Romos csipkegyárban, egymás kezét fogva

Nánó Csaba 2013. augusztus 17., 11:50

Kisebbségi létben élni és alkotni sehol sem könnyű, de van benne valami, ami kihozza az emberből a „csak azért is megcsináljuk” szindrómát. A kitartás jutalma – színházi emberek esetében – a közönség elismerése, szeretete. Ezért pedig érdemes küzdeni, tartja a Szabadkai Népszínház igazgatója, Mezei Zoltán.

galéria


– Volt szerencsém több szerb, illetve vajdasági magyar színház előadását megtekinteni. A produkciók többnyire igen erős társadalomkritikával élnek, sőt, nem is nagyon hagynak helyet optimizmusnak. Ennyire súlyos lenne a helyzet önöknél?

– Egyrészt súlyos, másrészt úgy látom, most ért el a színjátszás arra a szintre, hogy ezeket a problémákat élesben is bemutassa. Én óvatosan bánok a politikai színházzal, nem szeretem a túl konkrétan megfogalmazott helyi aktualitásokat vagy a pillanatnyi politikai álláspontokat. A szerb színházban most úgy látom, ez a divat. Valamilyen szinten valamennyi színház foglalkozik a bajokkal, hiszen a színház az emberi kapcsolatokról szól, és onnan kezdve benne is van a politika és a társadalomkritika. De azt is látom, hogy most lett divattá az odamondás, hogy erősen, nagyon karikírozva jelentessük meg a színpadon a problémákat. Hogy meddig tart, nem tudom, de az igazság nem elhanyagolható része az sem, hogy valóban vannak gondok. Nem mondhatom, hogy az utóbbi húsz évben a politikai helyzet rózsás lett volna Szerbiában. Úgy tűnik, újabb csúcsára jut el az emberekben a csömör, a „gyújtsa már valaki fel a villanyt”. Ezt érzem a hétköznapi emberekben, és nyilván, ez rakódik le a színházcsinálókban is. A kétezres évek elején úgy tűnt, elindul valami: beállt egy tervezhető valóság, sikerült egy bizonyos szintű életszínvonalat megvalósítani, bizonyos értelemben stabilnak tűnt az élet. Aztán néhány évvel ezelőtt mindez dőlni kezdett. Az életszínvonal rohamosan csökkent, a fizetésünk a felét éri a hat-hét évvel ezelőttinek. Nem ez az első csömörhullám, újra érződik az elkeseredés, csakhogy most inkább ki merik mondani, mint tíz éve, a bombázások előtt vagy éppenséggel a Milosevics-kormány bukása előtt. A rémület megszűnt, de az is érződik, hogy az embereknek néha nagyon mehetnékük van Szerbiából.

– Szerbiában tekintgetnek-e az emberek az Európai Unió felé, onnan várják-e a megoldást?

– Nagyon eltérőek a vélemények az uniós csatlakozásról. Nyilván, az unió szükséges rossz. Szerbia – ahogyan Magyarország is – túl kicsi ahhoz, hogy képes legyen egyedül létezni. Magyarország is felismerte, hogy egyedül nem megy, de azt is, hogy ez rengeteg fájdalommal jár. Végig kell azonban csinálni, hogy hosszú távon az emberek bízzanak az életszínvonal növekedésében. Mi, vajdasági magyarok, természetesen figyeljük a magyarországi sajtót, az anyaországi politikai és kulturális életet, és ezt a fájdalmas folyamatot egyelőre a karosszékből nézzük. Éppen ezért tudjuk azonban, hogy ránk is épp ez vár. Az okosabbak – még a szerb nemzetállamot hirdetők is – tisztában vannak azzal, hogy Szerbia sem tud a jövőben prosperálni az unió nélkül. A szerbekben ugyanakkor van egy nagymértékű lazaság –ezt lehet akár szeretni is –, amely a hétköznapi kommunikációban is érződik. Az átmenet azonban fájdalmasabb lesz, mint Magyarországon. Ezért aztán sokan mondják, hogy nem kell nekünk az unió, jó ez így. Aki viszont belelát a számokba, akik a gazdaságot próbálják némileg helyrekalapálni, tökéletesen látják: egyedül nem megy.

