Menyőből az angyal

– Az 1989-es romániai forradalmat megelőző temesvári szimpátiatüntetés egyik emlékezetes fényképén Tőkés László a parókia ablakából az utcán összegyűlt tömeghez beszél. Emlékszik még, mint mondott az embereknek?

– Óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. Az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hogy lássák, jól vagyok, minden rendben. A december 15-re meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen akkora tömeg gyűlt össze a templom előtt, hogy az egész városban futótűzként terjedt a hír: valami történik. A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, mert ekkora tömegre nem számítottak. Az elzárt épületből nem jöhettem ki, viszont az ablakon át, a rendőrök feje fölött beszéltem az amerikai nagykövetség másodtitkárával, Denis Currierrel: angolul tájékoztattam a helyzetünkről, mire a rendőrök és a Szekuritáté emberei azonnal elvitték őt a helyszínről, és kiutasították a városból. Ez a pillanat dühítette fel az embereket, és a tömeg elkergette a rendőröket, akik akkor még meglepő engedékenységgel távoztak. A szimpátiamegmozdulás aztán hamarosan rendszer- és Ceauşescu-ellenes tüntetéssé változott.

– A két hónapos teljes bezártság és ostromállapot után a rendőrök távozásával felcsillant némi remény?

– Pénteken este a város polgármestere személyesen is eljött a parókia elé, és az utca kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és az ablakszemeket kicserélték. Kéréseinkre ez volt az egyetlen kézzelfogható válasz. A másnap is folytatódó szimpátiatüntetésen viszont egyre több gyanús arc jelent meg, akik hátulról tüzelték a tömeget. Valószínűleg a Szekuritáté emberei voltak, akik arra próbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, merthogy benn vannak a szekuritátés ügynökök. Az ördögi terv az lehetett, hogy a békésen tüntető tömeg erőszakos behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra. Bentről több presbiter is elbarikádozta az ajtót: az összecsődült tömeg nem akart hinni nekem, hogy az épületben nincs egyetlen szekus tiszt sem. Azon csodálkoztak, miért vagyok annyira nyugodt.

– Valóban nyugodt volt?

– Drámai pillanatok voltak, de sikerült megőriznem a lélekjelenlétem. Hosszú hónapokon át tartó kihallgatásokkal, hatósági zaklatásokkal a hátunk mögött már hozzászoktunk a helyzetünkhöz. Tudtam, hogy a temesvári kilakoltatásomat kimondó végleges bírósági döntés ellen nincs apelláta, így elfogadtam: jöjjön, aminek jönnie kell! Minden alkalommal megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket: nem akartam annak a felelősségét vállalni, hogy miattam tartóztassanak le embereket. A gyülekezet tagjait sem ellenállásra buzdítva hívtam az istentiszteleten, hogy szemtanúként vegyen részt a kilakoltatásunkon, mindössze azt akartam, hogy némán tüntetve lássák, mire képes a kommunista hatalom.

– A parókiához közeli főúton egy villamos megállításával elkezdődő rendszerellenes tüntetés a parókia előli békés szimpátiatüntetésből indult. Nem érezte szükségét, hogy ön is csatlakozzon a tüntetőkhöz?

– Sokan szerették volna, hogy álljak a tömeg élére, és együtt vonuljunk a városháza és a pártbizottság elé. Én viszont épp a több hónapos meghurcolásunk okán láttam azt, hogy az államhatalmi szervek mindenért a magyarokat teszik felelőssé, ezért nem akartam megadni nekik az elégtételt, hogy magyar ember álljon a menet élére. A templomot kellett védenünk, az volt a mi menedékünk.

 A kitartó gyülekezet

– 1986-ban került Temesvárra segédlelkésznek Peuker Leó pap mellé. Jött a falurombolás elleni, aradi tiltakozás 1988 őszén és tucatnyi egyházi rendezvény, amelyek révén szálka lett a rendszer szemében. Mi adta ehhez a hátteret?

– Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt. Amikor Papp László nagyváradi püspök 1989. április elsején tudomásomra hozta, hogy áthelyez Szilágymenyőbe, nem azért nem akartam a Szilágyságba menni, mintha nem szerettem volna menyői pap lenni, hanem a püspök törvénytelen és önkényes döntését nem tudtam elfogadni. Peuker Leó halála után maga a püspök ígérte meg, hogy nem gördít akadályokat a gyülekezet általi megválasztásom elé, ezzel szemben a Szekuritáté bábjaként mindent elkövetett eltávolításomért. A gyülekezet közben több száz aláírást gyűjtött az érdekemben, a hívek engem akartak lelkésszé választani. Pauker Leó halálával lezárult egy békepap-éra az egyházközség életében. Az 1986-os, 30-40 fős templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott. A következő években már ötször több fiatal konfirmált, összegyűjtöttük az elkallódott gyülekezeti tagokat, egymást érték az egyházi rendezvények, pezsgett a gyülekezeti élet. Miközben elődöm kifüggesztette Ceauşescu képét az egyházi irodában.

– A presbitérium tagjai hogyan tűrték elődje megalkuvását?

– Valóban érdekes jelenség ez. Ha az emberek tisztán látnak, azonosulni tudnak egy üggyel és céltudatosak, nehéz őket eltántorítani. A 36 tagú presbitérium hamar megtapasztalta, hogy létezhet igazi gyülekezeti élet is, nemcsak az, amihez ők addig hozzászoktak. Látták, hogy vasárnapról vasárnapra kétszer annyi ember jön el a templomba, mint ahány ülőhely van. Ez a hatalmas újdonság meggyőzte őket arról, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. A gyülekezeti élet fellendülésével a presbitérium mintha kicserélődött volna. Amikor tudomást szereztek a falurombolás elleni tiltakozásról, vagy 1988-ban, a reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekuritátés hercehurcáról, egyemberként álltak mögém.

– Mire számított? Hitt valamiféle változásban Romániában?

– Azt nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható. Igaz, hogy abban az időben már zajlottak a rendszerváltó folyamatok szerte Európában. Amikor az osztrák–magyar határon megszervezett páneurópai piknikre hívtak, csak üzenetet tudtam küldeni, mert kiutazási engedélyt nem kaptam. Sütő Andrást idézve írtam: maradunk, másként nem tehetünk. A falurombolási terv elleni egyházmegyei kezdeményezés után ugyanis már nem volt visszaút, csak előre lehetett menekülni. Később derült ki, hogy 18 egyházmegyében nyomozott velem kapcsolatban a Szekuritáté: minden olyan szál érdekelte őket, ami a Tőkés-családdal kapcsolatba hozható. Ebben a helyzetben számomra létfontosságúvá vált a gyülekezet támogatása, nélküle elveszett ember lettem volna.

A Szekuritáté módszerei

– A gyülekezet hogyan védhette volna meg, ha a Szekuritáté likvidálni akarja?

– Isten után, akinek a gondviselésében bíztam és igéjét hirdettem, a nyilvánosságban bíztam leginkább. Arra törekedtem, hogy minden igehirdetésemmel kitartásra biztassam az embereket. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem. Az istentisztelet utáni hirdetések műfaja egyféle fórummá nőtte ki magát. Hétről-hétre minden vasárnap elmondtam a híveknek, hogy mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behivatott a Szekuritáté. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél nyilvánosságot kapott a templomban: a hiteles információ politikai erőteret jelentett a gyülekezetben. Persze, nagy volt a Szekuritáté döbbenete, amikor rájöttek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra szakosodott rendszerben épp a szószékről sikerül megbontania egy református lelkésznek a hallgatás falát. A később feltárt szekuritátés iratcsomókból kiviláglik a szekus tisztek dühe és zavarodottsága, hiszen minden velem kapcsolatos titkuk nyilvánosságra került. De a nagyobb nyilvánosságnak is óriási szerepe volt. Két fontos „médiatámogatóm” akadt 1989 nyarától: a Chrudinák Alajos vezette Panoráma műsor a Magyar Televízióban és a Győri Béla által irányított Reggeli újság a Magyar Rádióban. A hatóságokat a nagy sajtónyilvánosság tartotta sakkban.

– Egyik kedvenc presbitere, Újvárossy Ernő gyanús körülmények között bekövetkezett 1988. szeptemberi halála azonban figyelmeztetés volt: a Szekuritáténak más eszközei is vannak. Ez nem rémisztette meg a gyülekezetet és a presbitériumot?

– Újvárossy Ernő halála megdöbbentette a gyülekezetet. A temesvári Vadász-erdőben találták meg holttestét. A Szekuritáté őt is többször behívatta, vallatta, mert mindig tagja volt annak a küldöttségnek, amelyik hol a püspöknél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a helyi városvezetőségnél, és a pártbizottságnál járt az érdekemben, meghiúsítandó az áthelyezésemet Szilágymenyőbe. Építészmesterként ő vezette az egyházi épületünk alagsorában az új gyülekezeti terem kialakítását, illetve a templom bővítését egy új karzattal. A püspök feljelentésére mindenféle ellenőrzéssel viaskodtunk, mindenért büntettek, Újvárossyt pedig kiemelten is figyelték. Zárt koporsóban adták át a családjának temetés előtt, nem nézhette meg senki a hozzátartozók közül a holttestet. A hivatalos verzió szerint mérget vett be, azaz öngyilkosságot követett el. A család nem mert kérni hivatalos vizsgálatot, erre nem is lett volna lehetőség. Nagy valószínűség szerint megkínozták, annak következtében halt meg. Temetése hatalmas néma rendszerellenes tiltakozás volt 1989 őszén.

– Újvárossy esete mennyire volt figyelmeztetés, hogy mindez Tőkés Lászlóval és a többi presbiterrel is megeshet?

– Egyértelműen figyelmeztetés volt. Ez késztetett arra, hogy szűkebb körben minden lépésemet egyeztessem. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt, rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter személyautójának gumiabroncsát. Az utolsó két-három temetésre csak taxival mertünk elmenni. Decemberig a családtagjaim – szüleim, testvéreim – felváltva velünk voltak. Kívülről a parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Szekuritáté: decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-bejárni. Ezt megelőzően, novemberben még megpróbálkoztak egy gyilkossági- vagy megfélemlítési kísérlettel. Az este hat órai kapuzárás után négy maszkos, késekkel felszerelkezett férfi hatolt be az épületbe. Bizonyára ők lepődtek meg a leginkább, amikor kiderült, hogy rajtunk kívül a házban tartózkodott egy házaspár is. A várandós feleségem a hároméves kisfiúnkkal hátramenekült, engem meg a földre tiportak, késsel megsebesítettek. A házaspár jelenléte azonban teljesen elbizonytalanította őket, tanúkra nem számítottak. Amikor elmenekültek, és a szomszédokhoz rohantam, hogy tárcsázzam a rendőrséget – nekünk akkor már hónapok óta nem működött a telefonunk –, kiderült, senki nincs otthon. A Szekuritáté ilyen-olyan indokkal arra az estére mindenkit eltávolított otthonából, az utca teljes sötétségbe borult, áramszünet volt. Feljelentésünkre azt a választ kaptam, hogy a támadást magunk terveltük ki magunk ellen, hogy felhívjuk a világ figyelmét.

– Rokonai, barátai – akik mindvégig ön mellett álltak – hogyan jutottak be a parókiára?

– Decemberben már nagyon nehezen, vagy sehogy. Édesapámat például hazaküldték a temesvári vasútállomásról az unokájával: azt mondták neki, az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, felültették az első visszainduló vonatra, egy milicista kísérte őket haza. Később mégis fel tudott keresni, mert személygépkocsiban csempészték át Kolozsvárról Temesvárig rémregénybe illő körülmények között. A temesvári barátokkal december 10-én, a szomszédban megtartott Judit-napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is.

Temesvárról Szilágymenyőbe

– Ez volt tehát a vég kezdete...

– Tele voltunk félelemmel, de el voltunk készülve mindenre. Akkor már nem volt tűzifánk, nem vásárolhattunk semmit. Úgy ettünk, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek elárasztották az úrasztalát csomagokkal. A templomajtó előtt mindenkit igazoltattak, és akit beengedtek istentiszteletre, felírták a nevét. A kilakoltatást azonban elkerülni már nem lehetett. A 15-16-án lezajlott szimpátiatüntetés utáni este úgy készültünk a vasárnapi istentiszteletre, hogy bármi megtörténhet. És vasárnap hajnalban meg is történt: nagy csapat rendőr és civil ruhás szekus tört be a házba, amelyet hét presbiter – köztük Gazda Árpád – őrzött egész éjszaka. Itt már nem volt mit tenni. A presbitereket a milíciára hurcolták, engem a feleségemmel együtt külön-külön kihallgatásra vittek. Pirkadat előtt úgy dobáltak be mindent egy konténerbe, hogy a kamra tartalma a székekkel és a táskarádióval együtt került a közös kupacba. Nem tudtuk, hova visznek: börtönbe vagy kivégzésre? Két Daciába pakoltak be rendőrök közé, a hátsó ülésre. A megyehatárokon új rendőri kíséret vett át, így érkeztünk meg délután kettőkor Szilágymenyőbe. A feleségem nem vehette be a gyógyszereit, én véresen, házipapucsban utaztam.

– Jutott-e bármilyen információhoz, hogy mi történik az országban?

– Az első híreket a táskarádióból hallottuk valamikor késő este, miután a szobában, a kupacba pakolt holmik között nyugovóra tértünk. Senki nem szólhatott hozzánk, a megrémült falubelieknek nem engedték meg, hogy a közelünkbe lépjenek. Másnap reggel a községközpontban, Szilágyszegen kezdődött a kihallgatás. A visszatérő motívum az volt: nyilatkozzam a román televíziónak arról, hogy külföldi kém vagyok, következésképpen az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik. Feltételezésem szerint csak azért nem vertek meg, hogy ha mégis elkészülne a tévéfelvétel, ne látszanak rajtam a verés nyomai. Így ment ez napokon át: reggeltől estig külön-külön vallattak Szilágyszegen, a feleségemet és engem. A menyői parókiát közben körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A faluban mindenki meg volt rémülve, a határban egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen.

– Vallott bármit is?

– Nem azt, amit ők szerettek volna, mert december 20-án elfogyott a szekuritátés tisztek türelme. Aznap este Ceauşescu beszédet mondott a tévében. A feleségemet egy szekus kísérte haza a paplakra, ott kellett az ő társaságában végighallgatnia a huligánokról és az engedetlen papról szóló elnöki állásfoglalást. A községházán ezt nekünk is meg kellett hallgatnunk vigyázzállásban: a rendőrök mindenkit ide gyűjtöttek össze, aki élt és mozgott a helyi milícián és a polgármesteri hivatalban. Utána a szekusok levittek egy terembe, és elmondták: többé ne nézzem őket hülyéknek, mert vége az addig tanúsított megértésüknek, más módszereik is vannak, amivel beismerésre bírhatnak. Mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Tudtam, hogy kínzás következik. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor este. Késő este mégis visszavittek Szilágymenyőbe, másnap meg kezdődött minden elölről.

– Semmi jelét nem érezte a változásnak?

– December 21-e, csütörtök estig nem mertem arra gondolni, hogy megdőlhet a Ceauşescu-rendszer. A kihallgatás azonban mégis vontatottabban haladt: a rendőrök mintha elbizonytalanodtak volna. Délután érdekes fejlemény történt: elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem történt velem törvénytelenség, civilizáltan és jól bántak velem. Hirtelen annyira kedvesek és jók lettek hozzám, hogy nem tudtam, mire vélni a hangulatváltást.

– Vajon ekkor állhatott át az állambiztonság a felkelők oldalára, azaz ezzel vette kezdetét az új hatalom megkaparintása?

– A háttérben nyilván történt valami elmozdulás, hiszen az engem vallató Szekuritáté folyamatosan kapott híreket telefonon. Akkor már számítottak arra az eshetőségre is, hogy bukik a rendszer, és igazolniuk kell majd magukat. Az igazi tragikomédia az volt, hogy a községi rendőr felesége főzött egy finom vacsorát, engem is odaültettek a közös asztalhoz, mintha korábban mi sem történt volna. Disznóflekken, csirkehús és szalmakrumpli volt a menü, a tisztek meg úgy társalogtak velem, mintha régóta ismernénk egymást, és én itt vendégeskedem. Másnap reggel már nem jöttek értünk.

– Hogyan élte meg a szabadulás pillanatát?

– Pénteken egész délelőtt a parókián voltunk. Két falubelinek megengedték, hogy hozzon ételt. Vártunk tanácstalanul, mígnem dél körül bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Csak annyit sejtettünk, hogy ez valami nagyon rosszat jelent. Meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf désaknai bányamérnök és apósom állított be hozzánk. A régi, kiszuperált Volgát egy liciten vásárolták. Ők voltak az első vendégeink, akiket a falu határában átengedtek a sorompón. Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. Kis sarkítással azt mondhatom, szerda volt az életem mélypontja, csütörtök pedig életem legboldogabb pillanata. Fél órán belül megindult a falu, a vidék. Mindenhonnan jöttek az emberek. A szabadság kézzel fogható megtestesülése volt ez, ami több napos zarándoklattá terebélyesedett. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást. A szabadulás a karácsonyba torkolt. Ottlétünk vezérmotívumává vált a Menyőből az angyal!

