HIRDETÉS
– Mennyire nehéz a református gyülekezet lekipásztorának a karácsonyi szolgálatra, és az ezt övező gyülekezeti feladatokra készülni?
– Az ünnepi keretet igyekszünk a lehető legtöbb szeretettel és tartalommal megtölteni. Hogy ez milyen mértékben sikerül, az ünnepről ünnepre változik, hiszen mindannyian emberek vagyunk. Megtörténik, hogy ünnep előtt vagy közben olyan kellemetlen élményt kap az ember, ami szinte áthúzza az egész hangulatát, és csak nagyobb erőfeszítés árán tud talpra állni. Egyik előző mezőségi gyülekezetemből mondanék egy példát. 1997 karácsonyán szétosztottuk a segélycsomagokat, és a presbitériummal úgy egyeztünk, hogy a gyülekezet tagjaitól három lejt kérünk fejenként, amivel feljavítsuk a lelkészi irodát. Ünnep másodnapján az egyik asszony odajött hozzám, és azt mondta, minden szép volt tiszteletes úr, de el kellett adjam az utolsó két tojásomat, hogy magát kifizessem. Ismertem a nénit – egy kedves, tehetős asszony volt –, ezért is lepett meg a szemrehányása, hiszen a lejenként összegyűjtött pénz közösségi célokat szolgált. Akkor éreztem lelkipásztorként először, hogy a befektetett munkát és energiát egy ilyen megjegyzéssel hogyan lehet keresztülhúzni.
– De a többség nem így gondolkodik...
– Egyértelmű, csakhogy mi is emberből vagyunk, és a tapintatlanság sokat árthat az emberi kapcsolatainknak. Lelkipásztorként jómagam is a többség támogatásából merítem a szolgálatokhoz szükséges energiát. Nagy élmény látni, hogy egyházi ünnepekkor a gyülekezet jobban jár templomba, jobban figyel az igehirdetésre. Tavaly karácsonykor 260-an voltunk gyerekek és felnőttek, felemelő érzés volt. Korábban nem prédikáltam a szeretet himnuszáról, mert szinte közhelyszerűen szoktuk idézni, hogy hit, remény, szeretet, és e három közül a legnagyobb a szeretet. Elkezdtem azon töprengeni, hogy a szeretet himnuszának az elején mindig átsiklottam.
– A lelkipásztortól azt várják el az emberek, hogy hitben, szeretetben és reményben elől járjon?
– Pál apostol szavai a hitről, a reményről és a szeretetről a hívekre és a lelkészre egyformán érvényesek, a lelkipásztor is egy ember. Ha az istentisztelet, illetve az igét hirdető pap bármennyire fennkölt, pózoló, és ünnepélyes, de a lélek hiányzik belőle, és a szeretet nincs benne, akkor félelmetes lehet.
Az emberek elvárják Pál apostol szavaival, hogy a lelkész prófétáljon, titkokat és jövőt lásson, azaz mindig valami újdonsággal szolgáljon. Az apostol szerint azonban ez is lehet magamutogatás: hiába sztár pap, sztár igehirdető valaki, ha nincs benne szeretet, akkor nem ér semmit. Mint ahogy az az apostoli intés is idevág, hogyha akkora hitem van, amivel hegyeket mozgathatok meg, de ha szeretet nincs bennem… Sokszor mondják a lelkipásztornak, hogy erősebb hitünk kell legyen, mint bárki másnak. És van, aki utánagondolja: azért fizetjük, hogy helyettünk is higgyen...
– Ebben az összefüggésben Pál apostol azt is írja, hogyha szétosztom a vagyonomat, és testem a tűzre adom, ha szeretet nincs bennem, semmi hasznom abból. Vajon keveset teszünk bajba jutott embertársainkért?
– Egyik lelkipásztor kolléganőmmel beszélgettünk erről. Azt mondta, olyan
De nehéz tovább lépéni, miközben azt is tudjuk, hogy valójában nem halat kell adni, hanem halászni megtanítani a bajba jutott embert. Gondolkodtunk már melegkonyhában, amihez viszont olyan infrastruktúrára van szükség, amivel nem rendelkezünk. Igazából az állami szerveknek kellene cselekedniük, hogy a jelenséget megállítsák. Ebből az egyház is átvehetne valamennyi feladatot, amihez viszont folyamatos pénz-, és humánerő-forrással kell rendelkeznie. Marad tehát az egyéni szint, mindenki saját környezetében próbál tenni segítségre szoruló embertársaiért.
– A szászfenesi templom építése egyházmegyei, és egyházkerületi összefogással indult, a 2017-es befejezéséhez szükséges pénzt végül a magyar állam finanszírozta. Mit jelent Szászfenes református közössége számára az új templom?
– A történet legnehezebb része a lelki építkezés, amiben szerepet játszik a koronavírus-járvány időszaka miatti megbicsaklás is. Nehéz az embereket kimozdítani otthonaikból, holott látok olyan közösségeket, ahol egy bejáratot, vagy kerítést újítanak meg, amiért össze tudnak fogni, mi viszont tényleg ajándékba kaptuk a templomot. Ehhez viszont fel kell nőnie a gyülekezetnek, ami időbe telik, hogy az ajándékot azzal hálálja meg, hogy szívvel-lélekkel jelen van az egyházközség életében. Említettem
– Szászfenest Kolozsvár ,,alvó falujának” nevezik, ahova az ország minden részéből letelepednek, a magyarok többsége a Székelyföldről vagy a Partiumból érkezett a kincses városbeli munkahelyekre a jobb megélhetés reményében. Fiatalok az új gyülekezet tagjai?
– Valóban sok a fiatal család, de van, akiket elkísérnek az idősebbek is, hogy együtt legyenek. Vannak családok, akik éveken keresztül hűséggel jöttek gyerekeikkel együtt a templomba. Nálunk nincs gyerekmegőrző, nincs erre alkalmas terem. Viszont aki ragaszkodott az igéhez, az éveken keresztül hozta a gyerekét is.
A fiatalokkal érkező idősebb nemzedék tagjai lettek a gyülekezet alapemberei, mert a fiatalok egész héten rohangálnak, és ha nem tudatos a hitük, a hétvégéket nem ,,áldozzák fel” a vasárnapi istentisztelet kedvéért.
– Szászfenes magyarsága hagyományosan katolikus közösség, ahova a reformátusok többsége házasság révén települt le. A református gyülekezet nagyobb része a rendszerváltás utáni évtizedekben érkezett az ország legnagyobb falujába. Mennyire nehéz a tömbháztengerben megtalálni a híveket?
– Missziós munkát végezni nem könnyű feladat, igazából arra alapozhatunk, akik tudatosan, önszántukból megkeresik az egyházközséget. Sokkal nehezebb a családlátogatás, mint egy hagyományos falusi közösségben, ahol mindenki mindenkit ismer. Sok helyről sokféle ember gyűlt össze Szászfenesen, így a beszélgetések is sokféle módon alakulnak. Van, aki pillanatok alatt megnyílik, és van, aki eljátssza a távolságtartást. Van, aki azt mondja a telefonba, hogy tiszteletes úr, hozzánk ne jöjjön, mert nem állunk jó. Ilyenkor elmondom, hogy én nem azért megyek, hogy a lakásukat nézegessem, hanem velük szeretnék találkozni saját környezetükben. Néha azt mondom, hogy öt lelkész is elkelne erre a nehéz missziói munkára.
– Van, aki azt állítja, hogy hitvalló, és nem népegyházra van szükség, így többet lehetne foglalkozni a hívő emberekkel. Mennyire járható út ez?
– Attól függ, hogy milyen irányból nézzük. Valóban szép dolog lenne a hitvalló egyház olyan értelemben, hogy mindenki nyíltan és szívvel-lélekkel élje meg a hitét. Viszont nem tudom, hogy kinek van joga ezt mérni? Lehet, hogy a másiknak csak mustármagnyi hite van, mégis megmozdítja a hegyet. A másik szervezésbeli probléma: csak azok jöhetnének, akikről megállapítjuk, hogy van hitük? Ennek anyagi vonzata is van: ha csak egy kis közösség tartaná fenn a gyülekezetet, a lelkipásztorától elvárná, hogy azt mondja, amire a hitvallók igényt tartanak. Ezzel szemben
– Mennyire lehet számonkérni valakinek a hitét?
– Azt gondolom, hogy ezt a kérdést Jézus gyönyörűen megválaszolta, amikor a konkoly és a búza történetéről beszélt. Könnyen kiszórhatjuk a búzát is, ha elkezdünk tisztogatni. És közülünk ki az, aki a másikról el meri mondani – miközben saját hitünkkel sem vagyunk teljesen tisztában –, hogy neked nincs hited. Milyen jogon?
– Nemrég választották meg a Kolozsvári Református Egyházmegye új esperesének, a negyven gyülekezet küldöttei önt támogatták. A bizalom elsősorban a templom- és gyülekezetépítő lelkipásztori munkájának szól?
– Én hiszek a közösség erejében, talán azért is, mert sokat éltem elszigetelten. Nagyon szeretem az embereket hallgatni, ami gyönyörű ajándék az élettől.
Ez olyan intelem volt, amit egy életre megfogadtam. Azóta soha nem jutott eszembe, hogy szabadkozzak, elhárítsam, magyarázkodjak, hogy mit miért nem tudok megtenni. A szászfenesi lelkipásztori megbízatást is azért vállaltam, mert meg kellett küzdeni érte. És ezért veszek részt immár 21 éve az egyházmegyei munkában is tisztségviselőként, lelkészkollégáim pénzügyét jól ismerem. Amikor az elődömnek lejárt a második ciklusa, és keresgéltünk, vajon ki fog bátorkodni, hosszú ideig csend volt. Többen is mondták, hogy támogatnának, amire azt válaszoltam, hogy ennek úgy van értelme, ha szívvel-lélekkel mellettem vagytok.
– Említette, hogy szívesen hallgatja, ha az emberek beszélnek, mesélnek magukról. Esperesként ezt miként hasznosítaná?
– Nem erőltetve, de szeretném megvalósítani, hogy időnként felajánljuk egy-egy kollégának, hogy meséljen az életéről. Batyusan, valami szedegetni valóval körbeüljük, és arra kérjük, hogy mesélje el az életútját, a történetét. Ezzel lehetőséget adnánk, hogy az emberek kilépjenek a kényszerű bezártságból, amivé szétszórt a világ. Azt gondolom, hogy
Remélem, hogy ez az időszak erről fog szólni, hogy nyitottan, barátságosan, egymás iránti tisztelettel sok mindent újra átbeszéljünk.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
