Színészként a liberális véleményterror ellen – beszélgetés a ,,ráncoskomikus” Madarász Lóránttal

– Hogyan emlékszel a kezdetekre? Mi késztetett arra, hogy a Ceaușescu-rendszerben színi képzésre jelentkezz Marosvásárhelyre?

– Édesanyám, M. Kovács Lenke színésznő volt, a Kolozsvári Magyar Opera ünnepelt szubrettje, gyerekkoromban engem is megfertőzött a vírus. Gyerekként itt töltöttem szinte minden hétvégét, kivülről fújtam szöveget, dalt, ami operetthez kötődött. Szüleim azt szerették volna, ha orvosnak tanulok. 1989 előtt az orvosi és az ügyvédi pálya volt a menő, de gyengén teljesítettem a reál tantárgyakból. 1988-ban sikeresen felvételiztem a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolára, ahol Matolcsi Ferenccel és Gyéresi Júlia kolléganőmmel kezdhettük el az első évet a Ceaușescu-rendszer által egyre jobban ellehetetelenített magyar színi képzésben. Az 1989-es fordulat után a rektorátus úgy döntött, további két diákot vesz fel az évfolyamra, akik a vonal alatt estek ki a korábbi felvételin, így került hozzánk 1990 elején Fülöp Bea és Lázár Márta. A rendszerváltás után mi voltunk az első nagy évfolyam, ötön végeztünk.

– Az egyetem után a Kolozsvári Magyar Színház tagja lettél…

– Elmondhatom, ha valamit nyertem az életemben, az az volt, hogy itt kezdhettem színészi pályafutásomat.

Nagy Dezső ma is rettenetesen hiányzik: nem volt olyan előadásra való felkészülés, ahol tanáccsal ne segített volna.

– Amikor a kilencvenes évek végén először találkoztunk, a magyar színház szakszervezetének vezetőjeként a kolozsvári színjátszást feszegető vita kellős közepébe csöppentél, a felek között próbáltál közvetíteni sikertelenül. Emiatt kellett elszegődnöd az operához?

– Nem szívesen emlékszem erre az időszakra, ráment a Tompa Gáborral kötött barátságom. Ha mindkét fél engedett volna, megszületik az arany középút. A régi kollégák – Isten nyugtassa Jancsó Miklóst – keveselték a bérletes nézők számát, mert úgy érezték, kicsit tovatűnt a nézőközpontú színjátszás. Az az igazság, hogy a kolozsvári magyar színtársulat nyugodtan megbírt volna népes közönséget vonzó népszínházat és szűk értelmiségi körnek játszó színházat is. Nem bocsátottak el a színháztól, én úgy döntöttem, hogy átmegyek az operához. Tompa Gáborral azóta rendeződött a viszonyom, ismét jó kapcsolatban állunk.

– Korábban is felléptél a magyar opera színpadán. Színművészként hogyan fogadtak a kollégák?

– Az operával kiépített és máig jól működő kapcsolatom 1994-ben kezdődött, amikor Dehel Gábor áthívott egy revüműsorba. Említettem, hogy édesanyám révén szívem csücske volt a zenés műfaj, és az első bemutatkozás után sorozatban jöttek a szerepek a Mágnás Miska, a Sybill és más előadásokra. Az egyetlen gond, hogy az opera álláslistáján nem szerepelt színészi beosztás, így az átigazolásomat örömmel támogató Simon Gábor igazgatónak időbe telt, amíg a bukaresti művelődési minisztériumban kijárta az ügyemet. Ez idő alatt két évet a nagyváradi színtársulat tagjaként dolgoztam, folyamatosan ingáztam Kolozsvár és Nagyvárad között.

– Az operába bedolgoznak színészkollégáid is: Laczkó Vass Róberttel, Farkas Lóránddal, Viola Gáborral és Váta Lóránttal is találkozhatnak a nézők. Színészként jelent-e előnyt revüműsorban, operettben fellépni?

– Ezekben az előadásokban három feladatot kell jól teljesíteni: a színészi, énekesi és a táncosi teendőket.

A színészek azért vannak helyzeti előnyben, mert amit a színi képzésben megkaptunk, ahhoz az operás kollágák nem juthattak hozzá a zeneakadémián.

A sikeres énekeseknek ezt a hiányt jórészt öndidakta módon, kiváló tehetségüknek köszönhetően kell bepótolniuk. Engem a tánc viszont soha nem fogott meg. Annak ellenére, hogy az egyetemen is volt táncoktatás – drága Selyem Ildikó tanárnőnk odafigyelt erre –, és a 1980-as években a Kolozsvári Magyar Opera által meghirdetett tánctanfolyamon is részt vettem, itt három évadot végigtáncoltam amatőrként.

