HIRDETÉS
– Nemrég jelent meg a A város és igazságszolgáltatása. Marosvásárhely a 17. században című könyved, ami az erdélyi várostörténet, az egykori Székelyvásárhely történetének egy izgalmas szeletére fókuszál. Mennyire kutatott ez a korszak? Mekkora hiányosságok vannak – főként Marosvásárhely, de akár más erdélyi települések esetében – a korszak vonatkozásában?
– Az, hogy mennyire kutatott egy téma, az mindig relatív. Természetesen mindenről esik szó, minden korszakot vizsgálnak valamilyen szinten, de van, ahol frissebb, és van, ahol régebbi a szakirodalom. Marosvásárhellyel is foglalkoztak már, és ha a megjelent könyvemre gondolok, Pál-Antal Sándor nevét érdemes kiemelni, aki nemcsak Marosvásárhely, hanem egész Székelyföld városiasodásának történetével foglalkozott. Azonban le kell szögezni, hogy egy történelmi téma esetében nem az a kérdés, hogy kutatják-e, hanem mennyire mélyre mentek a kutatók, milyen újat hozz a friss kutatás.
Sejtéseink vannak a szakirodalom és a kortárs kutatások alapján, de nincs elég szakember, aki ezzel foglalkozna. Így egy véletlen folytán nekem jutott az a szerencse, hogy Marosvásárhely 17. századi történelmével mélyebben foglalkozhattam.
– Ez csupán azon múlik, hogy kevés a kutató, vagy közrejátszik az is, hogy esetleg a székelyföldi, vidéki levéltárak a rendezésben – rendszerezésben – le vannak maradva a nagyobb városokhoz képest?
– Nem mondanám, hogy le lennének maradva. Sőt, minél kisebb egy levéltár, minél kevesebb a forrás, annál könnyebb rendezni. Nem arról van szó, hogy a székelyföldi levéltárak hátrányban lennének, egyszerűen csak kisebbek. Kolozsvárra például már a 19. századtól kezdve bekerültek nemesi családok irattárai, és maga a város is több dokumentumot termelt, mint Erdély más települései. A források többsége magyar nyelvű, és az erdélyi magyar történetírásban, kutatástörténetben több törés is volt. Az első nagy törés Trianon után következett be, amikor azok az intézmények, amelyek korábban Erdélyben működtek – például az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Ferenc József Tudományegyetem –, visszaszorultak. Az egyetem Szegedre költözött, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek pedig a létfenntartásért kellett küzdenie. A két világháború közötti időszakban nem jöttek létre olyan intézmények, ahol magyar nyelven lehetett volna kutatni. Aztán 1940 és 1956 között fontos eredmények születtek, például Bónis György és Jakó Zsigmond ekkor alkotta meg alapműveit, a kommunizmus idején a Bolyai Tudományegyetem beolvasztása után viszont ismét hiányzott az intézményi háttér.
Gyakran előfordul, hogy kutatók csak mellékállásban tudnak dolgozni, helytörténészek végzik a feltárást, vagy épp a 20. század történetének vizsgálata kap nagyobb figyelmet.
– Helytörténészeket említettél, akiknek megítélése meglehetősen vegyes, hiszen ők gyakran inkább lelkes amatőrök, mint történelmet végzett szakemberek. Mennyire segítik vagy hátráltatják a helytörténészek a valódi, mélyebb kutatást? Előfordul, hogy miattuk a szakembereknek duplán is ellenőrizniük kell bizonyos állításokat?
– Történészként nemcsak duplán, hanem triplán, sőt négyszeresen is le kell ellenőrizni az információkat. De ez nemcsak a helytörténészek miatt van így, hanem maga a történettudomány is így működik. Egy történész munkája olyan, mint például egy orvosé: vannak jó orvosok és rossz orvosok, akik nem akarnak fejlődni, vagy mindenre aszpirint írnak fel, ahogy jó és rossz történészek is, akik fejlődnek, művelődnek vagy ugyanazt írják újra és újra.
