Ha a táj szól hozzád, válaszolj – beszélgetés András Vargas gitárossal, képzőművésszel

– Szülővárosod szelleme, a nagybányai művésztelep emlékezete hatással volt pályaválasztásodra?
– Az út a kolozsvári képzőművészeti egyetemig kicsit kacskaringósabb volt. Bár Nagybányán születtem, de Koltón is laktunk egy ideig, édesanyám részt vállalt az ottani Petőfi-múzeum létrehozásában. Számomra fontos volt az a hangulat, amit gyerekként kaptam abban a környezetben. A nagybányai művésztelep talán asztrálisan befolyásolt úgy, hogy az ember kap valamennyit abból a tájból, ahol a művészek dolgoztak. Ők sem voltak nagybányaiak, oda mentek festeni, mert gyönyörűek a színek, hosszabb az ősz, kissé mediterránabb a klímája. A fény miatt szerették az impresszionista festők, a környéket festették, nem a várost.
Kolozsvárra 1977-ben költöztünk, mivel édesapám a kolozsvári magyar opera kórusában énekelt. A rajzolás gyerekkorom óta folytonos tevékenység volt, végül kamaszként Miklóssy Gábor festőművészhez kerültem, ő volt a tanítómesterem. Inaskodtam mellette, közben rajzoltam, ő korrektúrázta a munkáimat, és rengeteget mesélt. A művészi szellemiséget gyakorlatilag tőle kaptam. Pályaválasztásom szempontjából meghatározó volt a vele való kapcsolat, műterme tele volt festményekkel, mesélt a művészekről, jártak hozzá festők, zenészek, beszélgetéseknek lehettem fültanúja. Egyértelmű volt, hogy milyen hivatást választok. Kapacitásom lett volna arra is, hogy a fizikát válasszam, de nem volt meg hozzá a lelkületem. Végül is a rajz volt számomra a legfontosabb.

– Hogyan került be a gitár az életedbe?
– Az első felvételim a képzőművészeti egyetemre 1987-ben nem sikerült, akkoriban egy-két hely volt csupán. Katonaság előtt hozzájutottam egy kazettához, amelyen Paco de Lucía Almoraima című albuma volt hallható. A zene, a hangulat, a flamenco, amit én addig életemben nem hallottam, szíven ütött. Rájöttem, ez épp az, amivel szeretnék foglalkozni. A katonaságban tanultam meg az első három akkordot, gyakorlatilag gitár nélkül. Miután leszereltem, ismét felvételiztem, akkor indult a művészeti pedagógia, és hogy biztos legyek a bejutásban, azt választottam. Közben megvettem a gitárt, elkezdtem autodidakta módon tanulni. A tévében láttam Andrés Segovia gitárost játszani az Asturiast. Gyönyörűen szólt a gitár, a dallam megmaradt a fejemben, a három akkordból kiindulva játszottam le. Lassan elkezdtem fejlődni. Játszottam ugyan a flamencotechnikákat, de ezek még nem voltak autentikusak. Később természetesen kijavítottam a hibákat.

– Nálunk elég ismeretlen ez a zene. Hogyan tudtál fejlődni?
– Egyed Tibor grafikus kollégámmal, aki kiválóan gitározott is, 1994-ben elmentünk a Napocensis dzsesszversenyre, ahol különdíjat kaptunk. Minden számot fül után tanultunk meg kazettáról, nem voltak meg azok a lehetőségek, mint manapság. Még a zsűri is csodálkozott, milyen ügyesek vagyunk. Gyakorlatilag a témákat lestük el, nem volt minden hangról hangra lemásolva, de a dallam felismerhető volt. Akkoriban a játékunk kuriózumnak számított, azt sem tudták, eszik vagy isszák az ilyenfajta gitározást.

főleg festészet szempontjából. Zeneileg kevésbé, hiszen ott az utcákon nem zenélnek. Ám mégis fontos volt, mert ha olyan tájakon jársz, ahol flamencót játszanak, jobban átérzed a hely szellemét, megérted az andalúzok életérzését, és ezt bele tudod vinni az előadásodba. Számomra a legfontosabb az volt, hogy autentikusan hallgassam ezt a zenét, csak így lehetett fejlődni. A spanyolországi út előtt elmentem a zenekonzervatóriumba, ahol rátaláltam egy flamencoantológiára. Az öt nagylemeznyi anyagot lemásoltattam kazettára, és a walkmanon az utcán is azt hallgattam. Tehát én a régi, hiteles flamenco zenét hallgatva indultam el ezen az úton.

– Mi volt a folytatás? Mások is játszották ezt?
– Miután visszatértem a spanyolországi útról, régi gitáros társam már nem akart játszani. De rátaláltam Krézsek Csabára, aki addig csak bluest, metált, rockot játszott. Nem tudta, mi a flamenco, de tetszett neki, amikor megmutattam. Elkezdtünk játszani, felfedezni a műfaj titkait. Aztán jött Hadnagy Árpi Udvarhelyről felvételizni a kolozsvári konzervatóriumba. Gitárral érkezett, nálunk kapott szállást, Bachot meg Leo Brouwert játszott. Megtetszett Bach muzsikája, kértem Árpitól kottákat, és annyira beleszerettem a klasszikus zenébe is, ezen belül a barokk részébe, hogy elkezdtem komolyabban foglalkozni vele. Végül Csabával és Árpival

– Fellépésekre volt lehetőség?
– Kidolgoztunk egy kétórás műsort, ezt fel is vettük. Barta Ciupe Ernő megengedte, hogy fellépjünk a kolozsvári Music Pubban, kézzel készítettünk szép linómetszetplakátokat, amiket mindenhol kiragasztottunk. Székelyudvarhelyen sikerült felvennünk egy még komolyabb anyagot, az ottani tévé rögzítette. Ezen hallatszik, hogy az anyag 60-70 százaléka saját szerzemény, többnyire én írtam a számokat. Nyilván ismertebb dalokat is játszottunk Piazollától, Al Di Meolától, Paco de Lucíától. Bekerült az együttesbe egy fuvolista lány is, Csiszér Viola, aztán egy kongás, Asztalos Zsolt. Miután 1999–2000-ben házasság és munkahely okán elköltöztem egy időre Nagyváradra, csatlakozott hozzánk Újhelyi Kinga énekes is.

– Akkoriban képzőművészeti tevékenységed szünetelt?
– A zenével párhuzamosan azzal is foglalkoztam. 1999-ben Nagyváradon a Tibor Ernő Galéria tagjaként egyéni tárlatom volt, amit Jakobovits Miklós nyitott meg. Jártam Franciaországban, Saint Tropéz-tól mintegy 25 kilométerre északra fekszik egy hegytetőn La Garde-Freinet, csodálatos hely. Egy régi, kőből épült falu, történelmi környék. Ott az ember megtapasztalja a művészetek másfajta értékelését, rálátsz önmagadra. Mifelénk egyesek azt kérdezik, hogy a festészetből, zenéből meg lehet élni. Aki így áll hozzá, az valószínűleg életében nem fog megvenni egy rajzot vagy koncertjegyet. Franciaországban miniatűröket festettem, vittem ki a munkáimból is, jó részük el is kelt Xavier Delannoy galériájában. Jó tapasztalat volt. Egyébként ezért is hagytam ott a hivatalos munkahelyemet: nem lehet az ember valahol alkalmazott és ugyanakkor alkotó is. Nincs azzal sem semmi baj, ha egymagam, egy szál gitárral lépek fel, ám ha fellép egy táncosnő is, az elvonja a figyelmet a zenéről. A komoly gitárosok nélkülözik a koncerteken a látványelemeket, máskülönben abból már show lesz. 

– Mit jelent számodra a flamencós gitárzene?
– A gyökeret jelenti, amiből a gitározást indítom.

Ez esetben nem az ecsettel válaszolsz, hanem a gitárral. Ahogy a rajzolást, ezt is napi szinten kell művelni. Amikor van ihlet, játszani kell, mindent fel kell venni, mert nem lehet tudni, mikor jön ki belőle nagyszerű dolog.

– Egy éve tart a járvány. Rád alkotó emberként ez milyen hatással volt?
– A zenélés nagy része gyakorlás, de a repertoárt is frissen kell tartani. Számomra a legfontosabb minden téren az alkotás. Tanulmányképpen megpróbálhatok eljátszani egy Paco de Lucía darabot, hogy bebizonyítsam magamnak, képes vagyok rá, de igazából ez nem okoz akkora elégtételt, mint az, ami bennem születik. Így aztán számomra alkotással telt az idő. Gyakorlatilag reggeltől estig zenével foglalkozom. A felvételkészítés nemcsak abból áll, hogy gyakorolunk, aztán felveszünk egy számot, hanem sok más dolog is van benne. Az is zenével való foglalkozás, ha másokat hallgatok, vagy elolvasok egy zenei cikket, és ez leköti az időm nagy részét. Egyébként elég gyorsan alkotok, egy darab lemezkész kidolgozása nagyjából három napot vesz igénybe.

– Festeni marad időd?
– Az is a járvány eredménye, hogy nincs koncert, bent ülök, és már elő is vettem a festőkészletet. Keresni kell a rendeléseket, és ha elkészítek egy rajzot, azt honorálják. Én már így akarok képzőművészettel foglalkozni: legyen bevétel is belőle. És ez a zenére is igaz. Azt a bizonytalanságot, ami a művészettel jár, és ami sokak számára ijesztőnek tűnik, az első körben el kell fogadni, s utána már nem mumus, ha ezzel együtt élsz. Sosem voltak komolyabb anyagi gondjaim, az is igaz, hogy nem éltem nagy lábon. Viszont ha a tizenkét gitárt, technikai kiegészítőket stb. számolom, akkor nem kevés pénz ment át a kezemen. Most már nem kell sokat befektetnem ahhoz, hogy „menjen a termelés”, így eljön az aratás ideje is. Felgyűltek a rajzok, festmények, ezért most már egy kiállításban gondolkodom, ha találok megfelelő helyet. A művészetben a folytonosság a lényeg, hogy megszakítás nélkül alkoss, mert csak akkor érsz el eredményt.