– Volt olyan bukásod, amikor úgy érezted, ,,sehogy nem áll össze” az alakítás?

– Színészként igen, amikor Csongor és Tündében játszottam az egyik főszerepet, életem leggyatrább alakítása lett. Szinte sírva mentem a direktorhoz, hogy találjon mást helyettem, mert ez nem fog menni. A hősszerelmes drámai szerepek nem állnak közel hozzám.

– Melyik darabra emlékszel legszívesebben?

– Béres László rendezte a Valahol Európában musicalt, amelyben az Egyenruhást játszottam. Amikor száz ember a jó szerepeket játssza, és egy ember a rosszat, hatalmas energiákat kell befektetni abba, hogy a színpadi cselekményt egyensúlyban lehessen tartani. Eddigi pályafutásom talán legkedveltebb és legjobban megformált szerepe volt a Kolozsvári Magyar Opera színpadán.

– Folyamatosan színpadon vagy, valamennyi operettben láthat a közönség. Milyen darabok állnak legközelebb hozzád?

– Gyerekkoromban olyan táncoskomikusokon nőttem fel, mint Elek Károly, akit nagyon jó barátomnak tekintettem – és akit nemrég veszítettünk el –, őt mentoromnak tartottam. Szabó Gyuszi kicsit hidegebb emberként szintén zseniális táncoskomikusa volt a magyar operának. Nagyon szerettem anyám művészi teljesítményét is, és akkor még nem beszéltünk a szólistagárdáról… Az előadások közül legjobban a Horváth Béla keze alól kikerült régi Bajadér állt közel hozzám, de szerettem a Mágnás Miskát és a Viktóriát. Az Úristen úgy intézte, hogy ezekben később én is felléphettem.

– Manapság nagy divat a felújítás, amikor a rendezők egy-egy darabot ,,megerőszakolnak”. Az operett világában mennyire veszélyes jelenség ez?

– Klasszikus darabot bárhogy meg lehet rendezni, de ez nem garancia a sikerre. Az operettnek nagyon jól bevált szabályrendszere van, amit ha áthág a rendező, bukás lehet a vége. A kolozsvári közönségben nagyon mélyen gyökerező előzményei vannak az előadásoknak, és rögtön záporoznak a kérdések: miért nem olyan, amilyen volt? Elvárás, hogy kicsit leporolva, de ugyanazt kapják, amit korábban már megszoktak. Nem akarok rossz tapasztalatokról beszélni – olyan is volt –, inkább a sikeres felújításokat mondom. Az 1996-ban bemutatott Marica grófnőt közel három évtized múltán is töretlen sikerrel játsszuk. Szabó Emese leporolta, de formájában és mondanivalójában nem változtatott rajta. Mondhatnám A cirkuszhercegnőt vagy a Cigányszerelem előadást, ahol fantasztikus munka folyt Szabó Emesével és Bori Tamás irányításával. Amikor a darab budapesti rendezője, Béres Attila megnézte, csak ingatta a fejét, és annyit mondott, ti bizony jobbak vagytok. Ebből a társulatból olyan teljesítményt lehet kihozni, amire büszke az ember, nagyon tehetséges kollégákkal vagyunk körülvéve.

– A János Vitézben a gonosz Mostohát alakítod. Férfiként mennyire nehéz egy boszorkát megszólaltatni?

– Nem azért vállaltam el, mert ma nagy divat transznak lenni, hanem színészként óriási kihívásnak éreztem.

A csúfolódást óriási elismerésnek vettem, mert láttam, hogy rögzült bennük a szerep és a darab.

– Hosszú évek óta az egyik alapembere vagy az opera évi rendszerességgel bemutatott szilveszteri kabaréelőadásának. Érdekes, hogy a színház helyett az opera vállalja fel...

– Simán működhetne a színház repertorájában is, mert óriási az igény kabaréra. Rohanó és savanyú szájízű világban élünk, ahol az emberek igénylik a minőségi kikapcsolódást. Színészként nem szégyen kabaréjelenetben fellépni, ha olyan szintű az alakítás, hogy az ember elégedett saját magával. Nagyon örülök, hogy a műfajt az opera felkarolta. Az évek során úgy alakult, hogy a kabaréjeleneteknek Ádám János kollégámmal adjuk a gerincét.

