HIRDETÉS
HIRDETÉS

Az orvos számára a tanulás nem ér véget

Makkay József 2017. december 09., 18:25
HIRDETÉS

Dr. Jung János a marosvásárhelyi orvosképzés egyik kiemelkedő oktatója, aki többek között a Radu Vasile-kormány idején beharangozott magyar állami egyetem kidolgozásánál is bábáskodott. A nyugalmazott professzorral a romániai magyar orvosképzés jövőjéről is beszélgettünk.

Jung János szerint a Petőfi-Schiller Egyetem jó terv volt Fotó: Szucher Ervin

– Egy orvosnak készülő fiatal azért választja ezt a pályát, hogy életet mentsen, gyógyítson, kezeljen. Ehhez képest ön a laboratórium és a mikroszkóp magányát, illetve a patológiát választotta. Miért?

–  Már másodéves egyetemistaként a patológia, a betegségek tudománya iránt vonzódtam, amikor még a klasszikus szövettani technikával dolgoztunk és végeztük a kutatásokat. Így alaposan meg lehet ismerni a különböző kórfolyamatokat, ugyanakkor számos kutatási lehetőség is adódik. Kezdetben az egerek Ehrlich-féle ascites carcinomáján vizsgáltuk különböző hormonok hatását a daganatsejtek osztódására. Ez a módszer mára már feledésbe merült, a fiatalok bizonyára nem is hallottak róla.

–  Soha nem hiányzott a betegekkel való személyes kapcsolat?

– Ha odaadóan végzed a munkádat, a patológia is sok sikerélményt tartogat az ember számára. Azt szokták mondani: az orvosi világban a patológus a szürke eminenciás. Nincs közvetlen kapcsolatban a beteggel, mégis az ő javát szolgálja. Az „orvos orvosának”is nevezik, ugyanis a klinikus kolléga hozzánk fordul a kórisme tisztázása véget, és a patológus véleménye alapján kezdi el a kezelést.

– Tanszékvezető, a doktori iskola igazgatója, a Bolyai Társaság és a Stúdium Alapítvány elnöke, számos kötet és tudományos dolgozat szerzője, a Temesvári Orvosi Egyetem díszdoktora, az Orvostudományi Akadémia tagja. Állami kitüntetésben is részesült, méghozzá tiszti rendfokozatban. Mindezeket pályafutása megkoronázásának is lehet tekinteni?

– Nevezhetjük így is, elvégre mind a szakmai és oktatói, mind a kutatói munka megkoronázása. Habár az orvosnak tudnia kell, hogy számára a tanulás soha nem ér véget. A medicinában az első negyven esztendő a legnehezebb. Ezekben az években az orvos naponta vizsgázik: nem tanárai, hanem saját lelkiismerete előtt. De hadd tegyem hozzá: mindent, amit elértem, egyedül nem tudtam volna megvalósítani. Az idők folyamán sok értékes, odaadó munkatársra találtam, akikkel volt szerencsém közösen dolgozni. Szoktam is mondani, leginkább a fiatal, lelkes munkatársaimra vagyok büszke.

– Miről szólt a legnehezebb negyven év?

– René Descartes, a 17. századi filozófus, az emberiség tudását egy építményhez hasonlította, amelyet állandóan javítani kell, többször le kell bontani, és újjá kell építeni. És valóban: ha csak arra gondolunk, hogy a tudományok, a technika és az informatika rohamos fejlődésével a közelmúltban még érvényes ismereteket egyik napról a másikra újak szorítják ki, nyilvánvaló, hogy a mai szakembernek mennyire lépést kell tartania a fejlődéssel. Bevallom, számomra az első negyven esztendő után következett időszak sem bizonyult könnyebbnek. Az újabb kutatások eredményeit és módszereit kellett elsajátítanom, fiatal munkatársakat kellett bevezetnem a kutatómunkába. Más szóval, ezekben az években is állandóan fel kellett újítanom a Descartes-féle szakmai építményemet. Amikor elkezdtem az építkezést, még egy kificamodott ideológia uralkodott, amikor Weismannt, Mendelt és Morgant reakciósoknak minősítették és csak Micsurinról, Lepesinszkájáról és más szovjet tudósokról lehetett beszélni.

