– Ön színházelméleti szakember és alkotó is, de korábban több más területen is kipróbálta magát. Hogyan éli meg a színházigazgatói munkát?
– Ha visszagondolok, valóban 4–5 évenként váltottam eddig. Mindig van egy ciklikusság az életemben, mert ha megunok valamit, vagy úgy érzem, megrekedek, akkor rosszul kezdek működni. Nem vagyok nagyon „rendszeres” ember, viszont nagy erőt tudok kifejteni, ha folyamatos terhelés alatt vagyok. Az igazgatói munka ebből a szempontból jól jön, mert minden nap új kihívást jelent. A szakmai pályámat eddig sokféle kényszerűség és a szerencse is mozgatta. Nem gondoltam arra, hogy Szatmáron dolgozzak, igaz, volt bennem egy elfojtott honvágy is. Eleinte Debrecen felé fordultam, ott Vidnyánszky Attila és Silviu Purcărete mellett dolgoztam. Több tanárom felvetette azt is, hogy egyszer majd taníthatnék is. Aztán a sors úgy hozta, hogy egy marosvásárhelyi műhelymunkán Keresztes Attila asszisztense lettem, ő akkor Szatmárnémetiben volt művészeti igazgató. Megismertük egymást és nemsokára kaptam tőle egy egész éves szerződésajánlatot. Kemény évek következtek, mert közben a színházban válsághelyzet alakult ki. Akkor hirtelen fontossá vált a PR-os és a dramaturg szerepe, és kiderült az is, hogy jól dolgozom válsághelyzetben. Pályám ezután viszonylag gyorsan ívelt fel, művészeti tanácsos, PR-vezető, majd igazgató lettem.
– Nem érezte úgy, hogy elrabolták az alkotó munkától?
– Mindig egyetlen dologgal tudok intenzíven foglalkozni, és mégis mindig több projekttel foglalkozom. Valószínű azért, mert nem szeretek unatkozni, s így váltogathatom a dolgokat, noha mindig van egy határozott prioritás. Most az igazgatás az elsődleges, de közben évadonként vállalok egy-két dramaturgi munkát, miközben a doktorimon is dolgozom, vagy legalábbis dolgoznom kellene. Ez jelenleg több mint elegendő feladatot jelen ahhoz, hogy ne unatkozzam, vagy ne fásuljak el.
– Doktori disszertációjának tárgya a posztdramatikus színház. Miért ezt a témát választotta?
– Mindig is ezt kutattam, az államvizsgámmal kezdődően. Most a kortárs romániai színházban kutatom a jelenséget, ami szerintem az egyik legizgalmasabb színházi paradigma. Talán azért is érdekel, mert nálunk ez nem igazán jellemző. Igazgatóként óvatos duhaj vagyok abban, hogy kísérletet tegyek a bevezetésére. Ahogy egyik tanárom mondja: ha igazgatóként akarunk valamilyen ízlésre nevelni, akkor mindig „félúton kell belőni” a dolgot az aktuális igény és az elérni vágyott cél közé, hogy ne verjük ki egyből a biztosítékot.
– A vidéki színházak igazgatói sokszor panaszkodnak, hogy az igényességből kell engedni, mert különben nem telik meg a nézőtér. Ön szerint mennyire kell alkalmazkodni a közönség igényéhez?
– Nagyon mást jelent ma a közönség fogalma, mint korábban. A huszonegyedik században inkább közönségrétegekről beszélhetünk, s az ezekhez tartozó nézők mind teljesen mást akarnak látni. Más az igényük, a felkészültségük. Minél magasabb képzettségű egy színházi befogadó réteg, az annál több elemre válik szét. Az egyik réteg képviselői nemzeti, a másiké lokális tematikát várnak, vannak, akik a nagy európai vérkeringésbe való bekapcsolódást szeretnék. Mi nem szolgáljuk ki ezeket az igényeket, hanem válaszolunk rájuk, megpróbáljuk azokat továbbgondolni. Nehéz ez, mert elméleti szakemberként szeretném tagadni, de gyakorlati emberként tudom, hogy nem lehet, mert a színháznak azon túl, hogy művészeti feladata van, bizony van egy közművelődési, az általános műveltséget szolgáló feladata is. Ha mi nem játszunk Csehov-műveket, akkor Szatmár, Szilágy és Máramaros megye közönsége legfeljebb olvas, de színpadon nem lát Csehovot. A bérleteinkben a kötelező és választható elemek között három olyan darab mindig van, ami a drámairodalom klasszikusai közé tartozik. Shakespeare, Goldoni, Ibsen vagy Caragiale szinte mindig van a repertoárban. Tavaly a Tóték és a Sirály volt műsoron a klasszikusok közül. A mostani évad Shakespeare-darabját Bocsárdi László rendezi, ami garancia arra, hogy ez nem valamiféle poros reprezentációszínház lesz. Van két „szent tehenünk” is, amihez nem nyúlunk: ez a szilveszteri műsor és az évadzáró gála. Ilyenkor operett vagy musical kerül színpadra, természetesen szándékunk szerint az is minőségi kivitelben. Ezzel együtt úgy gondolom, a színházat nem a szórakoztatóipar, de még csak nem is a közművelődés részeként kell felfogni elsősorban, hanem a művészet intézményének kell tekinteni. Elsődleges célja, hogy művészetet hozzon létre.
– Miért vállalta oly szívesen ezt az interetnikai fesztivált, ahol a műsor jelentős része alternatív produkciókból állt? Az elméleti szakember önzése miatt, netán a közönség szoktatása végett?
– Mindkettő benne van ebben, de inkább az utóbbi a fontosabb. Egyébként az alternatív színház kifejezést nem igazán kedvelem. Mihez képest alternatív valami? Ez azt jelenti, hogy eleve viszonylagossá tesszük a létjogosultságát, mintha egy szilárd normához képest volna alternatív valami. Szerintem nem kell választani mániákusan a dolgok között. Eddig is volt művészszínházi arculat, ennek itt komoly hagyományai vannak. E színház alapítói olyan radikális művészszínházat működtettek egykor, amibe még az operett sem fért bele. Ehhez képest ma a már szinte klasszicizáló, dramatikus művészszínházat is lealternatívozzák néha. Tehát egyesek pontatlanul, szitokszóként használják a fogalmat tudománytalan, szubjektív mércék szerint, válogatás nélkül mindenre, ami valamilyen szempontból újszerű. Pedig folyamatos újítás nélkül nincs élő színház. Az ötvenes-hatvanas években például a polgári színjátszást a realista színházra cserélték le Szatmáron, találkozva akkor a város teljes értetlenségével. Harag György írja le a visszaemlékezéseiben, hogy hosszú ideig 60–70 nézőnek játszottak, de aztán később okos műsorpolitikával, minisztériumi támogatás mellett sikerült az új szemléletet meghonosítani. Csiky András vitte ezt tökélyre, aki a megteremtett alapokon kiváló művészszínházat hozott létre, és ez 1958-tól tíz éven át stabilan működött. Mi is ezt tekintjük ma alaphagyománynak. Közönségünk most is sok új és korszerű előadást elfogad, ha cserében tiszteletben tartunk néhány számukra fontos, rögzült hagyományt. Jövőre nonverbális előadást is tervezünk.
– Hogy érzi, itt a Partiumban ez a magyar nyelven működő intézmény egy „határon túli” színház?
– Ez érdekes kérdés. Nem tagadnám le azért teljesen a határok jelentőségét. Ezek feloldódóban vannak, és egyre jobbak a rajta átívelő kapcsolatok. Határ menti színházakként néha sokkal szorosabb kapcsolatban vagyunk az anyaországiakkal, mint a belső-erdélyiekkel. Debrecenben, Nyíregyházán vagy Budapesten gyakran bemutatjuk előadásainkat. De azért vannak határok, és ezek néha létrehoznak pozitív helyzeteket is a joggal panaszolt áldatlan helyzeteink mellett. Ez tranzitzóna, s nem szabad elfelejteni, hogy ez minket szerencsés helyzetbe is hozhat a két kultúra között. Ráadásul mi, akik itt nőttünk fel, mindnyájan gazdagabbak vagyunk egy nyelv ismeretével. Fontosnak tartom ezeket kimondani, mert nekünk, magyaroknak rossz nemzeti sajátosságunk az össznépi depresszió. Az pedig nem vezet sehova, ha nincs próbálkozás arra, hogy a rosszból is a jót hozzuk ki. A történelmi távlatokat nézve szinte felfoghatatlan vesztesége van a magyar nemzetnek, de sokszor a rosszból kisülhet valami jó is.
– Hogyan hat a román színház a magyarra?
– Szakmánkon belül külön szerencse, hogy a román színház jó hagyománnyal rendelkezik, és jótékonyan hat az erdélyi színházra. Nálunk ez kevésbé jelentős, hiszen mi vagyunk legmesszebb Bukaresttől vagy Krajovától. Belső nyitás viszont van: például mi alkalmaztunk először román nemzetiségű rendezőt, Sorin Militaru személyében.
– A gyönyörűen felújított épület segíti-e a tartalmi tervezésben, a szellemi megújulásban?
– Hiszem, hogy a színház nem falakból áll, hanem abból, ami a falak között történik. Ezután olyan művészeket is meghívhatunk majd, akik eddig a kényszer-játszóhelyünkre, a rossz állapotban lévő kultúrházba nem jöttek el rendezni. A szatmárnémeti közönség is bizonyára szívesebben vált jegyet egy ilyen esztétikus környezetet kínáló épületbe. És komolyan gondolom, hogy a színházépület megújulása művészi újjászületést is fog eredményezni.
Bessenyei Gedő István
A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának művészeti igazgatója, egyben a Kárpát-medence legfiatalabb színházvezetője. A Babeș-Bolyai Tudományegyetemen és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen szerzett dramaturg, majd rendezői diplomát 2009-ben. Színházelméleti, alkotói munkáját párhuzamosan végzi, most írja doktori dolgozatát a romániai posztdramatikus színházról. Az általa vezetett színház Erdélyben az első helyen áll a látogatottság, a nézőszám tekintetében, emellett itt adják el a legtöbb színházbérletet is.
Nemrég jelent meg A város és igazságszolgáltatása. Marosvásárhely a 17. században címmel György Árpád Botond kötete, amely a Székelyföld egyik legfontosabb városának múltját tárja fel egy eddig kevéssé kutatott nézőpontból.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.