HIRDETÉS
– Nagy István számára bizonyára emlékezetes marad a 2024-es esztendő, amely három rangos kitüntetést hozott önnek. Milyen érzésekkel fogadta ezt a „díjesőt”?
– Nyilván jól estek az elismerések, de egyébként semmiféle különleges évet nem zártam. Ezek a díjak utolértek, gyakorlatilag ugyanazt csinálom 30-35 éve, s ezt fogom ezután is. Nem díjért, nem elismerésért, hanem csak azért, mert ez a dolgom.
– Amikor átvette Pécskán a díszpolgári címet, úgy fogalmazott, hogy a magyar ügyek ápolása „olyan, mint az oldalbordám”. Otthonról hozta ezt, ezzel vértezték fel? Milyen volt a családi környezet?
– Szegény paraszti családban nőttem fel, egyszerű magyar emberek voltak a szüleim. Támogattak abban, hogy középiskolába menjek, egyetemet végezzek. A középiskolában Aradon kiváló tanáraim is voltak, feltétlenül meg kell említenem osztályfőnökeimet: Gnandt Jánost és Ficzay Dénest, fizikatanáraimat: Fábián Györgyöt és Erdélyi Károlyt, matematikatanáraim közül Kovács Mihályt és Szlahotka Istvánt. Aztán fizikát végeztem, de ezekből az előzményekből semmiképpen sem következett az, hogy majd 1990 után olyasmivel foglalkozom, amivel az egyéb teendőim, a mindennapi munkám mellett még foglalkoztam.
– Az arad-hegyaljai Gyorokon született, de a magyar határ menti Nagyvarjason nőtt fel, hogyan került végül Pécskára?
– Azért születtem Gyorokon, mert anyám ott élt, amikor feleségül ment apámhoz. Féléves koromban kerültünk el apám szülőfalujába, Nagyvarjasra. Tornyán voltam általános iskolás, Aradon középiskolás, és akkoriban,
ha valaki mondott egy nagy marhaságot, azt mondtuk neki, hogy „eriggy Pécskára”.
A temesvári egyetem befejezésekor, 1979-ben kifüggesztettek nekünk, fizikus végzettségűeknek – voltunk vagy 220-an országszerte – mintegy 250 állást, amiből válogathattunk. Minekutána Pécska Nagyiratos község szomszédja, Nagyvarjas pedig Iratos része, és Pécskán meghirdettek egy állást, így én az évfolyamelsők után első körben választhattam, és Pécska mellett döntöttem. Első évben elhívtak Tornyára fizikatanárnak, de a következő évtől a Pécskai 2-es számú – úgymond magyar – Általános Iskola fizikatanára voltam, aztán 1985-től kényszerűségből elmentem arra a katedrára, amit választottam, mert bevezették azt, hogy egy évnél hosszabb ideig nem lehet áthelyezett munkakörben dolgozni, így ’85-től az elektronika szakkört vezettem a pionírházban.
– A rendszerváltás előtt, amikor a kommunista diktatúra megpróbálta kitörölni a közemlékezetből a magyar múltat, foglalkozott-e vagy foglalkozhatott-e valamilyen szinten a magyar kulturális örökséggel, helytörténettel, magyar közöségi élettel?
– Egyáltalán nem. Abban az időben ez fel sem merülhetett. Egy dolgot tehetett az ember úgymond közösségi téren: vagy azt csinálta, amit a párt elvárt és pártkatona volt, vagy végezte a dolgát és azonkívül – hallgatott.
– Mi jelentette a fordulópontot? Nyilván az 1989-es rendszerváltó forradalom új helyzetet teremtet, de belül is valami megváltozott?
– Nem is volt fordulópont, ha azt veszem, hogy egyetemista éveim legelején azt mondta dombegyházi keresztapám Magyarországon, hogy nekem politikusnak kellene lennem… 1989 december végén, látva-hallva azt, hogy országszerte alakulnak az RMDSZ-szervezetek, és Pécskán semmiféle mozgást nem tapasztaltam, december 27-én elmentem egy csomó emberhez, hogy kéne itt is valamit csinálni.
Első nap kevesen jöttünk össze, vagy tizenöt-húszan, de másnap az iskola dísztermében már 150-160-an voltunk: azt mondják erre, hogy egy gyufaszálat sem lehetett leejteni a teremben…
Én addig Pécskán egy voltam a többi 4535 magyar között, senki nem jegyzett engem azontúl, hogy az iskola fizikatanára voltam vagy a pionírház elektronika szakkörének a vezetője, de ez a terem engem választott meg RMDSZ-elnöknek. Innen indult minden.
– A közképviselet 2008-ig tartott, ez idő alatt három cikluson át volt alpolgármester, utóbb önkormányzati képviselő, aztán felhagyott az aktív politizálással. Milyen volt az az időszak, amikor alpolgármesterként tevékenykedett?
– Az első két ciklus a totális szegénység jegyében telt. Romániában gyakorlatilag 1998 után kezdett megmozdulni valami, addig nem történt jószerivel semmi, azonkívül, hogy vágtatott az infláció. 1992 és 1996 között egy nyomorult faxgépet is csak úgy vehetett a pécskai önkormányzat, ha a megyei tanács azt jóváhagyta. 1999-től adtak jövedelemadó-részarányt az önkormányzatoknak, és onnan kezdve már lett némi pénzünk. Akkoriban még úgy működött, hogy december 26-án bementem a polgármesteri hivatalba, és azt mondta a főkönyvelőnő, hogy van 350 ezer lejünk, amit vagy elköltünk ma, vagy visszautalják a megyei tanácsnak. Fölhívtam az egyik cégnél az ismerősömet, hogy nézd, itt ez a pénz, felszereltek-e január-február folyamán egy-egy informatikatermet a két iskolában. Azt mondta: rendben.
Aláírtam az átutalást, és február végén megvolt a két informatikaterem. Ezt ma nem lehetne megcsinálni a közbeszerzési procedúrák miatt, de akkor nem volt más választás…
Illetve lett volna két lehetőség: vagy lesz két infóterem Pécskán, vagy megy a pénz az országos kasszába.
2000 után már volt pénz is, lévén Pécska a második leggazdagabb közigazgatási egység a megyeszékhely, Arad után, viszont úgy alakultak a helyi politikai viszonyok, hogy nem lettem negyedszer is alpolgármester, de abban a ciklusban még bejutottam az önkormányzati képviselőtestületbe az RMDSZ-es jelöltlista vezetőjeként. Aztán 2008-ban otthagytam az RMDSZ-t, 2009-ben pedig kivonultam a politikából.
– Ezután civilként tevékenykedett, de még önkormányzati vezetőként bábáskodott többek között a pécskai születésű Klebelsberg Kuno szobrának a felállításánál, a település neves szülöttei emléktábláinak elhelyezésénél a római katolikus templom falán…
– Az én önkormányzati munkásságom célja az is volt, hogy jó magyar emberek, felkészült magyar emberek szolgálják a pécskai magyar közösséget. Ennek jegyében indítottuk Heinrich József római katolikus esperessel és Gáspár Izabellával a Pécskai Újságot 1992 áprilisában, kiadtuk Kovách Géza Magyarpécska múltjából című kötetét 1995-ben. Következett ’97-ben Gulácsi Rozáliának a Magyarpécska közművelődési emlékalbuma, aztán Bölöni Sándornak a Cú, vénasszony bábája Arad-vidéki népmesegyűjtése, a Betyárgyerek az erdőben Arad megyei népballada-gyűjtése. 1990 január végén újraindítottuk a már két éve nem működő Búzavirág Néptánccsoportot, 1997-ben létrehoztuk a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesületet, aztán megalakítottuk a Búzavirág Egyesületet, mert meggyőződésem volt, hogy a tánccsoport mögé kell egy önálló civil szervezet.
2007. december elsején bemutatták az önkormányzat kiadásában egy 600 oldalas, igen tartalmas, jó színvonalú városmonográfiát, amibe 140 oldalt én írtam.
2008-ban kiadtuk Péter László professzornak a Kálmány Lajos néprajzkutatóról, katolikus papról írt dolgozatait, rá egy évre kiadtuk Pécska–Szeged közreműködésben Kálmány Lajos összes tanulmányát tartalmazó Magyar hitvilágot, ami kötetben addig nem látott napvilágot.
A Klebelsberg-szobor története 1999-ben kezdődött, amikor a budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum küldöttsége Aradra jött az október 6-i megemlékezésekre, és az azt megelőző este a pécskai plébánián szálltak meg. Október 6-án hajnalban a technikum igazgatója, Horváth László meglátta az 1996-ban az EMKE által elhelyezett Klebelsberg-emléktáblát, s elcsodálkozott, hogy „Klebelsberg itt? Na jó, jövőre állíttatunk nektek egy Klebelsberg-szobrot.” Ezt Heinrich József plébános úrnak mondta, aki hozzám fordult, hogy kell egy szobrász, ha szobrot akarunk, s nekem eszembe jutott Jecza Péter művész, aki Temesváron műszaki rajzot tanított nekünk az egyetemen, és azt mondta, hogy ha kíváncsiak vagyunk az alkotásiara, látogassuk meg a műtermében. Diákkoromban nem voltam Jeczánál, de gondoltam, most elmegyek.
Ez valamikor 2000 februárjában történt, és abban az évben, október 30-án lelepleztük a Klebelsberg-szobrot, amit én vittem Temesvárról Pécskára.
Nagy tömeg volt, megjelent Gyulay Endre néhai szeged-csanádi püspök, Martin Roos akkori temesvári püspök, ott volt Pokorni Zoltán oktatási miniszter, Semjén Zsolt államtitkár, Tőkéczki László történész, T. Kiss Tamás Klebelsberg-kutató, T. Molnár Gizella, aki Klebelsbergről írt dolgozatot, tehát egy színvonalas konferencia volt. A szobor köszöni szépen, jól van, időnként meglátogatják hazaiak, külföldiek egyaránt, koszorúk is kerülnek a talapzatra.
– Ennek hozadéka volt a Klebelsberg-napok elnevezésű tudományos konferenciasorozat, amelyet éveken át szervezett. Miért hagyott fel vele?
– Belefáradtam. Illetve előfordul, hogy az ember újat már nem tud nyújtani abban a műfajban, s akkor abbahagyja. Klebelsberg-napot szerveztem Klebelsberg Kuno kapcsán kétszer is, egyszer a közoktatásról, egyszer az RMDSZ alapításának 25. évfordulója alkalmából, Mester János és Ormós Zsigmond emlékére is volt egy-egy Klebelsberg-nap, s volt még egy emléktábla-leleplezés, amihez szándékomban állt Klebelsberg-napot is szervezni, de nem jött össze: a Nagy Oszkár festőművésznek állított emléktábla, amin a művész önarcképének egy tűzzománcmásolata is látható.
– Az ember azt gondolná, hogy nyugdíjba vonulása után volt, mit kipihennie, de inkább csak több ideje van dolgozni. Jelenleg is több civil szervezetnek segédkezik a különböző monográfiák kiadásában, könyveket szerkeszt és tördel, részt vesz az eseményeken, figyelemmel kíséri a közéletet, de közben az unokákra is jut ideje. Sokat elvon a közösségi munka az idejéből?
– Nem von el ez tőlem semmit! Reggel fél hétkor kelek, bekapcsolom a számítógépet, este tizenegykor lefekszem, kikapcsolom a számítógépet. Napközben elvégzem a ház körüli teendőket: kert, vetemény, virágoskert, állatellátás, beszerzés, ha kell, meszelés, csempézés, vakolás, vízszerelés – amit meg kell csinálni a portán, azt megcsinálom, ilyen a fizikusi alapbeállítottságom. Ugyanazt az életformát viszem harminc év óta, jószerivel változtatás nélkül.
A könyvszerkesztés úgy kezdődött, hogy a Pécskai Újságot én szerkesztettem, tördeltem, vittem a mesterpéldányt a nyomdába, a lapokat meg terjesztésre a plébániára. A Kovách Géza-könyv kéziratát én gépeltem be a számítógépbe, tördeltem, vittem a dévai nyomdába, hoztam haza, terjesztettük. Egyszer a Kölcsey Egyesület kiadott egy könyvet, aminek a kivitelezését katasztrofálisnak ítéltem, s azt mondtam az akkori elnöknek, Jankó Andrásnak, hogy nem kérek semmit, de minthogy ilyen silány minőségben adjanak ki könyveket, inkább megcsinálom én nekik. Akkor már volt mögöttem körülbelül tíz tördelt könyv. Így kerültem kapcsolatba a Kölcsey-vel, s jelenleg már 31-32 kötet jelent meg az egyesület kiadásában, amit én tördeltem. Utána megkért a Szabadság-szobor Egyesület, hogy végezzek nekik nyomdai előkészítést, megkért egy-két szerző, hogy rakjam össze a könyvét, újabban az aradi múzeum kiadja a Szabadság-szobor Egyesület aradi monográfiasorozatának a román változatát, s mondták, ha már én raktam össze a magyart, csináljam meg románul is. Nekem a szövegszerkesztés-tördelés ujjgyakorlat, értek a képszerkesztéshez is, hobbiból fotózok is, amióta a fiunk megszületett, aminek már több mint negyven éve…
– Ha már szóba került a család: mekkora, mivel foglalkoznak a gyerekek, hány unokája van? Most is Pécska és Temesvár között félúton, Aradon beszélgetünk, mert „unokázásból” jött…
– A feleségem román–magyar pedagógiai főiskolát végzett Marosvásárhelyen, magyartanárként ment nyugdíjba, a fiunk Kolozsváron informatikus, a lányunk Temesváron topográfus mérnök; a fiunknál van három unoka: Csongor, Villő és Boróka, 12, 10 és 8 évesek, a lányunktól egy unokánk van, a 4 éves Júlia.
– Visszatérve a munkáihoz: évekkel ezelőtt digitalizálta Arad és Arad vármegye Márki Sándor-féle monográfiáját. Mi volt a célja ezzel a hatalmas munkával, oktatási-kutatási anyagnak, forrásmunkának szánta?
– A régi monográfia megvolt Tóth József tanárkollégának Pécskán, s minekutána volt már gyakorlatom a digitalizálásban – a két Kálmány Lajos-kötetnél digitalizálnom kellett az 1880 után mindenféle lapokban megjelent szövegeket –, volt otthon megfelelő gépem, megtanultam, hogy kell csinálni, s eldöntöttem, hogy digitalizálom a vármegye-monográfiát.
Ez 3600 oldal B5-ös formátumban, apró betűvel szedve, elég sok munka volt vele, de három kötetet a hatból jó minőségben feldolgoztam, szövegformátumban is kész van, becsatolva 900 lábjegyzet, de a többi is megvan pdf-ben.
Sok minden mást is digitalizáltam, amivel az volt a célom, hogy jónéhány Araddal kapcsolatos kötet, ami 1870 és 1920 között megjelent, legyen elérhető digitálisan. Ezekből a CD-lemezekből önköltségi áron 200-250 gazdára talált, de aki ír nekem akár most egy e-mailt, hogy kellene neki, annak elküldöm. Akit érdekel, az megteszi azokat a lépéseket, hogy megszerezze, s nyilván, ha erőfeszítéseket tesz azért, hogy hozzájusson, akkor valószínű, hogy hasznosítja is. Tudom azt, hogy Aradon néhány ember nagyon örült ennek, mert beüt három szót jó helyre a gépbe, s azonnal előjön az, ami érdekli, nem kell végig nyálazzon 600 oldalt, hogy vajon hol található az a két mondtat, amit keres.
– Összegezné az elmúlt 30-35 évnek a munkásságát, illetve a pécskai magyar közélet, a magyar közösség helyzetének az alakulását? Említette, hogy a rendszerváltáskor több mint 4500 magyar élt a városban, a legutóbbi népszámláláskor pedig már csak 2300-an vallották magukat magyarnak. Ugyanakkor van magyar oktatás nyolcadik osztályig, léteznek magyar civil szervezetek, az egyház is erős. Megállítható a fogyás?
– Ha azt vesszük, hogy van Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület – miért nem hívják Magyar Hagyományőrző Egyesületnek?! –, van RMDSZ, van Búzavirág Néptánccsoport, van Kolping Egyesület, római katolikus és református egyház…
Van, van, van, de közben a magyarok rettenetesen fogynak, gyorsuló ütemben.
Lassan ott tartunk, hogy az iskolában nem áll össze a minimális létszámú osztály, nincs olyan magyar óvodás csoport Pécskán, amelyben az óvónő ne beszélne románul is, mert van két-három román gyerek, s nem arra törekszik, hogy a román gyerekek tanuljanak meg magyarul, hanem gyakran románul beszél, s ilyen „lecsó” lesz a történet…
Az alapprobléma… Trianon. Ez az 1919 utáni hitehagyottság, hogy „na, most már Romániához tartozunk itt már nem érdemes magyarnak lenni”. Húsz évvel ezelőtt a pécskai magyar gyerekeknek az egyharmada járt román iskolába, most már ez az arány nagyobb, fele-fele körül lehet.
Az utóbbi harminc évben gyakoribbak lettek a vegyes házasságok, mint korábban, és az a gond, hogy az emberek, ha egy tízes listát kell készítsenek arról, hogy mi a fontos számukra: autó, lakás, luxusnyaralás, gyerek, magyarság, akkor azon a listán a magyarságot a nyolcadik helyre sorolják. Nagyon sokan nem érzik azt, hogy érdemes magyarnak lenni, csak úgy.
