Gyerekszemmel rácsodálkozni a világra – beszélgetés Vadas László színházi rendezővel

– Kevés olyan színházi rendezőről tudok, aki szívesen dolgozik bábszínházban is. Te már többször megtetted. Mi ennek az oka?
– Elsősorban ez a szakmám. Ha rendező vagyok, minden műfajt kedvelnem kell: gyerekelőadást, operát, rockoperát, klasszikus színházat. Természetesen megvan nekem is a kedvenc műfajom, de ha valaki suszter, akkor bármilyen lábbelit el kell tudnia készíteni.

– A színi egyetemeken nincs külön bábrendezői képzés?
– A mi időnkben nem tanították, hogyan kell „bábokat” rendezni. Én egyébként jobban kedvelem a „gyerekelőadás” meghatározást. Ha azt hallom, „báb”, rögtön beszűkülök egy térbe. Mi eléggé átfogó képzést kaptunk az egyetemen, később pedig mindegyikünk elindult valamerre. Van, aki egy dologra koncentrál, mások több mindenre.

– Nemrég nagy sikerű előadásod volt Râmnicu Vâlceán a román társulattal, onnan érkeztél a kolozsvári magyar bábszínházhoz. Nem okoz nehézséget az átállás?
– Román színházban rendeztem, én valóban

Már az is érdekes, hogy a nyelvi korlátokat miként tudod kiküszöbölni, hogy mindenki számára elérhetővé váljék az előadás.

– Előnyt vagy hátrányt jelent szabadúszó rendezőnek lenni?
– Sok esetben előny, mert egy alkalmazott nem mindig tehet azt, amit akar, amit szeretne. Voltam az is, de jobban szeretem ezt a fajta szabadságot. Természetesen kockázatosabb, mert vagy van meghívásod, vagy nincs. De sokkal szebb ez a hol itt vagy, hol ott, jobban meg tudod érteni az emberek problémáit. Minden városnak megvan a jellegzetessége, a ritmikája. Érdekes számomra, hogy milyen a ritmus Krajován, Kolozsváron, Szat­márnémetiben vagy akár Bukarestben. Minél több emberrel találkozol, annál gazdagabb leszel.

– Tapasztalatod szerint van különbség a román és az erdélyi magyar társulatok, színjátszók között?
– Van, és mondok egy példát: ha a román színésznek azt mondom, fuss!, megkérdezi: hova? Egy magyar színész ugyanerre az utasításra azt kérdezi: miért?

 – Különbözik az oktatás?
– Egy kicsit igen. Más a megközelítés, de érdekes az is, milyen rendezőkkel dolgoznak. Itt van például a kolozsvári magyar színház. Sokféle, soknyelvű rendezővel dolgozik, ebből mindenki tanul.

Állandóan új kihívásokkal kell megjelenni a színészek előtt, hogy motiváld őket. Nekik mindig újat kell biztosítani: mentalitást, rendezőt, kifejezési módot.

– Harag György több előadást is rendezett majdnem ugyanazokkal a színészekkel, jól ismerte őket, tudta, ki mire képes. Ez nem jelenthet előnyt a rendezőnek és színésznek azzal szemben, amikor mindig mással kell dolgoznia?
– Harag is újító szellemű, állandó útkeresésben levő rendező volt, és ez önmagában is kihívás. Ő mindig a közös játékra alapozott. Megvolt az alapötlete, de számára a színész partner volt, nem végrehajtó. Ha a színészt kihívással szembesítik, ő is alkotótárs lesz, és ez így helyes, hiszen a színház közös játék.

– Te is ebben hiszel?
– Nem szeretem azt a megközelítést, hogy a színház véresen komoly játék. A gyerek is, amikor játszik, hiszi azt, hogy a krokodil ott van a fürdőkádban. A fantáziájában él. Megvannak a játékszabályok. A néző tudja, hogy mi játszunk. A színész tudja, hogy a néző azért ül ott, mert kíváncsi a játékra. Én hiszek a játékban, de nem a véresen komolyban.

– Színházi rendezőként arról vagy ismert, hogy néha felrúgod a szabályokat. A bábszínházban mennyire lehet kísérletezni?
– A gyerekek életkorától is függ. Nézzük meg, hogy a 21. században milyen hatások érik a gyerekeket. Ők tiszta, ugyanakkor kritikus lelkek. A gyerek fantáziájával kell játszani, nem mindent kell megmutatni, szájba rágni. Nem lehet kizárólag egyetlen formában gondolkodni. Ugyanaz, mint az opera műfaja: lehet, sőt kell klasszikus előadást is létrehozni, de lehet újat, modernt is. Mindennek megvan a helye. Nehogy azt higgyük, hogy a gyerekek el vannak zárva a külvilágtól. Rengeteg hatás éri őket.

Természetesen nem azt jelenti, hogy el kell fogadni, ha a rossz győz. Hanem az a kérdés: mit kell tenni a jó győzelmének érdekében? Mindig a jót kell segíteni.

– Bennünk, felnőttekben ez hogyan csapódik le?
– Bennünk, akik túlléptünk már a gyerekkoron, felvillan az a tisztaság, naivitás abból az időből, amikor mi voltunk gyerekek. De ezt mi már a felnőtt szemüvegén keresztül nézzük.

– Régen a bábszínház arról szólt, hogy egy paraván mögül valakik bábokat mozgattak. Mára ez megváltozott. A gyerekek igazodtak az új formákhoz?
– A gyerekek ma is szeretik a bábokat, a varázslatot. A báb hasonlít az ő világukra, a játékszerükre. Ám ahogyan nőnek, ugyanúgy meg tudnak kedvelni másfajta előadást is. Minden korosztálynak megvan a maga előadása, a maga világa. Egy másodikos gyereket hiába viszünk el egy Wagner-operába, még nem ért oda fel.

– A bábszínház nem veszít a varázsából azzal, hogy a színészek kilépnek a paraván mögül?
– Ahogyan a gyerek tudata, befogadóképessége egyre jobban megnyílik, a szabályok is egyre jobban tágulnak. A kisgyerek Micimackótól extázisba esik. Ha idő előtt kijön a maci teljes valójában, illúzióromboló lehet. De Micimackó a gyerekkel együtt felnő. És

Az ott dolgozó színészek számára is adottság a más kifejezésmóddal való bánás. A bábszínészetet ma már külön tanítják.

– Kié a bábszínház?
– A kommunizmusból olyan mentalitást örököltünk, hogy a bábszínház a gyerekeké, a kőszínház pedig a felnőtteké. Ha elmegyünk Grúziába, Törökországba vagy bárhova, láthatjuk: gyerekeknek és felnőtteknek is készülnek bábelőadások. Csak nálunk van megbélyegezve azzal, hogy kizárólag gyerekeknek szól. Ez is egy műfaj, akár az opera, a balett vagy egyebek. Egy előadási forma. Ezért szeretem jobban a gyerekszínház, gyerekelőadás kifejezést. Egy 13 éves gyerek már furcsán veszi, ha bábszínházba hívom, pedig lehet, hogy olyan előadást lát, amely érdekes, fontos számára.

– Mi történik azzal a korosztállyal, amely kinőtt már a bábszínházból, de nem nőtt még bele a színházba?
– A néző nevelése a bábszínházban kezdődik 4–5 éves kortól. Ha a gyermek pozitív élményeket kap az első alkalmakkor, akkor visszajár. Éppen ezért fontos a lépcsőzetessége e műfajnak. Rá kell vezetni, hogy ha majd elmegy a kőszínházba, ott is élményben részesül. Az esztétikai élmény ívének nem lenne szabad sérülnie. Nem szabad elengedni a gyerekek kezét az elemi után. Tovább kell fogni és vezetni egészen addig, ameddig egyedül is ráteszi a kezét a színházajtó kilincsére, és belép. De ahhoz, hogy megszeresse e világot, fel kell mérni azt is, hogy mit mondjunk annak a kamasznak, aki éppen a dackorszakát éli. Nehéz feladat, én sem tudok bölcseket mondani.

– November 23-án egy új előadás bemutatója lesz. Mivel készültök?
– Saint-Exupéry A kis herceg című regényének az adaptációjával, az előadás címe Kishercegszemmel. Régi vágyam volt e mesével foglalkozni. Azt hiszem, onnan kell kiindulni, hogy mit jelent az igazi gyermeki kacagás. E köré építem az előadást. A gyerek csengő nevetését ösztönösen összehasonlítjuk a mi rekedtes kacagásunkkal, és eszünkbe jut: vajon hol van már számunkra a tiszta rácsodálkozás? Az előadás arról szeretne beszélni, hogy ha nem felejtjük el a bennünk rejlő gyereket, ha velünk él tovább, akkor a kis herceg mindenkiben ott van. A kis herceg mi vagyunk, bárhogy hívjanak bennünket… A titok az, hogy próbáljunk gyerekszemmel nézni a dolgokra.