– Elnézve önt a színpadon és filmbéli szerepeiben, a nézőnek olyan érzése támad, hogy egy durcás, olykor kissé dühös, nagy gyereket lát. Milyengyerek volt a valóságban Mucsi Zoltán?
– Tizenkét éves koromig meglehetősen visszahúzódó fiú voltam. Később már a hangadók közé tartoztam, akinek adtak a véleményére. Gyerekkoromnak ezt a két részét tudom így utólag megkülönböztetni. Amikor belépett az életembe a színház, változott a helyzet. Gyakorlatilag az utcáról csöppentem bele.
– Hogyan történt?
– Egyik barátom elhívott egy amatőr együttesbe, ahol nagyon jó társaságra találtam. Vezetőjének nem is annyira a színház volt a fontos, inkább az, hogy a fiatalok normális közösségben legyenek. A kultúra fele akarta terelgetni ezeket az ifjú embereket, alakítani a világnézetüket. A társulatban 16-tól 44 évesig mindenféle korosztály volt, nagyon jól éreztem magam közöttük, részükről pedig az volt a visszajelzés, hogy van érzékem ehhez a színházasdihoz. Hályogkovács módjára elkezdtem rendezni – szerencsére senkiben nem okozott maradandó testi-lelki sérülést. Aztán a szolnoki színház meghirdetett egy segédszínészi állást, igazából statisztát kerestek, annyi különbséggel, hogy éves szerződést kötött a színház. Egy mondat, majd kettő, öt, aztán kisebb szerepek jöttek, a szamárlétra valamennyi fokát megjártam. Miután harmadszorra sem vettek fel a főiskolára, azt mondtam magamnak, akkor próbáljunk meg egy másik utat.
– Gyakorlatilag csak a tehetségére alapozhat, és arra, amit ellesett a „nagyoktól”?
– Az ember gyakorolja a dolgokat. Az időm jelentős részét színházban töltöttem, és olyan emberekkel hozott össze a sors, akik láttak abban fantáziát, amilyen én vagyok, ahogy kinézek, amire használható lehetek. Nyilván ezek az emberek faragtak, hajlítottak rajtam, és így változtam én is, ragadt rám valami a szakmából. Remélem, nem csak én gondolom ezt így.
– A többség – legalábbis Erdélyben – moziból, tévéből ismeri önt. Miként találkozott a filmmel?
– Az ember úgy találkozik a filmmel, hogy hívják. Szurdi Miklós – aki Szolnokon volt rendező – hívott először még a nyolcvanas évek elején. