyan, mint az inga, minél jobban kihúzzuk, annál jobban átcsap a másik felére: minél jobban próbál központosítani Bukarest, annál jobban gyűl a frusztráció a régiókban. Nemcsak Erdélyben, hiszen a moldvaiak is frusztráltak, ők is úgy érzik, elhanyagolják, kihasználják őket. Ezek a frusztrációk egyszer feltörnek. Ugyanúgy, ahogy Európában a migrációra adott rossz válaszok a belpolitikában jelentek meg azáltal, hogy azok a politikai szervezetek, amelyek rosszul viszonyultak ehhez a kérdéshez, lassan elfogynak. Meggyőződésem, hogy Romániában is lesz egy fajta politikai válasz e kérdésekre, meg fognak erősödni a regionális mozgalmak. Az elmúlt években azért söpörték ezt a kérdést szőnyeg alá, mert a magyar veszéllyel riogathattak. Az RMDSZ kutatása arra is rávilágít, hogy a magyar veszély kapcsán mennyire nyílik szét az olló. Az erdélyi románok sokkal toleránsabbak a magyarokkal, mint a Kárpátokon túliak. Az látszik, hogy ezt a magyarellenes dumát Bukarestből azok hiszik el, akik nem élnek együtt magyarokkal. Azoknak a nagyvárosoknak a vezetői, ahol 5–10 százaléknyi magyar ember él, egy idő után rájöttek: a magyarok értéket teremtenek, és nem hiszik el, hogy a hátukon el akarják vinni Erdélyt.

– Ön szerint a román ügyészség és titkosszolgálat kiemelten vadászik a magyar önkormányzati tisztségviselőkre?

– Ez ma már axióma. Teljesen egyértelmű, hogy kiemelt figyelemben részesülünk részükről. Akinek volt alkalma személyesen találkozni e rendszerrel, meg is bizonyosodott erről.

Állandóan lehallgatnak, követnek, figyelnek mindenhol. Így élünk, ezt választottuk.

Jeszenszky Géza mondta egyszer, hogy a Rajnától keletre, ha nem akasztanak fel, minden egyéb már csak részletkérdés.

– Az erdélyi közbeszédben folyamatos téma Székelyföld autonómiája. Most, hogy a román törvényhozás harmadjára is elutasította Székelyföld autonómiatervezetét, milyen esélyt lát a folytatásra?

– Esély annyi van, amennyire mi ezt fontosnak tartjuk. Ha mi nem hiszünk benne, biztos nincs esély a megvalósítására. Ha időről időre egy-egy ember benyújtja a parlamentbe az autonómiastatútumot, azt üzenjük, ez nem fontos nekünk. Ha nem tudunk felsorakozni egy tervezet mellé mindannyian, azt üzenjük, ezt nem gondoljuk komolyan. E kérdésben az erdélyi magyar politikusok között is sokkal nagyobb kellene lennie a szolidaritásnak. Mindenki számára természetes, hogy a háromszéki politikusok is támogatják a parlamentben a nyelvhasználati küszöb 20 százalékról 15 százalékra való csökkentését, olyan körülmények között, hogy ez Háromszéken egyetlen közigazgatási egységnél sem eredményez semmilyen változást. Ugyanilyen természetesnek kellene lennie annak, hogy amikor az autonómiastatútumról beszélünk, minden képviselő azt felvállalja és támogassa. Erről szól a mi belső erdélyi magyar világunk, hogy szolidárisak vagyunk egymással. Elfogadom, hogy a szórványmagyar képviselőnek fontos, hogy a küszöböt akár öt százalékkal is, de csökkentsük, mert akkor ötezer, tízezer, százezer magyar ember kerül olyan helyzetbe, hogy a közigazgatásban tudja használni az anyanyelvét. De neki is el kell fogadnia azt, hogy ez Székelyföldön az én helyzetemen nem változtat.

Nekünk az a fontos, hogy autonómiánk legyen.

– Szerteágazó munkáját miként tudja összeegyeztetni a magánélettel, a családdal?

– Nagyon nehéz összeegyeztetni. Ezzel a munkával elsősorban a családtól, a gyerekektől veszek el sok időt. Ennek valamilyen szinten meglesz a böjtje, én ezt jól tudom, és minden nap lelkiismeret-furdalásom van, mert nem tudok annyi időt tölteni velük, amennyit szeretnék, és amennyit ők szeretnének. De polgármesterként is valamilyen szinten egyfajta családfő vagyok, s e családnak ötvenezer tagja van.

Bíró Blanka 

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS