HIRDETÉS
– Kolozsváron több iskolába jártál, ám amikor 1990-ben ismét beindult a református kollégium, azonnal jelentkeztél. Mit jelentett számodra az akkori iskola, amikor a körülmények rendkívül sanyarúak voltak, a refinek még saját épülete sem volt?
– A rendszerváltást követően 1990 márciusától – a szakiskola elvégzése után –, villamos karbantartóként dolgoztam. Elhívást éreztem a lelkészi szolgálat iránt, de még fényévekre volt tőlem ez a cél. Szeptemberben váratlanul ért a hír: az újrainduló református kollégiumba jelentkezőket várnak.
Tulajdonképpen nem is én jelentkeztem, hanem szó szerint nagyapám, az akkori Kolozsvár-felsővárosi gyülekezet lelkészei, „bejelentkeztettek” a felvételire. Egyik nap még olajos ruhájú munkás, másnap már ünneplőbe öltözött büszke kollégista voltam. Saját épület nélkül, idegen iskola falai között, mintegy kétszáz társammal együtt megvívtuk életünk első nagy harcát: bizonyítanunk kellett, hogy ott a helyünk. Most is visszhangzanak bennem költőnk, Reményik Sándor általam, még kollégistaként szavalt verssorai: „Nem leszünk semmi más :/ Hitben, hűségben, tisztaságban / Egymásnak folytonos példaadás./ És esküszünk / Mindenre, ami szent nekünk: / így, iskolátlanul / Egymásból olyan nemzedéket nevelünk, / Hogy mind az idők végezetéig / Megemlegettetünk.”
– A református kollégium indított arra, hogy a teológiára felvételizz, vagy az, hogy édesapád és nagytatád is lelkipásztor volt?
– Gyermekkorom óta mind édesapám, mind nagyapám lelkészi szolgálatainak „illatát” szívtam magamba. A kollégium erre csak ráadás volt, és rásegített a már említett döntésemre: én is beállok az „ároni” rendbe.
– A teológia elvégzése után az Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE) utazótitkára lettél. Milyen jellegű munkát végeztél?
– Az 1990-es években nagy igény mutatkozott az egyházban ifjúsági munkára. 1988-tól alapítója és évekig aktív tagja voltam a Kolozsvár-felsővárosi ifjúsági csoportnak. Az ott nyert tapasztalatot szerettem volna kamatoztatni. 1997 szeptemberében tanulmányaim végeztével az erdélyi IKE és az Erdélyi Református Egyházkerület közös döntése alapján az IKE utazótitkára lettem.
Munkatársképző-tanfolyamokat és különböző ifjúsági táborokat szerveztem. Programfelelőse voltam az akkori kolozsvári IKE-központnak, ugyanakkor én szerkesztettem az Üzenet egyházkerületi lap ifjúsági oldalát. Mindezek ellenére voltak, akik úgy látták, hogy az utazótitkári munkaköröm nem tölti be a hozzá fűzött reményeket, s én is inkább gyülekezeti szolgálatra vágytam. Ezért egy év után váltottam.
– Szolgáltál Kolozsváron, Kalotaszegen, a Mezőségen, Székelyföldön, jelenleg a Küküllő-mentén hirdeted az igét. Milyen az erdélyi néplélek a különböző régiókban?
– Huszonöt év alatt több gyülekezetben is szolgáltam, s mondhatom, hogy különböző vidékekre jellemző, sajátos lelkületekkel találkoztam. Két évig Kolozsváron a felsővárosi egyházközségben voltam segédlelkész, ahol ifisként átéltem az egykori, nyolcezres lélekszámú gyülekezet 1989 utáni ébredését. Segítettem akkori lelkészeim, Pap Géza és Kállay Csaba áldásos, gyülekezetszervező munkáját. A mai napig is ezekre az évekre emlékszem vissza a legszívesebben.
Évenkénti szolgálataim száma itt volt a legmagasabb. Ezt követően öt évi mezőségi szolgálat következett, amely a szórványsorssal ismertetett meg. Esztény 30 lelkes gyülekezetében voltam missziós lelkész. A reménységet adó igehirdetés mellett szükség volt a hívek számára sokféle személyes segítségre is, amelyért a maguk módján végtelenül hálásak voltak. Ezek az egyszerű és tiszta lelkű emberek mindent megtettek, hogy feleségemmel és három kisgyermekemmel jól érezzük magunkat körükben. Nem szenvedtünk semmiben hiányt. A híveken keresztül Isten úgy gondoskodott rólunk, mint a hollók Illésről a Kérit pataka mellett. A székelyföldi Csekefalván már mást tapasztaltam. Ott öt évig próbáltuk az emberek lelkét „felmelegíteni”, de azok bonyolult gondolkodásmódját és furfangos észjárását nem igazán tudtuk megszokni. Most már hét éve Küküllő-mentén, Magyarkirályfalván szolgálok. Itt egyszerű lelkületű, egyházukat szerető és lelkészüket tisztelő emberek vesznek körül. Rendezett gyülekezetet, rendbe tett templomot, felújított parókiát vettünk át. Ez az alaposság jellemzi az egyházi életet is.
– A székelyföldi Csekefalván hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó alapítványnál is dolgoztál...
– A 2000-es években létrejött a Közös Élet Egyesület, amely a Székelykeresztúr és környékének hátrányos helyzetű családjainak gondozását vállalta magára. A németországi szászországi IKE által támogatott egyesület mind árvaházban felnőtt, mind cigány családokból származó gyermekek testi és lelki gondozását vállalta fel. Ennek érdekében előző szolgálati helyemen, Csekefalván, az egyesület egy Gyermekbárka nevű központot hozott létre. Itt a gyermekek iskola utáni oktatása, vallásos nevelése és fiatalok képzése volt a fő célpont.
Sajnos azon a vidéken e fontos missziói szolgálat az ott élő embereket nem érdekli, s ezért kevésbé értékelik.
– Mit tartasz a legfontosabbnak Magyarkirályfalván, jelenlegi gyülekezetedben?
– Mivel kiöregedő gyülekezetről van szó (sajnos hat év alatt már 70 személyt temettem el), legfontosabbnak tartom a gyülekezet lelkigondozását. Oly módon kell ezt végeznem, ahogyan egy idős, beteg személyt kell gondozni. Ki kell használnom minden lehetőséget, hogy széppé és élmény teljessé tegyem az itteni egyházi életet. Ehhez sok türelemre és kitartó hitre van szükség. Kérem, hogy Isten ezeket adja meg számomra minél tovább!
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
