– Avítt múlt vagy folyamatosan alakuló történet a családfakutatás?
– Egyértelműen folyamatosan alakuló történelem ez. Miközben sok arisztokrata család virágzik, többen nem kifejezetten magyar eredetű és rangú, de Magyarországon élő családok, az elmúlt évszázad során nyolcvan főnemesi család halt ki – vagy annak valamilyen, nemesi ranggal bíró ága. Például a gróf Desewfy család, amely rendkívül kiterjedt nemesi ággal is rendelkezik, például egy Amerikában élő, legalább ötvenfős ággal, amely azonban nem tud ezzel a magyarul is nehezen leírható névvel élni. Nemrég halt meg Desewfy Gyula, a Szabad Európa Rádió volt munkatársa, a Kisgazdapárt egykori vezetője, ő volt a grófi ág utolsó férfisarja. A többiek – születők, házasodók, költözők, szaporodók – révén azonban élő történelemmel van dolgunk.
– A műfajban máris úgy hivatkoznak önre, mint klasszikusra...
– A barátaim sokszor mondják, hogy János, te vagy „az” élő klasszikus. 1975 óta foglalkozom a témával, elsősorban a Magyarországon élő családokra koncentráltam – meglehetősen magányosan. Részben azért, mert a kor politikai hatalma igyekezett megfosztani identitásától, gyökereitől ezt a társadalmi réteget, ennek érdekében 1951-ben betiltották a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságot – pontosabban tevékenysége szüneteltetését javasolták –, tevékenysége csak az 1980-as évek közepén indulhatott újra, eredeti nevén pedig 1995-től. Az újraalakuló ülésen több mint százötven szakember – és nem csak – volt jelen. Én is, akkor még mindenféle státusz nélkül, de bizonyos körökben már nyilvántartott kutatóként.
– Ön hogyan viselte bárói rangját, családi múltját?
– Az arisztokrata tudatot annak idején senkiben sem erősítették, holott a családom ausztriai ágának birtokai megmaradtak. Én 1947-ben születtem, abban az évben, amikor megjelent a híres negyedik törvény, amely megtiltotta a nemesi rangok, címek, címerek használatát, így én voltam az első Gudenus, aki egyetlen pillanatig sem használhatta a bárói rangot.
– Hogyan talált rá a genealógia meglehetősen szűk ösvényére?
– Bátor embernek tartom magam, hogy már 1962 óta elkezdtem foglalkozni elsősorban a főnemesi családokkal. Teljesen nulláról kezdtem, hiszen az égvilágon senkit sem ismertem. Utólag derült ki: szerencsém volt azzal, hogy, úgymond, ikszes gyerek voltam. Azon „elemek” – főleg főnemesi, tiszti, később kulák származásúak, akiknek a művelődése, tanulása nem volt kívánatos a rendszer számára – gyerekeinek neve mellett egy iksz szerepelt megjelölés gyanánt az osztálynaplóban. Továbbtanulás szempontjából számunkra az ipariskolák és az egyházi iskolák jelentették a kiskaput. Így kerültem 1965-ben Pannonhalmára, ahol számos, hozzám hasonlóan „deklasszált” elemmel találkoztam: Ugronokkal, Bánffykkal, Csávossykkal. Börtönbüntetése után Csávossy Béla Elemér a jezsuita rend utolsó magyarországi generálisa volt, az örökségét vitte be a rendbe, úgy is emlegették, hogy a Csávossy páter volt a jezsuiták pénzeszsákja. Miután mindig érdekeltek az életrajzi adatok, elkezdtem olvasni róla a könyvtárban, s miután az osztályfőnököm rákérdezett, mit olvasok, derült ki számomra, hogy ott él a közelemben a szociális otthonban. Néhány napon belül meg is látogattam a pátert, aki az édesanyja révén nagyapám első fokú unokatestvére volt. Az úton azonban igazából az indított el, hogy a szociális otthonban tizenhárom rend tagjai éltek a zirci főapát Endrédy Vendeltől a papköltő Mécs Lászlóig. Kérdéseikkel ők vezettek rá arra, mennyire nem ismerem a rokonaimat, s mivel kéznél volt a pannonhalmi apátság nagykönyvtára, elkezdtem pótolni a hiányosságaimat.
– Ki volt az „idegenvezetője” a könyvtári-levéltári anyagok világában?
– Nem volt szükségem rá, mivel hamar kiderült, hogy a nemesi családok anyaga egy helyen van. Csak felszaladtam egy csigalépcsőn, és feltárult előttem a genealógia és heraldika világa. A betelepített családok között hamar megtaláltam a Gudenus családot, s miután megvilágosodott számomra például a Batthányiakkal való rokonság, nem volt megállás. Így jöttek szembe a Koháryak, a Festeticsek vagy a Kornisok, aztán az úgynevezett sógorsági kapcsolatok révén szélesedett a rokoni hálózat. A bencés atyák támogatták a kutatásaimat, bár a sok genealógiai búvárkodás igencsak a tanulmányi eredményeim rovására ment. Az akkori pannonhalmi főkönyvtáros, a monostorban lakó Söveges Dávid segítségével a délutáni stúdium másfél órája alatt is ezzel foglalkozhattam. Mivel azonban akkoriban nem lehetett mindent levélben lebonyolítani, a családokat sorra fel kellett keresnem. Ezekre a találkozásokra rendszerint az érintettek lakásán került sor, amelyek legtöbbje be volt poloskázva, ennek ellenére bizalommal fogadtak és segítettek. Elsősorban személyes adatokat gyűjtöttem, sebeket természetesen igyekeztem nem feltépni, csak akkor kerültek szóba a meghurcolások, a kitelepítések, ha valaki magától kezdett el beszélni ezekről az emlékekről. Így történhetett meg, hogy A magyarországi főnemesség 20. századi genealógiájának első kötete mindjárt a rendszerváltás után, 1990-ben megjelent, hiszen az előző években, évtizedekben a magyar nemesi családok nyolcvan százaléka esetében már megtörténtek az alapkutatások.
– Mit gondol, történhetett volna másként a nemesi családok 1990 utáni visszatérése, a visszaszolgáltatások, a birtokok belakása? S ha igen, hogyan?
– A legnagyobb gond Magyarországon az volt, hogy egyáltalán nem történt meg a restitúció. Az ötmillió forintban maximált, azt is kárpótlási jegyekben érvényesített kezdeti restitúciót ugyanis egyértelműen a gúny kategóriájába sorolom. Minden előre megírt forgatókönyv szerint zajlott, az események nem spontán módon alakultak, nem volt rá politikai szándék. Politikai szándék csak jóval később lett, ami immár a műkincs-restitúcióra szorítkozik, így jóval kevesebb embert, családot érint.
– Miért nem volt nagyobb ellenállás, tiltakozás e szégyenteljes restitúció ügyében? Hiszen ezek a családok mindig is a magántulajdon szentségének tudatában éltek…
– Azt hiszem, sajnos mindenki beletörődött a reménytelennek, megváltoztathatatlannak tűnő állapotokba. Az egykori magyarországi arisztokrácia négyötöde nyugatra került, s a kommunista uralom évtizedei alatt elveszett a magyarság számára. A harmadik generáció már nem is tud magyarul, nem is érdekli az identitása. Nemzeti tragédiának tartom mindezt.
Gudenus János József
Genealógus, Budapesten született 1947. március 17-én. A középiskolát a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végezte, bárói származása miatt azonban nem tanulhatott tovább. Volt gyógyszergyári dolgozó, majd tevékenykedett a Magyar Rádióban, az Országos Széchényi Könyvtárban és a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Családtörténeti kutatásait 15 éves korában kezdte, elsősorban az egykori főnemesi családokkal foglalkozott. A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság tagja, segítségével szervezték meg az I. Magyar Főnemesi Világtalálkozót Budapesten 1992-ben, részt vett az erdélyi és a magyar nemesi egyesületek (Magyar Történelmi Családok Egyesülete) létrehozásában. A Nobilitas című kiadvány, valamint a Magyar Történelmi Családok Egyesülete Évkönyvének (2005–2013) szerkesztője. Legfontosabb munkái: Összetört címerek (szerzőtárs: Szentirmay László); A magyarországi főnemesség 20. századi genealógiája (I–V. kötet); Örmény eredetű magyar nemesi családok genealógiája; A magyar arisztokrácia sorsa 1945 után (Szentirmay Lászlóval). Díjak, elismerések: magyarként elsőként vehette át a Bohus-Szögyény-életműdíjat a Nemzetközi Heraldikai és Genealógiai Szövetség beçanconi kongresszusán (2000); a Magyar Érdemrend lovagkeresztje (2014).
– Akkor hatalmas kivételként kezelhetjük a néhány erdélyi arisztokrata nyugatról való hazatérését?
– Nagyon kevés esetről beszélhetünk, igazából csak gróf Kálnoky Tibor hazatéréséről. A Marosnémetire visszatérő Horváth-Toldy Péter például Egerben született, nem is felelt meg valamennyi restitúciós szabálynak, így csak a kastélyt hagyták meg neki, bajlódjon ő vele. Hogy Erdélyben egyáltalán beindulhatott ez a folyamat, nem függetleníthető Románia EU-csatlakozásra való készülődésétől, az azt megelőző megfelelési kényszertől. Az arisztokraták megmaradása összességében kész csoda, hiszen a kommunizmus teljes megsemmisítésre ítélte.
– Az erdélyi arisztokrata családokat tömörítő Castellum Alapítvány létrehozásában is részt vállalt. Megkérdőjelezte valaha valaki a „klasszikus” Gudenus hitelességét?
– Nekem Papp László atya, akkori nagyenyedi plébános adta elő az ötletet, a következő lépésben pedig rokonom, Csávossy György kért egy névsort az erdélyi főnemesi családokról. Egy hét alatt 130 nevet tartalmazó listát szedtem össze, rendszereztem, ez szolgált alapul a Castellum létrehozásához. Ami pedig a Gudenust illeti, kizárólag ezt tekintik hitelesnek az arisztokrata családok, ebből indultak ki a restitúciós igények benyújtásakor is. S hogy ez a hitelesség ne csorbuljon, nem is vállalok megrendeléses családfakutatást, előadást is csak nagyon alapos előkészületek után. A kutatásaimat, tudásomat inkább könyvben igyekszem rögzíteni. Most a Nobilitas évkönyv tizenegyedik évfolyamának kiadására készülünk, amely szeleteket kínál a 21. századi történetéből is. Gróf Mikes Zsigmond nemrég született, Sára nevű lánya már benne lesz.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.