A jó történész véleményem szerint úgy nyúl a forrásokhoz, hogy az eredmény közérthető és szakmailag hiteles legyen. A helytörténészek egyik nagy előnye, hogy jól ismerik a kutatás tárgyát.
Vegyünk egy példát: ha valaki például az Udvarhely és Segesvár középkori kapcsolatait vizsgálja, akkor, ha ő éppenséggel helytörténész, pontosan tudja, milyen terepviszonyok voltak ott, mekkora lehetett egy település, milyen templomok álltak, mi tűnt el azóta, ami sokat segíthet a folyamatok megértésben. Egy nem helybéli kutató csak analógiák alapján dolgozik, így könnyen tévedhet.
– Visszakanyarodva a könyvedhez, ami a doktori disszertációd alapján íródott: gondolom, Marosvásárhely választása részben személyes kötődés is, hiszen Maros megyéből származol, de miért pont ezt a korszakot választottad?
– Ez jó kérdés. Amikor ismerősökkel beszélgetünk erről, mindig előkerülnek aranyos történetek. Aki ügyvéd akart lenni, az gyerekkorában bírósági tárgyalást játszott a babáival, aki orvos, az mindent és mindenkit „megoperált”. Nálam nagy hatással voltak a gyerekkori olvasmányok, illetve az, hogy nagyszüleim világháborús történeteit hallgattam, ezek nyomán lettem történész. Továbbá mindig megragadott a középkor „regényessége” – a lovagok világa, Erdély gótikus templomai és középkori műemlékei. Valahogy ez lett az utam. Bár még nem tartok ott a pályámon, hogy teljesen meg tudjam fogalmazni, miért így alakult.
– Ha már ennyire közelítünk konkrétan a témához, mesélnél egy kicsit a könyv témájáról, a kutatás tárgyáról, esetleg egy-két érdekes történetet kiemelve?
– A marosvásárhelyi könyvbemutatón Győrfi Zalán fogalmazta meg nagyon jól, hogy a könyvet két részre lehet osztani. Van egy száraz történetírás, intézménytörténet, ami azt jelenti, hogy összefoglaltam és leírtam, hogyan nézett ki az igazságszolgáltatás a 17. századi Marosvásárhelyen.
Többféle bűncselekményről van szó: lopások, megcsalások, házasságtörések, szeretőkergetések, verekedések. Maga a könyv borítója is arra utal, hogy egy kicsit nyomozni kell, ugyanis a 17. századi Marosvásárhelyről egyetlen egy bírónak maradt fenn a sírköve, Nagy Szabó Mihályé, aki Borsos Tamással és Nagy Szabó Jánossal közösen lényegében újraalapította Marosvásárhelyt. Félig akarva, félig akaratlanul is arra hajaz, hogy ki kell találni, mi az összefüggés a sírkő, a borító és maga a könyv tartalma között.
– Azt mondtad, hogy a könyvben az első rész szárazabb, a második rész pedig krimiszerűbb. Felmerült benned, hogy ezt a könyvet másképp is ki lehetne adni, csak a krimire fókuszálva, úgy hogy a laikus, a történelem iránt kevésbé érdeklődő olvasó is értse, élvezze?
– Érzésem szerint így is érthető a laikus olvasók számára. A fejemben megfordult, de nincsenek Arthur Conan Doyle vagy Agatha Christie-szerű ambícióim. Tény, hogy ha történetet kellene írnom belőle, akkor olyasmit írnék, mint Ken Follett A katedrálissal indult sorozata, mely öt könyvben mutatja be egy délnyugat-angliai kisváros Kingsbridge fantáziadús életét, az angolszász kortól egészen a 19. századig. Nem egy család, hanem egymáshoz kapcsolódó szereplőkön keresztül mutatja be a hétköznapokat, ami nagyon izgalmas. Talán egyszer, ha lesz annyi időm, akkor nekiállok regényt írni belőle.
