Az emeletes ágy rácsai – egy Felvidékről Erdélybe telepedett lelkésznő története

– Egy felvidéki lánynak hogyan jut eszébe teológiára felvételizni?

– Jó tanuló voltam, minden érdekelt. Tizenegy éves koromtól kezdve mindennapjaimban és komoly nehézségeimben, amelyeket átéltem, a Jézusban való hit volt az erőforrásom. Félénk és zárkózott természetem voltam, de a Szentírás olvasásában, az imádságban és a keresztyén közösségben olyan élményekre, bátorságra tettem szert, amelyek meggyőztek: nem vagyok egyedül. Hittem, hogy a felismeréseimet „tovább kell” adnom minél tágabb körben. Hogy Isten mellettem áll, ő küld a lelkészi szolgálatra és alkalmassá tesz rá. Amikor alkalmatlannak éreztem magam, bizonyos visszajelzéseket biztatásként értelmeztem. Mindent leküzdhető akadályként fogtam fel, amelyben Isten apránként vezetni fog engem.

– Miként kerültél Erdélybe?

– Teológiai tanulmányaimat 1995-ben Sárospatakon kezdtem el, negyedévesként cserediákként jöttem a kolozsvári teológiára.

Hihetetlen volt az érzés. Kolozsvár viszont ridegnek hatott. Sógor Árpád volt az, aki gondoskodásával, érdeklődésével ezt az első benyomást feloldotta. Eszem ágában sem volt Erdélyben ragadni, de amikor a szobatársaim a megérkezésemet követően ágyba parancsoltak, és én bámultam az emeletes ágy rácsait, egy belső hang a semmiből azzal szólított meg, hogy hazaérkeztél. Ezt akkor nem tudtam mivel magyarázni, ma pedig így leírva valószínűleg furcsának vagy fantasztikusnak hathat. Nekem a hideg futkos a hátamon, valahányszor így utólag belegondolok.

– Mennyire volt nehéz megszokni az itteni életet, nyelvet?

– Ami először tűnt fel, az a sietés. Egy hónapig szoktam a városban a tömeget, szédültem a szó szoros értelmében. Akkoriban még, ha románul kellett értekeznem, sok türelmetlenséget tapasztaltam boltban, utcán, hivatalokban egyaránt. Bevallom, sokszor használtam ki, hogy szlovák állampolgár vagyok és az anyanyelvem is az. Ilyenkor kicsit enyhült a neheztelés. Az EU-tagság óta sokat változott Kolozsváron a légkör pozitív irányban. Azt is magabiztosan állítom, Kolozsváron szívesebben intézek bármit, mint odahaza. Remélem, ezt csak a legutóbbi két negatív otthoni tapasztalatom mondatja velem. Igyekszem a román nyelvet minél jobban elsajátítani, hogy ne tűnjek faragatlannak, amikor használnom kell, és kicsit könnyebben el tudjam érni, amit szeretnék.

A legutóbbi olvasmányomat román nyelvű fordításban vettem meg, ez a negyedik könyv, amelyet ezen a nyelven olvasok. Kisebb írásokat eddig is gyakran olvastam románul. Gyermekeim román házifeladatában is nem egyszer kellett már segítenem. Másnap biztosan biztatták őket, hogy kicsit jobban nézzék át a nyelvtant, vagy többet olvassanak.

– Hogyan akadtál rá a belmissziói intézetre? Vagy inkább az akadt rád?

– Az Erdélyi Református Egyházkerület átvett engem lelkipásztorként, de kinevezést nem kaptam egyik gyülekezetbe sem. A férjemmel kopogtattunk több helyen, hátha hasznomat vennék valahol. Jenei Tamás misszió előadó-tanácsos éppen könyvtárosi segítséget keresett maga mellé a belmissziói intézet (a kolozsvári volt Király utcai Püspöki Hivatalban) számára. Nehezen, de sikerült elérnie, hogy először félállásban, később teljes állásban nála dolgozhassak.

– Néhány éve a teológia könyvtárosaként dolgozol. Mennyire más ez a munka?

– Nagyobb és még sokszínűbb az állomány – a teológiai könyvtár korának, méretének, történetének, különlegességének köszönhetően. Itt főként teológiai hallgatók, tanárok, lelkipásztorok kutatnak. A belmissziói intézet könyvtárában inkább vallástanárok, lelkipásztorok kutattak tanulmányaikhoz, tanulmányi gyakorlataikhoz, illetve gyülekezetben végzett szolgálatukhoz. Ott is az volt az érzésem, sosem érek a munkám végére, itt reménykedni sem merek. Amellett, hogy szeretem a munkám, örökké elégedetlen vagyok. Szeretem befejezni, amit elkezdek, itt ez lehetetlen.

– Hogyan változtak a könyvtári szokások az elmúlt évtizedekben?

