Az álláspontok közelítésére jó eszköz a színház – beszélgetés Fazakas Misi színművésszel, az Osonó Színházműhely vezetőjével

– Több évtizedes múltra tekint vissza az Osonó. Mi volt megalapításának oka és célja?
– Az Osonó a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceum diákszínházából nőtte ki magát. 1993-ban Salamon András tanár alapította 9., 10. és 11-es diákokkal. A rendszerváltás után nagy lendület volt bennünk, iskolarádiótól kezdve diákönkormányzatig és 24 órás kosárlabdameccsig mindent szerveztünk. A diákszínház kapóra jött, mert más volt, mint a tanórás tapasztalat. Ott lehetett maradni délután az iskolában, kaptunk egy külön termet, úgy éreztük, ez menő dolog. Az együttlét, a csapat és a közösség fontosabb volt, mint az, hogy mi színházzal próbálkozunk. Később ez megváltozott, és

Tulajdonképpen a 90-es évekbeli lendület az, ami igazából életre hívta e társulatot is.

– Az iskolai keretek közül hogyan sikerült kilépni, merre fejlődött tovább a kezdeményezés?
– A Plugor Sándor Művészeti Líceumban 2000-ben meglapítottam a drámatagozatot. Arra gondoltam, hogy azok a diákok, akik végeznek, ne menjenek tovább egyetemre, hanem próbáljunk együtt maradni. Egyesek vállalták, és nemsokára kezdtek felnőni körém azok a munkatársaim, akik még diákként kezdték az Osonóban. Van, aki a mai napig velünk tart és a csapatnak a tagja – például Mucha Oszkár színész, akivel immár együtt találjuk ki a projekteket. Mások 10–12 évig maradtak velünk. Az volt a terv, hogy ne csak szabadidős tevékenység legyen, hanem teljes erőnkkel, időnkkel vessük magunkat a munkába. El is értük, hogy

volt olyan időszakunk is, amikor kilenc héten keresztül tartott a kiszállás. Mindig ki kellett találni az életünket, mert nem volt normatív támogatásunk, önfenntartó társulatként létezünk. Folyamatosan pályázunk, előadások és képzések utáni bevételekből tudunk működni. Előfordult, hogy négy nemzetközi fesztiválra hívtak meg Spanyolországtól Dániáig, és egy Sepsiszentgyörgyön működő független színház számára ezzel kinyílt a világ. Kitaláltuk, hogyan lehetne „kint maradni” Európában, és hogyan lehetne megoldani, hogy a két fesztivál közötti időt kitöltsük. Interneten megkerestük az útvonalunk mentén azokat a kulturális intézményeket, a diaszpórában élő magyar közösségeket, amelyek fogadtak bennünket, s ahol lehetett játszani. Kiderült, hogy ebből így kilenchetes turné lesz, 15 országban voltunk, és Olaszországtól Svédországig a magyar diaszpórát végigjártuk. Hamburgban az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadásunkat játszottuk, ami egyórás, ám a közönségtalálkozó két és fél órát tartott. Emlékezetes maradt, amikor egy hölgy elmondta, mindig lelkiismeret-furdalása volt, hogy annak idején elhagyta Sepsiszentgyörgyöt, de az előadásunk hatására akkor először sikerült megbocsátania magának.

– Miben sikerült az Osonónak mást nyújtania a közönségnek, mint a hivatásos színházaknak?
– Elsősorban sok ifjúsági projektünk volt, miközben a normatív támogatással működő színházaknak egyáltalán nem volt ilyen. Biztos, újdonság volt a városban, akár a műhelyfoglalkozásokra, akár az előadásokra vagy képzésekre gondolok, amelyeket beindítottunk. Mindig a fiatalok történeteiből hoztuk létre előadásainkat.

Más volt a hozzáállásunk a színházhoz, a fiatalokhoz. Román és magyar fiatalokat gyűjtöttünk össze, akik leírták, milyen problémájuk van egymással, ebből pedig az Ismeretlen barátok társasága, avagy Piknik egy japán szőnyegen című tantermi előadás született úgy, hogy a magyar iskolába bevittünk egy román osztályt és úgy mutattuk be. A kezdetektől másfajta kommunikációt kezdeményeztünk a nézővel. Az előadások után mindig közönségtalálkozókra kerül sor. Hiszem, hogy

Fórumot biztosítunk arra, hogy az emberek kibeszéljék gondjaikat, egymással vitázzanak. A családban sok mindent nem tudunk megbeszélni, az oktatási rendszer rég nem alkalmas arra, hogy azon belül bármit is megbeszéljünk. Hiszek abban, hogy fórumokat kell létrehozni, ahol el tudunk beszélgetni, hiszen a vélemények különböznek, az igazságnak két arca is lehet. Az álláspontok közelítésére szerintem jó eszköz lehet a színház.

