Mintha súlyos bűnök után vezekelnénk – interjú járványról, kisebbségi létről Szilágyi Enikő színművésszel, énekessel

– Hogyan élték át Belgiumban az emberek a járványt? A hatóságok intézkedései hathatósnak bizonyultak?
– Március 5-én léptünk fel Kolozsváron a marosvásárhelyi Yorick Stúdióval az Eltűntek című előadásunk első turnéjának utolsó állomásán, majd visszarepültem Belgiumba, ahonnan azóta sem mozdulhattam ki. Megállt az élet, mintha súlyos bűnök után vezekelnünk kellett volna. Hihetetlennek tűnt az egész. Halomra pusztultak az emberek. Egy 10 milliós országban majdnem 10 ezer halott, több mint 100 ezer fertőzött. Kiderült, hogy milyen felkészületlen még egy nyugat-európai ország is járvány esetén. Most csak Belgiumról beszélek, ahol mindezt megéltem. Sem maszk, sem kesztyűk, sem egyéb védőfelszerelés.

A gyógyszertárak bejárati ajtajára ki volt írva: „sem maszk, sem kesztyű, sem fertőtlenítő zselé nem kapható.” Ez egy ideig eltartott, majd jó drágán megjelentek a védőeszközök. Három hétig szobafogságban voltam, majd napi 12–15 km-es gyaloglások következtek a tengerparton, hogy józan eszemet megőrizhessem.

– Mennyire volt fegyelmezett a lakosság?
– A lakosság fegyelmezett, türelmes és toleráns, ez megnyugtató civilizációs jelenség. Minden egészségügyi utasítást betartanak, ami megkönnyíti a helyzetet és segíti a járvány terjedésének megakadályozását.

– Milyen módon hatott a művészetekre ez az időszak? Fel lehet-e becsülni, hogy a kultúra mennyire sínylette meg?
– Az elmaradt előadások, koncertek, forgatások és egyéb fontos művészeti tevékenységek megszűnése vagy teljes és részleges korlátozása súlyos anyagi és lelki károkat okoz. Vannak nem megismételhető művészeti megnyilvánulások, tehát minden, ami elmarad, egyben halálát is jelentheti az előadásnak. Most

Remélem, ez a fajta kapcsolat rövid időn belül háttérbe kerül, és visszatalálunk egymáshoz.

– Az online produkciók nem vesztenek művészi értékükből? Hiszen egy előadásban éppen az a lényeg, hogy egyszeri és megismételhetetlen pillanatok sorából áll...
– A kapcsolatfenntartás a lényeg, lenni egymásnak és egymásért – ahogyan lehet. Ez az összetartozás érzése nagyon fontos: nem elengedni egymás kezét, közölni és közvetíteni gondolatokat, érzéseket, amelyek segítenek a legnehezebb pillanatokban, amelyek életmentők, kapaszkodók lehetnek az elkülönítésben, bezártságban. Nem hiszem, hogy ez esetben a nagy művészi megvalósítást kell kitűzni célként.

– Segít valamilyen formában a belga kormány a rászorulóknak?
– A kormány sok mindent megígért, többek között rövid távú anyagi segítséget, ami 12 havi támogatást jelent és ez tiszteletre méltó. Remélem, betartják ígéretüket.

– A művésznő hogyan vészelte át a bezártságot? A korlátozások milyen mértékben befolyásolták terveit?
– Szerencsémre egy tengerparti városban ért utol a járvány és a vele járó intézkedések. Rövid idejű szobafogság után napi több órás tengerparti gyaloglás és erdei séták segítettek ezalatt a három hónap alatt átvészelni a megpróbáltatásokat. Sok előadásom és koncertem maradt el, két bemutatóm (egy párizsi és egy budapesti), fesztiválok, turnék és nem is sorolom tovább. Ami fontos volt ebben a relatív nyugis időszakban, hogy több időm volt olvasni, verseket, szövegeket tanulni és erőt gyűjteni a folytatáshoz.

– Az erdélyi magyarok döbbenettel vették tudomásul az államelnök véleményét autonómia kérdésben, és hogy gúnyolódásra használta fel a magyar nyelvet. Ugyanakkor a parlament június 4-ét ünneppé nyilvánította. Miként élik meg a külföldön élő magyarok a román hatalom újabb támadását?
– Többször is megnéztem és meghallgattam Klaus Johannis beszédét. Először azt hittem, rosszízű trükkfelvétel, majd meggyőződtem, hogy a beszéd valóban elhangozott és nem viccnek szánta. Csalódást éreztem és fájt, hogy újra egymás ellen uszítanak bennünket, fájt hogy újra megaláznak bennünket. Érzékenységünk antennái túl kifinomultak már. Provokációk? Újra és ismét? Nem politizálok, nem is értek hozzá, de ezt a

Nem lehet könnyű kompenzálni egy életen át. Erről ennyit, hiszen egy ledobott kesztyűt járvány idején nem tanácsos fölvenni. Hogy mit gondolok a június 4-i román ünnepnapról? Válaszul Székely János A vesztesek című versét ajánlom, amelynek első versszaka így szól:
„A csata eldőlt.
Kis, puha füstök
Pettyezik még a hegyet.
A völgyekből a síkvidékre
Özönlenek a vesztesek.
Toprongyos, tántori népség –
Hogy lehet az,
Hogy a vesztesek azonnal
elrongyosodnak,
Gönceik elkoszosodnak,
Korcukban tetű terem?
Ugyan mért nyű a vereség
Több csizmát, mint a győzelem?”

– Miután elhagyta Romániát, több országban is megfordult, illetve élt. Ma már világszerte elismerik művészetét. Éreztették valahol önnel, hogy idegen?
– Igen, méghozzá Magyarországon. Ez a román, ez az oláh, repedt sarkú, szőrös talpú erdélyi, ehhez hasonló kedvességekkel becézgettek, nagyon élveztem, hogy ennyire felzaklattam őket.

– Ahol ön él – többnyire Belgiumban és Franciaországban – hogyan kezelik a kisebbségek, bevándorlók ügyét? A lakosságban van-e félelem a migráció miatt?
– A bevándorlás nagy társadalmi és gazdasági feszültségeket okoz Franciaországban és Belgiumban egyaránt. E feszültségek következményei néhány év múlva mutatkoznak majd meg, és komoly vallási, etnikai összetűzésekhez vezetnek, amelyeknek jelei már egyre sűrűbben mutatkoznak.

– Mit gondol, megváltozik az élet a járvány után? Tanultunk belőle valamit?
– Csaba, maga viccel? Legfeljebb mossák majd kezeiket. Egy ideig.