– Gyorsan. Először akkor szembesültem az olvasási szokások megváltozásával, amikor hétévnyi gyermeknevelési szabadság után visszatértem a belmissziói intézetbe. Mielőtt elmentem, a napi szintű fohászom az volt: remélem, most tíz percig nem jön senki, hogy legyen időm a szendvicsemet megenni. Hét év után már azt mormoltam: ugye, benyit már valaki?! Ez nem csak annak volt köszönhető, hogy időközben a vallástanároknak saját könyvtáruk lett, hogy változott a felhagyott irodalom, hanem annak is, hogy egyre több anyagot lehet interneten is elérni.

Nyugaton ez az átalakulás már régen elkezdődött, gyorsan magas szintre jutott, és dinamikusan tovább halad változatos fejlesztésekkel együtt. Itt főként a pénzügyi források hiánya lassítja le minimális sebességűre a folyamatot.

– Pár éve az egyik fiad beteg lett. Mennyire értékelte át mindez az életeteket, az életről való felfogásotokat?

– Lelasított minket. Megtanított arra, hogy a legdrágábbak egymásnak mi vagyunk. Megtanított sokkal jobban tisztelni a férjemet. A figyelmünket a beláthatóra irányította. Amikor még a bizonytalannal és ismeretlennel találtam magam szemben, néhány dolog kitörölhetetlenül belém vésődött. Volt, ami ezek közül néha elhalványult, de mindig elérhető távolságba kerül, amikor szükségem van rá. Az egyik: a hála tart meg engem, hogy elviseljem, amit el kell viselnem. Ami egyszer az enyém volt, azt sohasem veszítem el. A hála ésszel felfoghatatlan békét áraszt a szívbe – minden esetben … a megélt fájdalom ellenére, mellett. A másik: ha szeretek, gondoskodok, mindig úgy, ahogy éppen szükség van rá, még akkor is, ha nem tudok dolgokat megváltoztatni, azzal a másik embert biztonságba helyezem, történjen vele bármi. Csak azzal, hogy nincs egyedül, hogy én ott vagyok, további feltételt adtam neki a gyógyuláshoz, a boldogsághoz. A harmadik: amikor nehéz út áll előttem, elég, ha a következő lépéshez van erőm. Aztán a következőhöz. És lesz. Mindegyikhez. A negyedik:

És a másik ember. Még inkább úgy látom ezt, hogy a téren és az időn túl mi mind közösségben vagyunk Istenben. Az ötödik: Isten engem is szeret és a gyermekemet is. Jobban, mint én, még ha én el sem tudom ezt képzelni, mert hitem szerint mindent beleteszek e szeretetbe. Mert a gyermekem is az övé, ahogy én is. Rám egy időre bízta. Mint szerető Isten, nem akar és nem enged meg rosszat. Ugyanakkor hatalma van mindenre. Bármi történik, nem fog engem sem, őt sem magára hagyni. Szeretettel át fogja ölelni akkor is, amikor én nem tudom megtenni. Bármelyik gyermekemet. Bármikor. Annyira meg voltam győződve, hogy neki mindenre van hatalma, és hogy végtelenül szeret, hogy mindnyájunkat rá bíztam. Nem volt erőm kérni, de nem éreztem szükségét a kérésnek, mert tudtam, a legjobbat fogja cselekedni. Nem képzeltem el semmilyen forgatókönyvet, mert nem volt erőm hordozni, meg átírni, ha nem úgy alakul. A bizalom töretlen volt bennem, hogy fél éven át semmi negatív nem hagyta el a számat, nem minősítettem semmit, csak hála volt bennem, hogy élünk, volt erőnk aznap, és hogy a többi gyermekemet is legalább át tudtam ölelni, ha a házi feladatnál nem is tudtam segíteni aznap sem. Az erőt kaptam valahonnan megmagyarázhatatlanul, és csak akkor hullottam darabokra, amikor már látszott, hogy minden rendben lesz.

– Többgyerekes anyuka, háziasszony, állandó munkahely. Van-e idő, lehetőség református lelkészként szolgálni is?

– A Covid járványig itt-ott helyettesítettem vidéken. Azóta nem merek szolgálatokat vállalni, mivel előfordult, hogy vissza kellett mondanom már elvállaltakat, vagy előfordult, hogy gondom akadt az igehirdetés szolgálata alatt.

– Ha elfáradsz, miből tudsz erőt meríteni?

– A kedvenc napom a péntek délután, olyankor igyekszem következetesen semmit sem tenni. Szeretek sétálni, olvasni, sportolni valamit, podcasteket, zenét hallgatni. Erőt ad a férjemmel való beszélgetés. Alkotni is szeretek, legyen ez valamilyen kézimunka vagy főzés. Szerettem kertészkedni, de ezt nem folytathatom. Valahogy a házi növényeim is érzik, hogy több időt szeretek az enyéimre fordítani, mint rájuk. Ritkán tudom megtenni, de a zöldben lenni számomra kész mennyország. Sokat számít a rend – a térben és a rendrakás a fejemben és a szívemben.