– Jelenleg hol tart e bizonyos építkezéssel?

 Mintegy tíz-tizenöt éve munkatársaimmal elkezdtük a tápcsatornai daganatok és egyes nem daganatos kórfolyamatok vizsgálatát. Sikerült hazai, magyarországi, dél-koreai és japán egyetemekkel, kutatóintézetekkel közös programokat kialakítani.

A daganatok esetében új prognosztikus és prediktív tényezőket kerestünk, amelyek a betegség lefolyásának felbecsülésében és a daganatok célzott, személyesített kezelésében jöhetnek számításba. Újabban a daganatokban megfigyelt epiteliális-mezenchimális átmenet folyamatának vizsgálatát tűztük ki kutatásaink céljául.

– Minden onkológus kolléga elfogadja, hogy a patológus az „orvos orvosa”?

– Persze, hiszen az onkológus patológus nélkül nem tud dolgozni. Ez nem hiúság kérdése. Egy rákos daganat kezelése csak akkor kezdhető el, ha a patológus pontosította a diagnózist beleértve a prognosztikus és terápiás lehetőségeket is, modern molekuláris biológiai vizsgálatok eredményei alapján.

– A 90-es évek végén abban a kormánybizottságban tevékenykedett, amelyet a Radu Vasile-kormány a magyar állami egyetem megalapításának kidolgozásáért hozott létre. Halva született kezdeményezés volt?

– Négy hónapon keresztül hat magyar és ugyanannyi román egyetemi tanár hetente üléseztünk és dolgoztunk a Victoria-palotában az egyetemlétesítés dokumentumain. Tokay György néhai kisebbségi államtitkár irodájában éppen zajlott a munka, amikor betoppant a miniszterelnök – aki egyébként rendkívül felvilágosult, értelmes ember volt – , és az esetleges kudarcra figyelmeztetett. „Én tisztelem és becsülöm az önök munkáját, de ismerve a közhangulatot, már most borítékolhatom, hogy az önálló állami magyar egyetem létrehozását a román parlament soha nem fogja megszavazni, még a saját kollégáim sem”– mondta. Radu Vasile áthidaló megoldásként azt javasolta, tegyük multikulturálissá. Hosszas gondolkodás után kitaláltuk, hogy bevonjuk a nagyszebeni Evangélikus Teológiát, illetve egy szintén ott működő főiskolát. Így született meg a multikulturális egyetem gondolata, amelyet a sajtó Petőfi– Schillerként kezdett emlegetni.

Német kollégák bevonásával sikerült kidolgoznunk a multikulturális egyetem tervét. A kidolgozott és a kormányhoz benyújtott tervünket több magyar és román politikus is megtámadta. A hosszas huzavona időszakában elkezdődött az önálló magán magyar egyetem, a Sapientia alapításának kidolgozása. Így az állami multikulturális egyetem terve feledésbe merült. Pedig most is állítom, a terv jó volt.

– A oktatói munkája és társadalmi szerepvállalása mellett ön az 1860-ban elhunyt Bolyai János kórképéről is komoly tanulmányt írt. Mi késztette e rendhagyó kutatásra, illetve mit sikerült felfedezni a világhírű matematikusról?

– A kétezres évek elején, amikor közeledett Bolyai János születésének 200. évfordulója, egy lelkes csoport – Kiss Elemér és Weszely Tibor matematikus professzorok, Csegzi Sándor, Marosvásárhely alpolgármestere, az Erdélyi Magyar Műszaki és Tudományos Társaság fizika szakosztályának elnöke, Horváth Sándor matematikus, egyetemi oktató, valamint jómagam – arról tanakodott, miként lehetne minél méltóságteljesebben megemlékezni a magyar tudomány egyik legnagyobb alakjáról. Orvosként a betegségeit szerettem volna kideríteni, ugyanis Bolyai Jánosról sok valótlanságot állítottak. Egy időben azt állították, hogy szifiliszes volt, aztán kitalálták, hogy skizofrén. A Teleki Tékában rábukkantam Péterfi doktor, a kor jeles vásárhelyi orvosának naplójára, abban kezdtem Bolyaira vonatkozó feljegyzéseket keresgélni. Segítségemre voltak a Magyar Tudományos Akadémia levéltárában lévő írások, amelyekből sikerült összeállítanom egy teljes képet. A dolgozat kötet formájában is napvilágot látott. A lényeg, hogy a feldolgozott adatokból egyértelműen kiderül: Bolyai János nem volt sem szifiliszes, sem skizofrén. Ő hipochonder volt, aki sokat foglalkozott saját magával.

– Az elmebajjal való megvádolása vajon nem a zsenikre jellemző különleges viselkedéséből ered?

– Lehetséges, mert a skizofrének általában magas fokú intelligenciával rendelkeznek. Kissé összeférhetetlen természetű volt, aki mindenkinek nyíltan elmondta a véleményét, de ez semmiként nem jelent elmebajt.

– Miben halt meg alig 58 esztendős korában?

– Hipochonder lévén a vélt betegségei miatt állandóan priznicelte magát. Azt eddig is tudtuk, hogy levelezéséhez, gondolatai lejegyzéséhez mindenféle kis fecnit felhasznált, de még Prisniznek is írt. Naponta többször fürdött, hol hideg, hol meleg vízben, fehérneműit vizesen vette magára. Emésztőszervi, ízületi és bőrbántalmakban szenvedett, és gyakori idegkimerültségről panaszkodott. A folytonosan nyirkos, lucskos fehérneműk és a drasztikus hidroterápia kedveztek a gyakori hűléses megbetegedéseknek. Élete utolsó szakaszában lábszárán visszérgyulladás alakult ki, amiből arra lehet következtetni, hogy tüdőembólia lehetett a halál oka.

– A Bolyai Társaság elnökeként, a marosvásárhelyi orvosi egyetem tanáraként miként látja a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés jelenét, jövőjét?

– Véleményem kissé eltér más kollégák álláspontjától. A kilencvenes évek elején a Bolyai Társaság azért küzdött, hogy a magyar diákok beiskolázási száma a MOGYE-n a románokéval azonos legyen. A költségvetésből fedezett helyek esetében ezt sikerült is elérni. Szorosan együttműködtünk a diákszövetséggel és akkori vezetőivel, Vass Leventével és Gergely Istvánnal, akikkel a későbbiekben létrehoztuk a Studium Alapítványt.

A Marosvásárhelyen végzett kollégáink arra intettek, hogy a gyakorlati képzést ne tegyük anyanyelvűvé, az folyjon a továbbiakban is románul. Ennek az a magyarázata, hogy a hiányos román nyelvtudással bejutott diák is boldoguljon az egyetem elvégzése után.

– A székelyföldi végzős miért kerülne Székelyföldön kívüli kórházba? Manapság senki nem küldi Craiovára vagy Botoşani-ba. Ráadásul a Székelyföld orvoshiánnyal küszködik.

– Ha évfolyamonként végez százötven magyar diák, ennyi csak nem kerülhet évente a Székelyföldre. Megfordítva a kérdést: az, aki nem tanulja meg jól az állam nyelvét, miként jelentkezik a rezidensvizsgára?

– A kétnyelvű oktatás nem elegendő a szaknyelv elsajátítására?

– Az elméleti oktatás magyarul zajlik, de a klinikai gyakorlaton, ahol a magyar fiatalok román kollégáikkal és tanáraikkal együtt állnak a beteg ágyánál, szerintem szerencsésebb, ha románul folyik a beszélgetés. Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, az a végzős, akinek nem sikerül elsajátítania a román szaknyelvet, hátránnyal indul pályatársaival szemben.

– A magyar oktatók arányának csökkenése nem veszélyezteti a tagozat létét?

– Veszélyezteti, de az egyetemnek ma már nincs meg az a vonzereje, amivel egy fiatal végzőst ide lehetne édesgetni.

Egyszerűen nem érdekli az oktatás, a MOGYE által felkínált álláslehetőség. 

– A régi nagy professzorok nem hibáztak, amikor nem nevelték ki a megfelelő utánpótlást?

– Valamikor tényleg ez volt a helyzet. Jelenleg viszont elég nehéz utánpótlást kinevelni.

Próbálom győzködni az arra érdemes rezidenseket, hogy maradjanak a tanszéken, de anyagilag nem éri meg nekik. Még úgy sem, ha pluszban egy fél normát vállal a klinikán.

Nehezen sikerült itt tartanunk tanársegédnek egy fiatalembert, aki most szakvizsgázott és doktorált. Még így is három betöltetlen állásunk van. Sem a magyar, sem a román fiatalok nem jelentkeznek.

– Nincs feltétlenül összefüggésben az ifjú végzősök katedra iránti érdektelenségével, de azért mégis megkérdezem: mi történik a hagyományokkal?

– Konrad Lorenz, Nobel-díjas orvos-szociológus behatóan foglalkozik a társadalom hanyatlásával, elembertelenedésével. Az Emberiség nyolc fő bűne című könyvében többek között a hagyományok lerombolásáról és az emberiség önmagával vívott versengéséről ír. Ezek elsősorban a fiatal nemzedéket – beleértve az egyetemistákat és fiatal orvosokat – fenyegetik. A hagyományok lerombolásának nem kívánatos következményei vannak, a fiatalokat nem érdeklik a szellemi és kulturális hagyományok, az egyházak tanításai. A fiatalok egy része megveti a szülőket, tanárokat és emberi mivoltukat megtagadva arroganciával viszonyulnak hozzájuk. A fiatalok szokatlan viselkedésének egyéb okai is vannak: egy szülői és tanári mintakép hiánya, a gyermekek elkényeztetése majomszeretettel, pénzzel. E fiataloknak a tanuláshoz való viszonyulása, hanyagsága korán jelentkezik és nehezen kezelhető. Egyetemi hallgatóink között is sokszor találkoztam megengedhetetlen viselkedéssel. Amikor az egyik diákot arról kérdeztem, miért nem tanult, azt válaszolta: a tanulás nem divatos. Egy másik társa, arra a kérdésre, miért akar orvos lenni, azt mondta: sok pénzt akarok keresni. Ehhez én azt fűztem hozzá, hogy lehetőleg gyorsan és a beteg emberekre való tekintet nélkül. Nem csodálom, hogy manapság több beteg panaszolja: sok fiatal orvos anyagi juttatást követel a betegektől, miközben az orvosi műhibák szaporodóban vannak. Az emberiség versengése önmagával arra készteti az egyént, hogy megfeledkezzen a valódi értékekről. Konrad Lorenz azt kérdezi, vajon mi okoz a ma emberének nagyobb lelki károkat: a pénz és vagyon iránti hajsza, egy magasabb társadalmi pozíciókért való küzdelem vagy félelme az elszegényedéstől? Mindezek fokozatosan megfosztják az embert az esztétikai és etikai érzékétől. Mindezen hatások fokozottabban érvényesülnek a serdülő és fiatal korban, amikor személyiségzavarokhoz vezetnek. Ez a tanuláshoz, munkához való viszonyulásban, felelőtlenségben nyilvánul meg, extrém esetekben pedig agresszivitásig fokozódhat.

 

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS