Bordás Mária református vallástanár: gyermekek között mindig ragyog a nap

Sütő Éva 2019. október 07., 10:00

A margittai Horváth János Elméleti Líceumban tanító Bordás Mária vallástanárt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület 2016-ban M. Nagy Ottó-díjjal jutalmazta. A „magvetés” szolgálatában álló pedagógussal az oktatás szépségéről beszélgettünk. 

Bordás Mária diákjaival egy sikeres verseny után Fotó: Facebook

– Honnan indultál, és milyen indíttatásból lettél vallástanár?
– Nagyváradon születtem, és nyolc éves koromig Paptamásiban nevelkedtem, rokonaim ma is ott élnek. Ifjúkorom 20 évét már Diószegen töltöttem, 1998 óta lakom Margittán. Tősgyökeres partiumi vagyok. Középiskolásként Nagyváradra jártam, 1988-ban ipari kémia szakon érettségiztem. Kémikusnak készültem, de úgy látszik, Istennek más terve volt velem. Mindig is tanítani akartam, így hálás vagyok Istennek, hogy gyermekek közt lehetek. Persze vannak köztük gézengúzok és sok szülő sem úgy áll már az iskolához és a nevelőkhöz, ahogyan kellene, de ennek ellenére a gyermekek közt mindig ragyog nap. 1989-ben megfordult a világ és új lehetőségeket hozott. Nagyváradon posztliceális tanító-óvónőképző indult és elindult a Sulyok István Református Főiskola is. Párhuzamosan végeztem mindkettőt, közben helyettes pedagógusként dolgoztam. Mindenütt helytállni nem volt könnyű, de Istennek hála, sikerült. 1993-ban végül címzetes tanítóként állhattam katedrára, és 1995-ben a vallástanári diplomát is megszereztem. 1998-ban férjhez mentem és Margittára kerültem, ahol vallástanárként dolgozom a Horváth János Elméleti Líceumban.
Kedves középiskolai tanárommal találkoztam nemrég Magyarországon. Azt mondta, menjünk át mindnyájan, mert sok hely van ott. Azt válaszoltam: ha mi is elmegyünk, akkor ki marad itt? Nekem ez a szülőföldem, én itt vagyok itthon. Az indíttatásról:

a mi családunkban mindig ott volt Isten. Anyai nagymamám, aki esti imára tanított, apai nagymamám, akihez első templomi élményem kapcsolódik, az ő szép hangja, ahogy buzgón énekelt az istentiszteleten, az édesanyám, aki Istenbe kapaszkodva halad ma is az útján.

Nem szavak voltak, inkább példák, amiktől természetessé vált, hogy ha már indult ilyen képzés Nagyváradon, akkor nekem ott a helyem.

– Tevékeny iskolai évek állnak mögötted. Az örök érvényű dolgok továbbadásán túl mit lehet ebből a „tantárgyból” kihozni?
– Nem szoktam unatkozni. A gyermekekben rengeteg lehetőség rejlik. Miért ne ismertetném meg őket új dolgokkal, ha lehetőségem van rá? Ezért készítem őket versenyekre, vetélkedőkre, tantárgyolimpiára. Ehhez persze kellenek megértő intézményvezetők is, akik támogatnak és partnerek a dologban. Nálunk ilyenek. Mi az iskolánkat magunkénak érezzük és igyekszünk mindent megtenni, hogy szívesen járjanak hozzánk a gyermekek. És persze a megértő család is szükséges, aki elfogadja, hogy anya igazán csak vakációban foglalkozik 100 százalékban a családdal. Bár addig zsonglőrködik, míg minden házimunkát elvégez, hogy mindenkinek mindene meglegyen.

Az elmúlt tanévben négy tanítványom jutott el országos vallásolimpiára. Ez elsősorban az ő érdemük, mert szót fogadtak és mindent megtettek, amit kértem tőlük.

A kitartó munkának Isten megadta a gyümölcsét.
Három Határtalanul kirándulást bonyolítottunk le a tavalyi tanévben három magyarországi középiskolával. Fantasztikus lehetőség volt, hogy szinte minden középiskolás diákunk eljuthatott egy ötnapos, a magyar állam által támogatott kirándulásra. Pécset, Székesfehérvárt, Celldömölköt és e városok környező településeit látogathattuk meg. Nyáron a SzékelyKapuk–Zöldkapuk program keretében Horvátországba, Dalmáciába utaztunk.

– Mire vagy a legbüszkébb?
– Minden pillanatnyi, esendő, mulandó. Amit elértem, Istennek köszönhetem. Vallástanárként végezzük a magvetés szolgálatát, de a növekedést Isten adja. Tanítónőként a véglegesítő vizsgámra készülve a gyakorlati oktatásom kiértékelésénél azt mondta az akkori tanfelügyelőnő, hogy most már tudja, ki fogja megírni az akkor még nem létező vallástankönyveket. Ezek a szavak adták az önbizalmat, hogy 10 év múlva tényleg bele mertem vágni a IV. osztályosoknak való tankönyv megírásába. Ha ő ezt akkor nem mondja, talán nem lett volna elég önbizalmam hozzá.

