Dancs Annamari a könnyűzene és az operettmuzsika bűvöletében

Makkay József 2015. december 24., 12:40

Latin, pop-, lassú és nosztalgiadalait hallván nagyon sok erdélyi fiatal könnyen be tudja azonosítani Dancs Annamari nevét. Újabb szerelmével, az operettmuzsikával pedig nem csak Budapest közönségét nyűgözte le, hamarosan Erdélyben is látható és hallható lesz Színház, szerelem című legújabb lemeze. A Budapesti Operettszínház énekesnőjével, Dancs Annamarival beszélgettünk.

 

galéria


– A kilencvenes években, amikor még nem jöttek divatba a tehetségkutató tévéműsorok és egyéb rendezvények, mennyire volt nehéz egy tehetséges sepsiszentgyörgyi kislánynak megmutatni zenei képességeit?

– Az énekesi pályám nem úgy indult, hogy világsztár leszek. Egyáltalán nem. Gyerekkoromban, a kilencvenes évek elején a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Népi Együttesének voltam a szólistája, kislányként turnéztam az együttessel a Kárpát-medence városaiban és falvaiban. Akkor ez gyerekfejjel jó kis játéknak bizonyult. Később, tinikoromban nagyon gátlásosként mindenfajta szereplést kerültem, próbáltam elvegyülni az iskola kórusában. 16 éves voltam, amikor édesapám, Dancs Árpád – akit a hetvenes és nyolcvanas években zeneszerzőként is ismertek – saját lemezt készített. Hiányzott egy női hang, így rákérdezett, volna-e kedvem a saját dalaiból énekelni? Nem jöttem lázba a gondolattól, de igazi tinilányként bele voltam bolondulva az akkor nagy sikert arató Titanic filmbe. Alkut kötöttem apámmal: elénekelem az ő dalait, ha felénekelhetem a Titanic slágerét is magyarul. Nagyon jó magyar szöveg született, és siker lett. Egyre többet hívtak rendezvényekre, szépségversenyekre, falunapokra, és lassan kialakult bennem a késztetés arra, hogy ezt a pályát komolyabban kell vennem. A kilencvenes évek végén jártunk ekkor, Erdélyben nem voltak zeneszerzők, igazi stúdiók: egy dal elkészítése Magyarországon iszonyatosan sok pénzbe került. Más világ volt, de szép emlékek maradtak meg róla.

– Mi hozta el az életébe azt a fordulatot, amitől úgy érezte, hogy hivatásos énekes lesz?

– Ez a gondolat folyamatosan érlelődött bennem. De talán az érettségi után történt meg, amikor úgy döntöttem – és milyen jól döntöttem! – hogy felvételizek a kolozsvári zenekonzervatóriumba. Nem volt sem dzsessz-, sem musical szak, így maradt a bel canto, a klasszikus operai képzés. Ekkor már tudatosult bennem, hogy mindent, amit az éneklésről, a hangképzésről tudni lehet, azt meg kell tanulnom, el kell sajátítanom. Ma is nagy előnyét élvezem ennek, hiszen amikor pop-énekesnő voltam a javából, akkor alapoztam meg egy olyan klasszikus technikát, amellyel gond nélkül tudok műfajt és hangszínt váltani.

– Könnyű- és komolyzenével egyaránt foglalkozik. Mennyire átjárható ez a két műfaj egyazon személy számára?

– Kolozsváron a zeneakadémián az első énekórámon közölte velem a tanárom, hogy ez lehetetlen, el fogom veszíteni a hangom, ha bel canto mellett könnyűzenét is énekelek. Átiratkoztam egy olyan tanárhoz, aki ezt mégis elfogadta, és segített, hogy mindkét hangszínem megmaradjon. Ehhez persze kell egy genetikai beállítottság is, mert nem mindenkinek a torka bírja a megterhelést. Az én szervezetem szerencsére bírja.

– Beszéljen a repertoárjáról: koncertsorozatainak melyek voltak a húzódalai, milyen műfajokban futott be?

– Az elmúlt 17 évben 136 saját dalom, 11 szólólemezem, 17 videoklipem és 5 műsoros DVD készült a dalaimból. Úgy érzem, ez nem kevés. Ma is vannak olyan régi dalaim, amelyeket koncertjeimen mindig elénekelek. Számomra furcsa, amikor 19–20 éves, fiatal lányok teli torokból ordítják az első sorokban, ők még gyerekkorukban ismerték meg ezeket a számokat. A könnyűzenében számos stílust kipróbáltam, voltak latin, pop, lassú és nosztalgiadalaim. Tény és való, hogy elég eklektikus vagyok, de úgy érzem, ezáltal sokszínű is. Sokat köszönhetek a könnyűzenének, igazából azonban mégis az operettben érzem magam ma már elememben. Ez nem egy könnyű nyári szerelem, ez a műfaj lassan tíz éve, hogy „megfertőzött”. Hangilag, zeneileg, előadásmódilag, színészileg nagyon komplex műfaj, amelyben szubrettként úgy kell énekelnem, mint egy operaénekesnek, és mindenfajta stílusban úgy kell táncolnom, mint egy profi táncosnak, és nem utolsó sorban jó színésznek is kell lennem. Igazából azért szeretem, mert rengeteg lehetőség rejlik benne. Mi ez, ha nem a legjobb kihívás?

– A román tv-adók korán felfedezték. Mennyire megszokott dolog az, hogy tehetséges erdélyi magyar fiatalok bejutnak a román audiovizuális médiába?

– Előttem is voltak olyan magyar énekesek és zenészek, akik Bukarestben is ismertté váltak, tehát nem gondolom, hogy én lettem volna az egyetlen. Azt viszont biztosra tudom, hogy én voltam az első magyar énekes, aki az Aranyszarvas Nemzetközi Fesztiválon Romániát képviseltem. Erre nagyon büszke vagyok, de persze ehhez kellett az erdélyi közönségem támogatása is. Én szerettem Bukarestet, az ottani környezetet: soha nem éreztem rosszindulatot részükről. Sőt! Ha elmentem egy tv-műsorba, az aktuális mondanivalóm mellett megkérdezték a gulyásreceptet is, vagy én voltam a kuriózumvendég.

– Jelent-e hátrányt egy tehetséges erdélyi magyar fiatal számára, hogy a romániai magyar televíziózás még mindig gyerekcipőben jár?

– Nem tudom, hogy milyen a tévés élet otthon. Legutóbb az Erdély Tv-nél jártam, és ott igazi, profi csapat dolgozott. Régebb minden városban volt egy helyi televízió, újság, és ha nem is kőprofi szinten dolgoztak, lelkes emberek munkájával mindig tartalmas, jó anyagok születtek. Ezt azért hangsúlyozom, mert elkeserítő, hogy egy olyan világban élünk, ahol nem a teljesítmény, a tartalom a fontos, hanem a háttérpletyka, a bulvár. Az erdélyi médiában mind a mai napig azt szeretem, hogy beszélhetek a hivatásomról, a megvalósításaimról és nagyon kevés esetben – és azt is tapintatosan – kérdezik meg, hogy mi van a magánéletemmel. Erdélyben még számít az érték!

– A tehetségkutató rendezvények világában ma mennyivel könnyebb egy gyereknek, egy fiatalnak elindulni az önmegvalósítás útján?

– Biztosan könnyebb, mert számos lehetőség adott. Viszont nagyon sajnálom őket, amikor egy műsor vége után még pár hónapig „használják” őket, aztán jön a következő széria és elengedik a kezüket. Igazából ez után mutatkozik meg, ki mennyire szerencsés és talpraesett az életben, hogy az adott kis hírnevével kezd-e valamit, vagy megy a süllyesztőbe. Ez sem könnyű.

– Hogyan került a budapesti Operettszínházhoz? Milyen operettszerepekben érzi otthon magát?

– 2010 nyarán egy meghallgatást követően Kerényi Miklós Gábor direktor úr szerződtetett a Csárdáskirálynő szubrett szerepére, a Stázira. Kerényi tanár úr rendezésében három nyelven – románul, magyarul és németül is – eljátszottam ezt a szerepet. Először a bukaresti Ion Dacian Nemzeti Operettszínházban: véletlenszerűen, hirtelen jött, így nem is gondoltam bele a buktatójába, csak bátran belevetettem magam és élveztem a szerepet. Itt, Budapesten már sokat alakult a „Stázikám”, sokat turnéztunk vele Münchentől–Tel-Avivig, és most novemberben pedig Ománban játszottuk. Legnagyobb szerepeim közé tartozik a Miss Saigon címszerepe, a Marica grófnő, a Viktória, A mosoly országa, a Csókos asszony, A bajadér. Jelenleg a Csárdáskirálynőben, az Ördögölő Józsiásban és a Csínom Palkóban játszom, de nemrég mutattuk be a Sybill című operettet, nagy sikerrel. Miután januárban hazajövök a japán turnéról, beállok a Lili bárónőbe Liliként. Szóval nem pihenős az új évem első fele sem.

– Hogyan néz ki ma egy átlagos napja Budapesten?

– Igazából reggel 10-től este 10-ig bent vagyok a színházban. Ha egy új darabot próbálunk, akkor délelőtt négy órán keresztül ezt próbáljuk, rendszerint délután kettőig. Ezután napközben táncóra, korrepetíció, és ha még belefér, akkor egy kis magánélet is, de erre kevés esélye van annak, akinek párja nem a színházban dolgozik. Ha este előadásunk lesz, akkor már 5 órától készülünk rá, és este hétkor felmegy a függöny. Ha nincs előadásunk, akkor legtöbbször este 6–10 óra között is próbáljuk az új darabot vagy éppen mást. És mire hazaérünk, lassan éjfélre jár. Persze, ha közben van egy interjú, tv-műsor vagy egyéb szakmai tevékenység, akkor ezt is be kell ütemezni anapirendbe. Csodálom a művésznőanyukákat, hogy mikor van idejük acsaládra. Biztos, hogy jó logisztikai érzékkel vannak megáldva.

– Kitüntették Budapesten az operett napján. Mit jelent ez egy Erdélyből származó és Magyarországon ígéretes karrier előtt álló operett-énekesnőnek?

– Október 24-én ünnepeltük a magyar operett napját, ez alkalommal minden évben kitüntetik az előző évad legjobbjait. Mi aznap a Csínom Palkót játszottuk, az előadás kezdete előtt tudtam meg, hogy én is a kitüntetettek közé tartozom. Nagyon meglepett, nem számítottam rá, remegtem előadás közben. Természetesen minden művésznek jólesik, ha visszaigazolják, ha elismerik munkáját. Számomra ez különösen fontos, hiszen csupán 5 éve vagyok a Budapesti Operettszínház tagja, és mégis annyi szép feladatot, izgalmas szerepet bíztak rám az elmúlt időszakban.

– Mikor lép fel újra Erdélyben?

– Februárra tervezünk egy nagyobb turnét két igen kedves operettszínházi kollégámmal, Janza Katával és Laki Péterrel. Február 8–16. között ellátogatunk minden erdélyi nagyvárosba. A műsorban természetesen lesznek operettmusical és nosztalgiadalok is, de elsősorban legújabb lemezemnek, a Színház, szerelem című albumnak lesz a lemezbemutató koncertkörútja ez. Már nagyon várom, hiszen a színházi elfoglaltságok miatt ritkán van alkalmam hazautazni koncertekre, de most ígérem, hogy mindent bepótolunk, nagyon jó műsort készítünk elő. Várunk mindenkit, fiatalokat, idősebbeket egyaránt!

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Somogyi Botond 2025. március 30., vasárnap

Talpas Botond igazgató: az MCC-t janicsárképzőnek tartani hamis vád

Több mint két éve részletes interjúban mutattuk be az olvasóknak a Mathias Corvinus Collegiumot (MCC), amely azóta jelentősen fejlődött. Talpas Botondot, az intézmény erdélyi tevékenységéért felelős igazgatót kérdeztük.

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.