Határokat feszegető szabadságvágy – beszélgetés Székely Annamária Barcsay-díjas festőművésszel

– Miért volt szüksége családodnak új hazát választani?
– A szüleim döntötték el velünk, gyerekekkel is megbeszélve terveiket, hogy elköltözünk Kolozsvárról Magyarországra. Nem szerettek volna tovább a Ceaușescu-rendszerben élni, és nem akarták, hogy gyermekeik is megszenvedjék azokat a nehézségeket, amelyekkel nekik kellett megküzdeniük. A jobb és könnyebb élet reményében szánták el magukat a szüleim e bátor, ugyanakkor embert próbáló lépésre.

– Szüleid is művészi tehetséggel rendelkeztek. Egy ilyen örökség befolyásolt pályaválasztásodban?
– Mindkét szülői ágról örökölhettem a készséget. Anyai nagymamám tanítónő volt, de szeretett festeni. A tájképfestészet érdekelte, mindemellett öt lánygyermeket nevelt. Anyai nagyapám a zene világában volt jártas, ő hegedült. Sajnálatomra nem örököltem e tehetséget, így nem tudok hangszeren játszani. Édesanyám, akárcsak én, a Kolozsvári Művészeti Líceumba járt, tehetséges volt, később mégis más útra sodorta a sors, és nem az alkotó-művészi pályát választotta.

Édesapám az ötvösművészet iránt érzett vonzalmat, ezüstékszereket, később rézből dísztárgyakat készített. A művészetek iránti érdeklődés mindig jelen volt a családunkban. Viccesen úgy szoktam mondani: nővérem elvitte az okos, szorgalmas, jó tanulói, kötelességtudásért felelős géneket, nekem pedig maradt a művészszemlélet által sztereotipizált lazaság, kötetlenség, bohémság, vagy akár a határokat feszegető szabadságvágy. Korán lekötött a képes mesekönyvek nézegetése, órákon keresztül bele tudtam feledkezni, álmodoztam a képek láttán, és az illusztrációkból saját meséket találtam ki magamnak.

– Kolozsvárott kerámiaszakra jártál, de Budapesten az egyetemet és a mesterképzőt már festőszakon végezted. Mi indokolta a váltást?
– Valószínűleg a nagyszülői örökség megőrzése indokolta a kerámia szak választását. Izgalmas dolog volt számomra az anyaggal (porcelán, agyag, samott) dolgozni. Szerettem kitalálni, tervezni használati tárgyakat, létrehozni valami új és kézzel fogható dolgot. Tetszett a teljes alkotói folyamat a tervezéstől a megvalósításig anélkül, hogy tudná a készítő, milyen lesz a végeredmény – gondolok itt az égetőkemencékből kikerülő tárgy megpillantására. Az idő elteltével mégsem éreztem kiteljesedést e szakmában, az egyetemi tanulmányok elkezdésére már más elképzeléseim voltak. Ugyanakkor a szakmaszerzés iránti vágyam még bennem volt, ezért

– Munkáidban fontos szerepet kap a térábrázolás. Festettél háromdimenziós képeket is, amely a hétköznapi ember számára talán meghökkentő…
– Festészetem egyik meghatározó témája a térábrázolás, amelyet az építészeten keresztül – épületek, épületegyüttesek, utcák, utcarészletek elemeiből – építek fel. E terek létező, bárki számára elérhető, látható városképrészletek, az épített környezetünk egyfajta lenyomatai. A képeimen nem az adott hely lemásolása történik, hanem minden egy másféle törvényekkel rendelkező szűrőn keresztül látható, amely az utóbbi években készült munkáim esetében a tükröződés. Ez azért is fontos eleme a munkáimnak, mert például

A tükröződés szerepe mellett fontos eleme munkáimnak a kétdimenziós síkfelületi ábrázolásmód megtörése, illetve az abból való kilépésének az illúziója. Egy festményen belül rétegenként megjelenítek több, akár más perspektívarendszerben ábrázolt városképet, hullámokat; vagy mértani alakzatok megjelenítésének a segítségével vagy akár a vászonra festett képkeretekkel való játékos tér–sík rendszert beépítem a festészetembe. Fontos momentuma munkásságomnak a szétdarabolás, a több részletképből felépített, egy egységet alkotó kép. A tükröződés pillanatnyi állapota mellett utalok az emlékezet pillanataira: amikor szeretnénk felidézni egy emléket, akkor először részletek jutnak eszünkbe, ezek kiegészülnek újabb részletekkel, és csak ezután látjuk meg a teljes emlékképet.

– Mi az, ami alkotóként foglalkoztat?
– Hogy miként és miért alakul ki az igény arra, hogy az alkotó kilépjen a három dimenziót ábrázoló kétdimenziós képszerkezetből, vagy legalábbis a kilépés illúzióját keltse a befogadó közönség, illetve a néző számára. Sőt plasztikus ábrázolásmódban, a szobrászatban is megtaláljuk e jelenséget, amikor a háromdimenziós ábrázolásból is kilépni látszik az alkotó. Az ilyen ábrázolásmód csupán technikai bravúr? A művész kézügyességét tükrözi vagy igényét a megszokottól való eltéréshez?

több terület áttekintésének a segítségével. Gondolok itt a művészet, a művészeti alkotások elemzése és az alkotói tevékenység mellett a társadalmi körülményekre és elvárásokra, a technika gyors ütemben való fejlődésére, a befogadó közönség vagy akár a közösség ingerküszöbének a megnövekedett határértékére. Az észlelés és érzékelés határainak az egybemosódására utalok, amely szintén egy társadalom gondolkodásmódjával, vagyis társadalmi problémával kapcsolódik össze, sőt befolyásolja azt. Fontosnak tartom megemlíteni azt a képsorozatomat is, amely szintén valós terekről szól, csak itt a korábbiaktól eltérő ábrázolásmódot használtam. Ez esetben 3D technikát választottam, amely az ismert vörös-kék szemüvegen keresztül közvetíti a nézőnek a teljes térélményt, így kapott főszerepet a festészet legalapvetőbb eleme, a kolorizmus.

– Háromdimenziós alkotásaid mit ábrázolnak?
– A 3D technikával megfestett képeim is tereket, utcarészleteket, házsorokat ábrázolnak. Ezek olyan valós helyszínek, ahol bárki megfordulhat itthon vagy külföldön. E képeknél az volt a célom, hogy a színek egymás mellé tételével, a színek játékával élénk színvilágú képek szülessenek, de a teljes térélményt mégis a szemüvegen keresztül, a színek redukálásával éri el a szemlélő. Ez az alkotói folyamat hosszadalmas, mert szabad szemmel keverem ki a színeket, viszont folyamatosan ellenőriznem kell a különleges szemüvegen keresztül, hogy a megfelelő vörös-kék árnyalatot érjem el az egymás mellé kerülő színek viszonylatában. A tudomány és a művészet talán leggyakrabban foglalkoztatott témája és legtágabb fogalma a tér problematikája. Művészeti szempontból, hogyha pusztán meghatározni szeretnénk a teret, akkor a legegyszerűbben így fogalmazhatnánk: a térábrázolást vonalak, vonalvázlatok, rövidülések, színek, fény–árnyék viszonyok, formák, tónusok alkotják. Ekképpen

Ilyen a perspektivikus térábrázolása a városképeknek, e téma – amely magába foglalja az épített környezet ábrázolását– mindig foglalkoztatott. A városkép-ábrázolás fontos volt, mert társadalmi tükre volt az adott kornak, magukban hordozza a meglepetés és felismerés örömét, és reflexió a tudomány és művészet felkészültségére. A városban vagy akár utazásaim során sétálva nézelődöm, és ha számomra valamiért érdekes, a továbbiakban kifejtendő látványt látok, azt lefotózom, majd e fényképeket használom fel „munkaalapoknak”.

– A Magyar Állami Operaház alkalmazottja vagy. A munkád kötődik az alkotói énedhez?
– Alkotói tevékenységem mellett fontos számomra az alkalmazott munkám, amely több szállal kötődik alkotói munkásságomhoz. Több mint egy évtizede dolgozom díszítőfestőként az Operaházban.

Gyakori jelenség volt, hogy a mesterek mellett művészek is foglalkoztak díszítőfestészettel, épületdíszítéssel, akik mindemellett saját tevékenységet is folytattak, sőt kiemelkedő alkotói munkát tudtak felmutatni. Az épület, az épített környezet díszítésére már az antik világban is igény volt, ez az elvárás ma is tetten érhető. Mindemellett a díszítőfestészet, épületdíszítés a festészetemben is megjelenik, mint jelképrendszer, térelem, vagy mint az ábrázolni kívánt hely hiteles megfestése. A díszítőfestésnek az építészetben és a festészetben egyaránt fontos célja van. Építészeti elemeket elrejt, tompít vagy kiemel, s ez érvényes az alkalmazott formák és a színek, színárnyalatok kiválasztására is. Az épület díszítőfestőjének nemcsak a díszítés volt a szerepe, hanem a belső terek színvilágának komplex megoldása is. Persze a legfontosabb az illúziókeltés és a szimbólumrendszer vagy készlet, amelyből az alkotások készültek.