– Regényességet, lovagokat emlegettél. Ilyen téren az emberek hajlamosak nyugatra tekintgetni, Franciaország, Anglia felé, de közben sejtjük, hogy Erdélyben is rengeteg izgalmas történet lapulhat kiaknázatlanul. Szerinted hiány van ilyen téren, hogy nem is annyira a szakkönyvek, de a tudomány-népszerűsítő munkák nem fókuszálnak eléggé Erdélye?
– Alapvetően a magyar nyelvű piac kicsi. Továbbá le kell szögezni, hogy a történelem iránti érdeklődést többek között két dolog befolyásolja: az iskolai történelemoktatás, és a popkultúra. Mostanság pedig elsősorban a filmek. Ha angol nyelven elkészül egy film, mondjuk a keresztes hadjáratról vagy a II. világháborúról, azt megnézik Romániában, Magyarországon, Oroszországban, Indiában, Kínában is. Ezzel szemben, ha a magyar történelemről készítenének ilyen alkotásokat, vagy akár az erdélyi magyar történelemről, nem vagyok biztos benne, hogy Nyugaton el lehet adni. És ez nem is olyan hatalmas gond.
Nemcsak arról van szó, hogy például a Hunyadi-sorozaton nagyon sokan számon kérik a történelmi hitelességet, miközben maga a Hunyadi sorozat nem történelmi tényeken alapul, hanem egy történelmi fantasy regényen. És a kettő között vannak különbségek. Ez nagyjából olyan, mint a lengyel nemzetépítésben Henry Sienkiewicz szerepe, 25 perc és némi angoltudással kideríthető, ő sem sokkal hitelesebb, mint Gárdonyi. Mégis mindkettő mennyire fontos. El kell fogadni, hogy a tudomány népszerűsítése sosem lesz olyan fontos a szakma nagy része számára, mint egy történelmi szaktanulmány. Addig, ameddig a szakma, a kritika, és a közvélemény nem fogadja el ezeket a kompromisszumokat, addig nagyon nehéz dolgunk lesz. Ha a történész népszerűsítő munkát ír, a szakma bírálni fogja, de ha egy laikus ír ilyen munkát, akkor nem felel meg a történészi elvárásoknak, és néha valóban akadnak szarvashibák. El kell azon gondolkodni, hogy miért lett népszerű Nemere István. Elfogadóbbnak kellene lenni.
Ez az identitásteremtés nemcsak az erdélyi magyarságra vonatkozik. Ugyanezeknek a legendáknak és eseményeknek a helyi lokálpatriotizmus kialakításában is fontos szerepe van, amit ismerünk, ott sokkal erősebben gyökeret tudunk verni. A tudományos munkákra is szükség van, de fontos lenne, hogy kisebb népszerűsítő munkák is eljussanak minden korosztályhoz.
– Hogyan fogadta a könyvedet a szakma?
Alapvetően jó és biztató visszajelzéseket kaptam. A doktori kutatás egy belépő szint, a maradandó alkotások később jönnek. A kapott kritikák is jogosak és építő jellegűek voltak.
– Mennyire fontos egy fiatal történésznek a könyvkiadás?
– Az első könyv kiadása mérföldkő a szakmában, hiszen a könyv bekerül a könyvtárakba, és a Google keresések során már a könyv is megjelenik az önéletrajz mellett. De ez nemcsak a történész szakmára, hanem minden humán tudományra igaz.
– A jövőben is folytatod ezt a kutatást, vagy más témák felé is elkalandozol?
– Számos projekt van a fejemben, amelyek kapcsolódnak Marosvásárhely történetéhez.
– Tanítasz a BBTE Történelem és Filozófia Karán. A diákjaidnak jó példa, hogy a tanáruk kutat, könyvet ad ki?
– Alapvetően nem az én példám a motiváló, hanem az, hogy a történelmi kutatásban mindig van lehetőség a felfedezésre, és a diákok is láthatják, hogy a szakmai pálya nyitott számukra.
– Van utánpótlás a szakmában?
– Igen, sokkal jobban állunk, mint 50 éve. A fiatalok szívesen érdeklődnek, és van egy erős intézményi háttér. Az utánpótlással nincs gond, véleményen szerint a legjobbak mindig megtalálják a helyüket.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