Forradalmi kronológia
Az 1989-es romániai forradalom a kelet-európai rendszerváltozások legvéresebbike volt. A Ceauşescu-házaspár kivégzéséhez és a diktatúra megbuktatásához vezető út elején azonban egy nagyon is békés esemény, Tőkés László temesvári református lelkész erőszakos kilakoltatása ellen való tiltakozás áll.
1988. április 29. Nicolae Ceauşescu bejelenti, hogy 2000-ig végrehajtják az úgynevezett településszisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falut felszámolnak. A terv falurombolásként híresült el.
Szeptember 6. A Temesvári Református Egyházmegye lelkészi közössége folyamodványban felszólítja a két romániai református egyházkerület igazgatótanácsát és a zsinatot, hogy alakítsák ki álláspontjukat a tervezett falurombolással kapcsolatban. Ez volt az egyetlen szervezett tiltakozás a terv ellen. Tőkés László temesvári lelkész a folyamodvány miatt fegyelmi intésben részesült, majd kilátásba helyezték a Temesvárról való elhelyezését. A vádak: szolgálati hanyagság, tiltott templomi ünnepélyek tartása, nem megfelelő kapcsolat fenntartása az állami egyházügyi hatóságokkal. A temesvári református egyházközség presbitériuma és gyülekezete kiállt a lelkész mellett, akit Papp László királyhágómelléki református püspök 1989. április elsejei hatállyal felfüggesztett állásából.
1989. április 27-től fogva a temesvári egyházközség presbitériuma több gyűlésen is visszautasította az áthelyezési kísérletet. Az egyházi elöljáróság ugyanakkor Tőkés Lászlóval és a presbitériummal több alkalommal is közli, hogy tegyenek eleget a döntésnek, miszerint Tőkést a Szilágy megyei Menyőbe helyezik át.
Július 24. A Magyar Televízió Panoráma című műsorában levetítik Michel Clair és Rejean Roy kanadai riporterek Tőkés Lászlóval készített interjúját.
Augusztus 14. A királyhágómelléki és az erdélyi református püspökök levelet küldenek valamennyi romániai református lelkésznek, amelyben kifejtik, hogy Tőkés Lászlót lelkészi és állampolgári magatartása és tettei miatt nyilvánosan kiközösítik a papságból és az egyházból.
Szeptember 8. A lelkipásztorok egy csoportja válaszol a két református püspök levelére, amelyben kifejezik szolidaritásukat Tőkés Lászlóval.
Október 20. A temesvári bíróság Tőkés László temesvári református lelkész kilakoltatására vonatkozó határozatot hoz.
November 8. A magyar kormány diplomáciai úton tiltakozik a Tőkés László temesvári lelkész elleni atrocitások miatt.
December 3. A temesvári gyülekezeti tagok több mint hétszáz szignóval ellátott levelet írnak a megyei párttitkárhoz, kérve tőle Tőkés állásügyének törvényes rendezését.
December 8. Tőkés segélykérő levelet ír Jimmy Carter amerikai elnöknek, Raj Tamás budapesti főrabbinak és Lech Walesának.
December 14. Temesváron a belvárosi református templom előtt 30-40 gyülekezeti tag gyülekezik arra a hírre, hogy Tőkés László ellen végre akarják hajtani a kilakoltatási parancsot. Ion Deheleanu Temes megyei rendőrfőkapitány javaslatára elhalasztják a kilakoltatást.
December 15. Többen – magyarok, románok és szerbek – gyűlnek össze a református templom előtt, délutánra már nagyjából százan vannak. Este a református parókiára érkezik Petre Moţ polgármester, aki biztosítja Tőkést, hogy nem fogják kilakoltatni.
December 16. Kora délután már több százan vannak a református templom előtt. Tőkés László a parókia ablakából felszólítja a híveket, hogy menjenek haza, ne veszélyeztessék saját életüket, mert ő biztonságban van, és biztosították afelől, hogy nem lakoltatják ki. Ion Monoran költő megállít egy a templom előtt haladó villamost. Egyesek szerint ekkor hangzanak el az első Ceauşescu-ellenes szlogenek, elkezdik énekelni a Deşteaptã-te, române! című 1848-as nemzeti dalt, amelyet 1947-ben tiltottak be. A hatóságok kivezénylik a csendőrséget.
December 17. Hajnali 3-4 óra körül Tőkés Lászlót erőszakkal kilakoltatják a református parókiáról és Menyőbe viszik. Reggelre Temesvár utcáit ellepik a román hadsereg katonái, akik fegyverrel, de lőszer nélkül járőröznek, majd szükségállapotot rendelnek el a városban, és megjelennek a tankok is. 14 óra környékén a tüntetők egy részének sikerül behatolni a megyei pártszékházba, zászlókat, címereket és a diktátor képeit felgyújtják és kidobálják az ablakon. Délután 4 körül már fegyverek ropogása hallatszik a városban, 21 óráig 59 halálos áldozat és 185 sebesült van. Az utcai harcok a tüntetők és a hadsereg között egész éjjel folytatódnak.
December 18. Az emberek ismét az utcára vonulnak, ezúttal az Opera térre. Újabb összecsapások Temesváron.
December 20. A legtöbb temesvári gyár munkássága sztrájkba kezd, a város központjába özönlenek Ceauşescu- és diktatúraellenes szlogeneket kiabálva. A hadsereg ekkor már meg sem próbálja feltartóztatni a tömeget. A főtéren több tízezer ember van jelen, és Ceauşescu-ellenes szlogeneket harsog. Ekkor zajlik a híressé vált jelenet, amikor tízezrek letérdelve mondják el közösen a Miatyánkot.
December 21. Ceauşescu Bukarestben nagygyűlést hív össze, de elveszti
az irányítást a felháborodott tömeg felett. Összecsapások és egyre nagyobb tüntetések következnek.
December 22. A tömeg Bukarest központjában áttöri a kordonokat, a katonák átállnak a felkelők oldalára. A Ceauşescu-házaspár helikopteren elmenekül, de elfogják őket.December 22–24. Románia-szerte folytatódnak az összecsapások.
December 25. Rögtönítélő bíróság golyó általi halálra ítéli a diktátort , az ítélet végrehajtják.