– Mit takar a gyakorlatban a színházműhely meghatározás?
– Műhelyként állunk hozzá minden munkánkhoz. Készülünk felújítani az Ahogyan a víz tükrözi az arcot előadásunkat, amelyet 11 hónapig próbáltunk minden nap, ez műhelyszerű folyamat volt. Nincs bemutatókényszer, keresgélhetünk, kísérletezhetünk, ebből ered az egyik műhelyjelleg. A másik, hogy kezdetektől fogva képzéseket, foglalkozásokat, tréningeket tartunk fiataloknak, de nyolc éve rendszeres pedagógusképzéseink is vannak Magyarországon, Erdélyben és a Vajdaságban. Mucha Oszkár, Prezsmer Boglárka és én tartjuk ezeket, az interetnikai drámatáborok esetében kiegészülünk Iustinian Turcu színésszel, aki a nagyszebeni színház fiatal, tehetséges művésze.

– Hány tagja van az Osonó Színházműhelynek?
– A társulatnak öt állandó tagja van, ebben benne vannak a pályázatíró kolléganők és a színészek is. E csapathoz mindig próbálunk középiskolásokat vagy drámatagozatos fiatalokat, illetve egyetemistákat bevonni, hogy kóstoljanak bele abba a munkába is, amikor nem vagy kiszolgálva, felelősséget kell vállalnod, s mindent magad kell elvégezned. A drámatagozat kapcsán is elmondom: nem a színművészeti egyetemeknek gyártjuk a potenciális felvételizőket. Célunk az, hogy a fiatalok felfedezzék, megismerjék magukat, gondoljanak valamit a világról és azt tudják megfogalmazni. Ambíciósak, kitartóak, bátrak legyenek, találják meg azt a területet, amit szenvedéllyel tudnak majd hosszú távon képviselni. Az a tapasztalatunk, hogy mintegy egynegyede a tagozat diákjainak színházi pályára készül, és ott is marad, a háromnegyede más pályára, de utóbbiak között ma már vannak orvosok is. Legalább annyira büszke vagyok azokra a fiatalokra, akik más szakmában érvényesülnek, mint azokra, akik színházközelben maradnak.

és bizonyítanak a vásárhelyi, a szentgyörgyi, a kolozsvári társulatokban.

– Sajnos viszonylag kevés színit végző fiatal tud elhelyezkedni hivatásos társulatoknál. Ennek az lehet az oka, hogy a helyekhez képest túl sokan kerülnek ki az egyetemekről?
– Egyrészt Erdélyben a két egyetemen összesen 25 fiatal végez minden évben, ami sok. Másrészt sajnos a fiatal színészek mentalitása a biztonság keresése, úgy gondolják, hogy végzés után majd csak hívják őket valamelyik kőszínházhoz, várakoznak, hogy majd csak jön egy rendező, aki ki fogja osztani őket. Bejártuk Európát, láttunk fesztiválokat, és elmondhatom, a színháznak a formái változatosak, színesek. Mondom is a fiataloknak, ketten-hárman fogjanak össze, hozzanak létre egyesületeket. Ebben persze sokkal több munka van, mint egy kőszínházi tagságban: pályázni kell, tantermi előadásokat létrehozni, vagy olyan előadásokat készíteni, amivel elmehetnek például idősek otthonába stb.

Igyekszünk arra nevelni őket, hogy vegyék kezükbe a szakmai életüket is, hiszen ezt senki nem fogja megoldani helyettük.

– Hogyan befolyásolta a két éve tartó járványhelyzet a munkát?
– Eléggé megviselt, le is kellett állnunk hat vagy hét hónapig. Bosszantó volt, hogy bejöttek a pályázati pénzek, és nem tudtuk a terveket megvalósítani. Tavaly kizárólag képzéssel foglalkoztunk, ami jól működött, hiszen 140 műhelyfoglalkozást tartottunk. Most úgy látom, stabilizálódik a helyzet, 2022-nek a színházi visszatérés évének kell lennie.