– Érezhetők még nemzeti feszültségek?

– Ha nem gerjesztenék mesterségesen, semmi baj nem lenne. Bizonyos politikai alakulatoknak azonban érdekük, ha van egy kis feszültség. Van, akinek bántja a fülét a mi magyar beszédünk, de a többséggel nincs gond. Rengeteg a vegyes házasság, szomszédok vagyunk, az esetek nagyobb részében békesség van köztünk. A bajok többnyire egy-két sör után történnek a kocsmában. Ha pedig a fiatalokat még fel is tüzelik, pillanatok alatt kitör a balhé.

– Az 1945-ben alakult szabadkai népszínház is sok mindent megért az eltelt évtizedek alatt...

– Az akkor és ott Pataki László színész-rendező vezetésével útnak induló gárda legendás társulata a Népszínháznak. A hatvanas-hetvenes években élte virágkorát, hatalmas népszerűséget, kiváló szakmai rangot vívott ki magának a volt Jugoszlávia területén és külföldön egyaránt. Később a politika beleszólt, olyan igazgatót helyeztek a színház élére, aki ezt a virágzó polgári színjátszást teljesen tönkretette. Összeolvasztotta a magyar és a szerb társulatot, az idősebb színészek közül, aki csak tehette, gyorsan nyugdíjba ment. Odáig fajultak a dolgok, hogy a kilencvenes évek közepére teljesen megszűnt a szabadkai magyar nyelvű színjátszás. Amikor hosszú huzavona után az illető elment Belgrádba, a csillárt is magával vitte, de még a színház autóbuszát is. 1996–1997 környékén kezdett ismét éledezni a színház, a jelenlegi társulat 70 százaléka akkor szerződött ide. Természetesen érkeztek újak is, nemrégiben vettünk fel három végzőst az Újvidéki Színművészeti Főiskoláról, most egy friss, dinamikus, mindenre nyitott csapattal dolgozunk.

– Paradox helyzet Szabadkán: mire felépült az új társulat, lebontották a százéves színházat…

– 2012-re ígérték az új színházat, ma azonban csak a csupasz betonszerkezet áll. Már az is felmerült, hogy inkább épüljön a három terem helyett csak kettő, egy emeletet pedig bontsanak vissza, mint feleslegest.

– Most hol működik a társulat?

– Az irodák, műhelyek, raktárak, próbatermek a külvárosban, egy húsz éve nem működő gyár épületében vannak. Az egykori csipkegyár raktárnak is romos, nincs víz, nem volt fűtés, de még padló sem, egyszóval eszméletlen körülményekkel szembesültünk. Egy játszóhelyünk van, egy moziból átalakított színházi tér, ahol rengeteg technikai problémával küszködünk, nem beszélve arról, hogy a szerb társulattal közösen használjuk. Teher alatt nő a pálma, mondogatjuk, de most már azt látom, hogy ebbe a helyzetbe az emberek kezdenek belefáradni. Az új városvezetés kilátásba helyezte, hogy kapunk egy belvárosi helyet, ahol legalább az alapvető feltételek biztosítva lesznek.

– A közönség hogyan viszonyul ehhez a mostoha helyzethez?

– Szerencsére kiáll mellettünk. Igazgatóként vigyázok arra, hogy a körülményekhez igazodva a legtöbbet tudjunk játszani, és mindenki a legjobbat nyújtsa. Emiatt néha kicsit túlfeszített a munka, de nem szeretnénk, ha visszafele épülne a magyar színjátszás. Mivel egy helyre szorultunk be a szerb társulattal, nagyon vigyázunk a jó viszonyra. Nem könnyű…

– Milyen a szerbiai magyar színészképzés?