– Az opera kabaréelőadása revüműsor, amelynek kétharmada zene...

– Az emberek szórakozni jönnek – amibe természetesen a zene is beletartozik –, de ezzel együtt úgy érzem, egy ilyen előadás nem csak három kabaréjelenetet bírna meg, hanem négyet vagy ötöt. Ha kabarét hirdetünk, az műfajilag azt kellene jelentse, hogy a műsor fele legalább kabaré… Tavaly és tavalelőtt három jelenetünk volt: abban reménykedem, hogy más rendezővel idén, vagy jövőre több lesz.

A jelenlegi hat telt házas decemberi, januári és februári időpontok után tavaszi tarka-barkaként is be lehetne dobni. Az év bármely szakában van rá igény.

– Kik a kedvenc partnereid?

– Hát természetesen Ádám János, akivel szinte ,,házastársi” viszonyt ápolunk, de hadd ne feledkezzek meg Hary Jutkáról, Szekely Zsejkéről, Pataki Enikőről, Antal Líviáról, Fülöp Timiről vagy Elek Gergelyről, akikhez megannyi jól elvégzet feladat köt nemcsak színészként, hanem barátként is.

– Opera és operett műfajilag ,,összezárva” az operett fele viszi el a tömegigényt. Hogyan élitek ezt meg Kolozsváron?

– Igazságtalanság lenne csak tömegigény alapján minősíteni a két műfajt. Az, hogy az emberek jobban igénylik az operettet, ezért senkit nem lehet elítélni. De ez nem azt jelenti, hogyha egy operaelőadás nem telt ház előtt megy, az rosszul elkészített darab volna. Szó sincs erről! Az utóbbi időben igen magas színvonalú operaelőadások is születtek Kolozsváron, amit ha ,,beejtenének” a világ nagy operaszínpadaira, bárhol megállnák a helyüket.

A kolozsvári opera- és opretettelőadások újboli ,,aranykora” jórészt Szép Gyula igazgatónak köszönhető, akinek irányítása alatt jó kezekben van az intézmény, jó vele együtt dolgozni.

– Rendszeresen láthatunk a Hír tv esti műsorában, a Vezércikkben, ahol a néző a jobboldali-konzervatív Maradász Lóránt eszmefutattásaival találkozhat. Hogyan lettél a budapesti adó bedolgozó munkatársa?

– Kolozsvárról elszármazott kedves, régi ismerősöm, Farkas Emese keresett meg, hogy látták Facebook-bejegyzéseimet, és tetszett a Hír tv-és kollégáknak. Volna-e kedvem a közéleti vitaműsor rendszeres tagjaként legalább hetente egyszer bejelentkezni Kolozsvárról? Nagy örömmel mondtam igent.

– A művészeti intézmények többségében a liberalizmus hangadó, a jobboldali gondolkodású emberek sok helyen kussolnak, nehogy kiderüljön róluk. A Kolozsvári Magyar Operában milyen a légkör?

– Nagy szerencsém, hogy az operában nincs liberális véleményterror. Nem csak a vezetőség jobboldali, hanem a társulat többsége is. Ez ma óriási kincs! Mai világunkra tökéletesen ráillik az egykori amerikai elnök, Ronald Reagan mondása, aki úgy fogalmazott: amikor a fasizmus vissza fog térni, a liberalizmus gúnyájába öltözik majd. Ma ezt éljük át a világban. Magyarországról két kolléga járt nálunk – nem mondok nevet, sem intézményt, ahol dolgoznak, nehogy ártsak nekik –, és azt mondták, amit én a Facebookon és a Hír Tv műsorán kimondok, őket ezért másnap elbocsátanák a színháztól. Emlékezzünk arra, hogy a Fidesz-kormány előtt színházban nem lehettél jobboldali, mert egyszerűn kicsináltak. Mára változott a helyzett, de a liberális véleményterror még mindig nagyon sok kulturális intézményben hódít.

– Milyen visszajelzéseket kapsz Facebook-bejegyzéseidre?

– Rengeteg visszajelzés érkezik, ami jólesik.

Gyakran hallom a mai magyarországi baloldalról, hogy a hazát és a nemzetet eláruló politikusok. Szerintem ők nem hazaárulók. Ne felejtsük el, amit Biberach mond a Bánk bánban: ahol a haza, ott a haszon. Ezek a rendszer haszonlesői, akik a hazából csak hasznot húznak. Amikor róluk beszélek, nagyon nehéz visszafognom magam.