– A román parlament 2014-ben elfogadott egy olyan törvényjavaslatot, amely nem tette kötelezővé minden diák számára a vallásoktatást. Ennek milyen visszhangja volt nálatok?
– A parlament döntése döbbenetes és megalázó volt. Elvégzel egy egyetemet, hosszú évek munkájával leteszel minden létező vizsgát, és akkor első fokozatú, címzetes tanárként meginog alattad a föld és átfut az agyadon, hogy munka nélkül maradsz. Mivel mást úgysem tehetsz nehéz időkben, rábízod magad Istenre.

Nálunk senkit sem írtak ki vallásóráról, hanem jöttek a szülők, és mindenkit beírattak. Kegyelem volt.

Így nevel bennünket alázatra az Úr, hogy egy pillanatra se bízzuk el magunkat.

– Mennyit ad pluszba a diáknak ez a tantárgy? Mennyire vevők ma erre a tanulók?
– Éljünk bár a csodás technikai fejlettség korában, az ember Istenhez való viszonya mit sem változott. Ugyanúgy szükségünk van rá, mint az előző korok embereinek. Sőt ebben a nagy szabadságban, amikor minden hagyományos értéket megkérdőjeleznek, még inkább. Heti egy óra nem sok, a semminél viszont több. Mint minden nevelés, a vallásos nevelés is a családban kezdődik. A szülő példáján keresztül nevelődik a gyermek is. Nem is annyira a szavak, mint inkább a tettek maradnak meg a gyermekben. Aki ilyen alapvetéssel érkezik az iskolába, nyitottabb, befogadóbb a vallásórán is. És ez nemcsak vallásórára igaz, hanem minden más tantárgyra is.

A szülői nevelést nem pótolhatja semmi. Tévedés azt hinni, hogy majd az iskolában megnevelik a gyermeket. A szülő által épített alaphoz rakjuk oda mi, pedagógusok a magunkét sok türelemmel és szeretettel.

Osztályfőnökként mindig elmondom a szülőknek: mi egy oldalon álljunk. A cél közös: egészséges lelkű, tudásban gazdag, életrevaló emberré kell nevelni a gyermeket. A cél az lenne, hogy a vallásóra ne csak olyan óra legyen, amin „legyünk túl”. Ha első óra, álmosak, ha utolsó, fáradtak, ha közben van, akkor megtörténhet, hogy valamilyen felmérőre kellene tanulni. Így aztán meg kell dolgozni a figyelmükért, az együttműködésükért. A kicsiket még könnyen el lehet varázsolni, ők játékosan hamar bevonhatók a tevékenységbe. A kamaszoknál kezdődik a kihívás.

– Mennyi teret enged az iskolai bürokratikus munkavégzés a valódi hivatásnak?
– Ha a papírgyártásra gondolsz, akkor az tényleg időt rabló munka. Néha olyan érzése van az embernek, hogy mindegy már, teszel-e valami hasznosat vagy sem, csak legyen róla papírod. Nem igazán látom értelmét.

– A hitoktató mindig a „jó oldalon áll”, és odatereli a diákot is. Hogyan lehet jónak maradni a mai farkastörvények között?
– Senki sem jó, csak egy, az Isten – mondja Jézus a gazdag ifjúnak és ez így is van. Csak törekedni tudok rá, hogy jó legyek. Ha nem tudok segíteni, legalább ne ártsak. Hogyan lehet jónak maradni? Jézus ebben példát mutat. Szeretettel, alázattal. Lemondani arról, hogy mindig mindenekben én legyek az első. Örülni mindennek, ami jó, ami szép. Felismerni, táplálni mindazt, ami felemel az életben és két lépést hátrálni azoktól a dolgoktól, amik rombolhatnak. Nem könnyű és nem megy ez mindig. Annyira szeretem Várnai Zseninek az alábbi sorait. Mindent elmondanak, amit erről gondolok: „Ha bölcsebb lennék, mint amilyen vagyok, / innám a fényt, ameddig rám ragyog, / a nap felé fordítanám arcomat, / s feledném minden búmat, harcomat, / élném időmet, amíg élhetem, / hiszen csupán egy perc az életem.”

– Mit tehet a diák tarisznyájába útravalóul egy vallástanár?
– Legyenek bátrak! Ha nehézségbe ütköznek az életben, jusson eszükbe nagy erdélyi fejedelmünk, Bethlen Gábor jelmondata: „ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm 8,31) Ne csüggedjenek, ha kudarc éri őket, mert a kudarc erősít is. Járjanak az életben felemelt fővel, egyenes gerinccel, és ami a legfontosabb, imádkozó szívvel. Törekedjenek békességre önmagukkal és a világgal. Találják meg minden napnak a szépségét és értelmét. Tudjanak hálát adni érte.

Maradjanak hűségesek Istenhez, saját magukhoz, nemzetükhöz. Törekedjenek a szeretetre, éljenek teljes életet. Bátran vállalják fel az anyaság, apaság gyönyörűséges terhét.

Egy szerető család támasz, vigasz és menedék. Ne vágyjanak messzi idegenbe, boldogságot keresve, mert a boldogság ott van, ahol szeretnek bennünket.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat