Amikor a pszichológus segíthet

Makkay József 2017. január 14., 19:19 utolsó módosítás: 2017. január 15., 11:00

Pszichológushoz vagy pszichiáterhez forduljon a lelki és a pszichikai panaszokkal küzdő beteg? A sokak által feltett kérdésre lapunk külső munkatársa, dr. Plesek Zoltán kolozsvári pszicho­tera­peuta válaszol.

Amikor a pszichológus segíthet
galéria


– Mennyire járnak manapság az emberek pszichológushoz?

– Az emberek első alkalommal általában nem örülnek annak, ha lelki problémáikkal szakemberhez kell fordulniuk. A pszichoterápia a laikus számára nem átlátható, nem tudják, mire számítsanak, és sok az előítélet. A terapeuta magával egyenlő szinten kezeli kliensét, nem alakul ki a szakértő és alárendelt viszony, mint a hagyományos orvoslásban, ami sok ember számára eleve furcsa. Ők azt várják, hogy a szakember mondja meg, mit kell tenni. A neveltetésünkkel függ össze, hogy jobban hiszünk a gyógyszeres kezelésekben, mint a például a pszichoterápiában. Az egyiket értjük, a másikat nem. Az orvostudomány hozadékaként alakult ki az a tudat, hogy a tabletta vagy az injekció meggyógyít. Az a tény, hogy minden pszichológiai kezelés valamilyen formában vissza van vetítve az emberre – kiderül, hogy a panaszosnak kell bizonyos dolgokban megváltoznia –, számunkra kultúridegen. A pszichoterápiás folyamat esetenként hosszú hónapokig, de akár évekig eltarthat, mi viszont nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy ennyi ideig várjunk a gyógyulásra. Máskor viszont sokkal hamarabb megoldódnak a gondok, mint gondolnánk.

– Mikor tud tanácsadással segíteni a pszichológus, és mikor van szükség hosszabb idejű pszichoterápiára?

– Tanácsadóként a pszichológus olyan hipotéziseket mondhat a hozzá forduló betegnek, amelyet a páciens önállóan képes életében alkalmazni legyen szó gyereknevelésről, párkapcsolati problémákról vagy enyhébb stresszzavarokról. Amikor viszont a védekező mechanizmusok és a tudatalatti folyamatok annyira összezavarják a beteg valóságpercepcióját, hogy bizonyos viselkedési modellekbe ragad bele – amiből nem tud kilépni –, a pszichoterápia segíthet. Ez a patologikus állapot részben a pszichológia és az orvostudomány területe. A kezeléseket képzett pszichoterapeuták végezhetik.

– Ha egy súlyosabb lelki zavarral küzdő betegnek azt mondja a pszichoterapeuta, hogy nagyon hosszú ideig kell kezelésekre járnia, vajon nem a rövidebb időt ígérő gyógyszeres kezelést választja egy pszichiáternél?

– Az eleve téveszme, hogy pirulákkal és injekciókkal mindent hamarabb meg lehet oldani. A pszichoterápiás kezeléshez kiegyezünk a beteggel, mert neki kell éreznie, hogy milyen gyakorisággal akar terapeutához járni. Régebben hetente háromszor vagy akár négyszer találkozott a terapeuta a pácienssel, manapság azonban a heti egy ülés terjedt el. A gyógyulási folyamat soha nem a terápiás üléseken történik, hanem a gyűlések között. Többféle pszichoterápiás módszer létezik. Ezek közül megemlítem a kognitív vonalat, amely leszögezi, hogy a lelki zavart a szakember hány ülésen akarja orvosolni. A klasszikus vonalak viszont ezt nem írják elő, mert abból indulnak ki, minden betegnek más a ritmusa. Pszichoterapeutától függ, hogy milyen módszert tart célravezetőbbnek. A betegnek lépésről lépésre kell eljutnia oda, hogy megnyíljon a terapeuta előtt. Nem tudhatjuk, hány ülésen hangzanak el azok a lényeges információk, amellyel el lehet indulni a változás felé. Romániában a kognitív terápia rendszerét fogadja el a betegbiztosító, mert a pénzügyi intézmény logikája azt tartja fontosnak, hogy mennyi pénzt kell fizetnie.