– Legnagyobb erénye, hogy létezik, méghozzá több mint 30 éve. Állami főiskola mindenféle művészeti ággal, köztük rendező és színész tagozattal is. Minden második évben indul magyar évfolyam, de ez elég is, nagyjából ennyi a színházak befogadó képessége. Négy hivatásos magyar társulat létezik a Vajdaságban, sőt, a szabadkai gyermekszínháznál is van magyar színészgárda. Gyakorlatilag valamennyi színészünk erről a főiskoláról került ki, a végzősök többsége el tud helyezkedni, és szerencsére mindig úgy fordul a kocka, hogy amikor végez egy évfolyam, éppen üresedik hely, vagy új színház alakul. Három éve létezik például a Zentai Kamaraszínház, amely mostanáig befogadó színházként működött. Szeptembertől viszont átalakul repertoár-színházzá, nyolc színésznek tud állandó munkahelyet biztosítani, a teljes idei végzős osztály el tud ott helyezkedni. Nagy dolog, hogy magyar színházat alapítanak a Vajdaságban, ahol lendülettel, energiával tele végzettek munkát kapnak.

– Ahogyan az sem elhanyagolható, hogy Szabadkán három magyar társulat működik.

– Igen, a Népszínház mellett a Kosztolányi Dezső Színház és a Gyerekszínház magyar tagozata is.

– Pedig a magyarok száma Szabadkán is csökken.

–A városnak 141 ezer lakosa van, ebből 54 ezer a magyar. A 80-as években Szabadka lakosságának 60 százaléka magyar volt. Mára az arány megfordult. A fogyáshoz nyilván hozzájárult a háború, amikor rengetegen elhagyták az országot. Később sokan visszajöttek, de az elvándorlás még ma is létező folyamat. Én bizakodó vagyok: az elmúlt években a Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács nagyon jól működött, nagyon sok energiát és pénzt fektet az oktatásba, ezzel ösztönözve a szülőföldön maradást. Lehetőséget teremtenek arra, hogy a legmagasabb szintig magyarul tanulhassanak a fiatalok. Ez nagyon fontos ahhoz, hogy az ember otthon, és ne vendégnek érezze magát ezen a vidéken. Jelentősen hozzájárul a magyar kisebbség közhangulatának javításához is. A tanács támogatja azt is, hogy kisebb településekre is eljussunk a magyar szóval…

– Az önkormányzat milyen mértékben járul hozzá a színház fenntartásához?

– A városi és a tartományi önkormányzat tartja fenn a színházat fele-fele arányban, ezzel együtt egy vidéki magyarországi színház költségvetésének töredékével dolgozunk. A magyarországi alapítványi, pályázati támogatások viszont jelentősen segítik az életünket. Akkor érezzük a határokat, amikor – noha a társulat tudása ezt lehetővé tenné – neves külföldi rendezővel szeretnénk dolgozni, Európa-szintű gázsit azonban nem tudunk fizetni. Persze lehet két székkel és egy asztallal is jó színházat csinálni, akkor van baj a pénzzel, ha nem kiszámíthatóan érkezik. Nem könnyű a feladat, amit elvállaltunk, viszont nagyon jó a csapat: érdeklődnek egymás iránt, sokszor fogjuk egymás kezét, szeretünk együtt lenni, ez pedig erőt ad a további munkához.

Mezei Zoltán
Nagybecskereken született 1973. szeptember 26-án. Az Újvidéki Művészeti Akadémián Hernyák György és Soltis Lajos osztályában végzett. Dolgozott a budapesti Musical Színházban, a Forrás Színházi Műhelyben, a Szolnoki Szigligeti Színházban, valamint a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban is. Négy évadon át az Újvidéki Színház társulatának volt tagja. Négy évig Hernyák György osztályában tanársegéd az Újvidéki Művészeti Akadémia drámai tanszakán. 2000-től vendégművészként rendszeresen részt vett a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának munkájában, 2004-ben a társulathoz szerződött. 2006-tól a Népszínház Magyar Társulatának igazgatója.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.