A másik dolog: a pécskai magyarság 95 százaléka római katolikus vallású, és 1934 óta, vagyis 90 év alatt a plébános minden esztendőben többet temetett, mint keresztelt. Tavaly, 2024-ben elhunyt 28 férfi és 30 nő, és megkereszteltek hét gyereket, de nem mind a hét lakik Pécskán. Az „egykézés” rég jellemző Pécskán, például amikor a feleségem áldott állapotba került a második gyerekünkkel, azt mondta anyósom, hogy „micsoda szégyen!”. Ezt tetézi az, hogy 1990 után nagyon sok szülőkorban lévő fiatal elment külföldre, főleg Magyarországra, és az ő szaporulatuk nem jelenik meg.
1992-ben Arad megyében valamivel több mint 65 ezer magyar élt, és most 30 ezernél kevesebben vagyunk. Akkor fele-fele arányban éltek Aradon, illetve vidéken a magyarok, most meg már vidéken 60 százalékuk van, Aradon csak 40.
De a vidéki korfa öregebb, mert 1990-ig a fiatalok a magyar falvakról beköltöztek Aradra, s otthon maradtak az idősek. 1990-ben Nagyvarjas lakosságának 70 százaléka magyar volt, ma már alig 35 százalék maradt, s ez minden más magyar település esetében is érvényes. Kisiratoson 30 évvel ezelőtt nem volt román, most már a lakosság húsz százaléka román.
– Elsők között magyarosította az utónevét, mert ugyebár a múlt rendszerben gyakran románul írták be a keresztneveket, így lett az Istvánból Ștefan, de ön vállalta az utánajárást, hogy István szerepeljen az okmányaiban. Ha többen követnék ezt, erősödne a magyar identitás?
– Ezt az emberek nem tartják fontosnak, úgy vannak vele, hogy nem számít a papír, az vagyok, aminek érzem magam. 1991–92 után egyszerűen meg lehetett oldani, nekem is megfordult a fejemben néhányszor, de bevallom, nem szántam el magam addig, amíg 2010 tavaszán meghalt az egyik kolléga, az oktatómester az iskolában, akit Jánosnak hívtak, de a koporsójára az volt írva, hogy: Ioan. Akkor eldöntöttem, hogy az én koporsómra nem fogják azt írni, hogy Ștefan! Elindultam és megcsináltam. Hivatalos papírokra, okmánybélyegre minimális pénzt költöttem,
meg is jelent annak idején egy cikk, hogy „egy lejbe került a Ștefanból Istvánt csináltatni”.
Más kérdés, hogy ki kellett fizetni egy közjegyző által hitelesített fordítást, hogy a Ștefan magyarul István, azzal autóba ülnöm, és a gyoroki községházáról kiváltani a névváltoztatási igazolást, azzal pedig kicserélni a személyi igazolványt, jogosítványt stb., de valóban, a hivatalban nem kellett egy lejnél többet fizetnem.
– Remélem nem veszi személyeskedésnek, de sokan nehéz embernek tartják, vagy olykor nyersnek a modorát. Bár mindez valami mellett szól, nem pedig valami vagy valaki ellen. Önnek mi a véleménye erről?
– Rossz szó erre a nyers, meg is mondom miért. Van egy mondás, miszerint, ha beszélnek rólad, nem éltél hiába. De nem ezért vagyok olyan, amilyen. Én falusi gyerek vagyok, aki az élet sűrűjében nőtt föl, ritkán impulzív is vagyok, emotív is, úgy mondják az ilyenre: ami a szívén, az a száján. Tehát szemtől szembe megmondom az embernek, hogy „hülyeséget beszélsz, komám”. Nem az utcán pletykálok Jani bácsival vagy Mari nénivel valakiről, én az illetőnek mondom meg, hogy mi az ábra.
Ezért koptam ki a politikából is: engem demokratikus módon kiszavaztak, mert az ellentmondó ember sehol se kell.
De akkor, amikor én ilyen-olyan kijelentéseket teszek, akkor mögötte van egy élettapasztalat, nagyon nagy mennyiségű elolvasott szöveg, mindenféle, mert én a vérliberálistól – ha nem is megfelelő kifejezés – az ókonzervatívig minden olvasok, mindent fogyasztok. Alapvetően friss szövegeket olvasok, ezt csinálom ötven éve, és ezenkívül van egy fizikusi diplomám…
Tulajdonképpen 1989 decembere óta folyamatosan magyar ügyet szolgálok – remélem, hogy állíthatom ezt. Volt, amikor ezt a politikai szférában végeztem, volt, hogy onnan kiszálltam, mert azt mondták, kívül tágasabb, s én kimentem és becsuktam magam mögött az ajtót. De azóta is beszélő viszonyban vagyok azzal, aki miatt otthagytam az RMDSZ-t. Nem vagyok haragtartó, de megmondom kerek-perec, mi a véleményem.
Pataky Lehel Zsolt
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