– A gyógyítás folyamatában mennyire működik együtt pszichiáter és pszichológus?

– Ez a kapcsolat nálunk nem igazán jellemző. A pszichológus, illetve a pszichoterapeuta munkája során felméri, hogy milyen szintű zavarokat tud pszichológiai tanácsadással, illetve pszichoterápiával kezelni, és a gyógyszeres beavatkozást igénylő, súlyosabb eseteket az elmegyó­gyászhoz irányítja. Ennek a fordítottja csak akadozva működik. A két szakember közötti kapcsolat Nyugaton épült ki igazán jó együttműködéssé, és vált széles körben elterjedté. Bár pénzügyi okokból ott is megfigyelhető, hogy a pszichiáterek munkájából egyre inkább kimarad a pszichoterápiás képzés és praxis. Azok az orvospszichiáterek, akik nálunk elvégezték a pszichoterápiás képzést, azért szorulnak háttérbe, mert csak a Romániai Pszichológusok Kollégiuma engedélyével lehet törvényesen pszichoterápiát folytatni. Ez csak Romániában van így, és ellentétes a pszichoterápia szakma logikájával.

– Említette a depressziót, amelyet egyre több szakember határoz meg népbetegségként. Ennek a lelki zavarnak a kezelése milyen mértékben a pszichoterapeuta és az elmegyógyász „felségterülete”?

– A depresszió azt jelenti, hogy az emberből kifogy az energia. Nincs energiánk munkára, emberi kapcsolatokra, mindennapi megszokott tevékenységeinkre, súlyos esetekben tisztálkodásra sem. Sokunknak vannak depresszív óráink , napjaink, mert traumák, veszteségek vagy egyéb rossz hírek érnek. Van, amit egy-két nap alatt feldolgozunk – levágják a fizetést, leváltanak egy beosztásból stb. –, de egy komolyabb haláleset vagy vesztességet több évig is magunkkal hurcolhatunk. Ezek a hangulati válságok normális jelenségek az ember életében. Van viszont egy szint, amikor a depresszió a mindennapi életünket ellehetetleníti. Az ember nem képes elvégezni a munkáját, nem tud figyelni, és itt kezdődnek a klinikai szintű bajok. A depressziónak három szintje ismert: mélydepresszióban a beteg még mozgásra is alig képes. Van úgy, hogy ha egy székbe teszik, ott marad, ha lefektetik, fekszik. A középszintű depresszió a legveszélyesebb: fájdalmas gondolatok kínozzák az embert, és komoly az öngyilkosság veszélye. Ez a két szint az elmegyógyászat térfele, ahol csak orvosilag, gyógyszerekkel lehet beavatkozni. Az enyhe klinikai depressziós szintben már lehet pszichoterápiával dolgozni, de követni kell a betegség fejlődését: ez deríthet fényt a kiváltó okokra, és javíthatja a gondolkodást, a beteg valóságlátását. A gyógyszer vegyileg blokkolja a depressziós folyamatokat anélkül, hogy módosítana a kiváltó okokon. Hosszú idő után a gyógyszeres kezelés komoly mellékhatásokkal jár, és kibillentheti egyensúlyából a szervezetet.

– Tehát a betegtől függ, hogy adott esetben milyen kezelést választ.

– Jobb helyeken a pszichoterápiás és a gyógyszeres kezelést úgy összesítik, hogy amikor az ember élete veszélyben van – tehát fennáll az öngyilkosság kockázata –, gyógyszeres kezeléssel avatkoznak be, amit a hosszabb távú pszichoterápiás kezelés vált fel, és ez együtt hatékonyabb lehet. Természetesen vannak jó pszichiáterek, akik ezt a módszert követik, és ezzel érnek el jó eredményt. Itt azon van a lényeg, hogy amikor a beteg valóságpercepciója még jó, akkor pszichoterápiával kell próbálkozni, de amikor már a saját biztonságát sem tudja garantálni, akkor elengedhetetlenek a gyógyszeres kezelések.

– Sok ellentmondásos hír terjeng arról, hogy bizonyos lelki és pszichikai betegségeket meg lehet gyógyítani, másokat viszont nem. Mennyire életre szólóak a lelki és pszichikai sérülések?

– A gyógyulás kérdése nagyon relatív. Egy pszichoterápián részt vett beteg számára a gyógyítási folyamat azt jelenti, hogy megérti önmagát és újraírja a valóságpercepcióját abban a világban, amelyikben él. Ezzel lecsökken a szenvedés szintje, azaz elmúlik a lelki szenvedés, a fájdalom. A depresszióból való gyógyultság nem feltétlenül azt jelenti, hogy megszűnik a beteg szomorúsága, hanem kontroll alatt tudja azt tartani. Szendi Gábor magyarországi pszichoterapeuta híressé vált könyvében, a Depresszióiparban többek között arról ír, hogy a gyógyszeres kezelés nagyon rossz arányban gyógyítja a depressziót. Egy ponton túl a mellékhatások annyira felerősödnek, hogy rossz életminőséget biztosítanak az éveken keresztül kontroll alatt tartott depresszió esetében is. Több súlyos pszichikai betegségen nem lehet pszichoterápiával segíteni, viszont lappangási időben a szkizofrén betegek önértékelési képességét éppen pszichoterápiával lehet megerősíteni. Ennek a gyógyításnak ilyen esetekben éppen az a feladata, hogy a beteg visszanyerje a saját erejébe vetett hitét és bizalmát, tehát integrálni lehessen őt a közösségbe.

– A rendszerváltás után Romániában virágkorát éli a pszichológusképzés, hiszen évi rendszerességgel több százas évfolyamok szerezhettek diplomát nemcsak román, hanem magyar nyelven is. Mennyire hígította fel a szakmát a túlképzés?

– Az igazság az, hogy pszichológia szakon nagyon sokan elvégzik a hároméves alapképzést, de csak keveseknek adatik meg és kevesen vállalják, hogy akár további tíz évet tanuljanak egy pszichoterapeuta képesítésért. Romániában most hivatalosan mintegy 30–40 féle pszichoterápiát lehet tanulni, de világviszonylatban mintegy ezer pszichoterápiás iskola létezik. A hároméves szak után átlagosan 4–10 éves képzés következik, és ez még a legtöbb szakorvosi továbbképzéshez képest is hosszú idő. A gond az, hogy akinek kitartása van, azt nálunk gyakran akkor sem tanácsolják el, ha történetesen nem odavaló. Az orvosi képzés szerencsésebb helyzetben van, mert nehezebb elvégezni. A gyengébbek hamarabb kipotyognak, nem bírják a tanulási megterhelést.

– Ki nem való pszichológusnak, illetve pszicho­terapeutának?

– Az oktatóknak fel kéne ismerniük azokat a személyiségzavaros diákokat, akiknek a képzés végére sem sikerült megoldaniuk személyes gondjaikat. Pszichoterápiában a beteget egy alkalmazkodó, nyitottabb világképhez kell eljuttatni. Ha terapeutaként valakinek szűkített a látóköre, vagy alapvetően nárcisztikus, önző személy, hogyan tudná megérteni, elfogadni és segíteni a másik ember világképét? Bőven lenne kiből válogatni, hiszen a posztgraduális szakosodásra nemcsak pszichológusok, pszichiáterek és neurológusok jelentkezhetnek, hanem teológusok, szociális munkások, gyógypedagógusok vagy általános tanárok is. Természetesen pótolniuk kell néhány alaptantárgyat, ami a pszichológus és az orvosképzéshez beletartoznak.

– Mihez kezdhet az a pszichológus, aki szakmájában nem tud elhelyezkedni?

– A nagyvárosok nagyjából telítettek, de kisvárosokban még mindig lehet munkát találni. Másrészt az iskolapszichológus rendszer országszerte most van kiépülőben, és egyre több klinikán is keresik a képzett pszichológusokat. Ezek mellett ott vannak a munka- és szervezetpszichológus állások, illetve a katonaságon és a rendőrségen belüli munkahelyek. Aki mégsem  pszichológusként szeretne elhelyezkedni, az a pszichológusi kompetenciákat menedzserként, újságíróként, színészként vagy tanárként jól tudja hasznosítani. Ennek a hivatásnak viszont erősek a nyelvi és kulturális korlátai, ezért az orvosoktól eltérően pszichológusként nehéz megélni külföldön, más nyelvterületen.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.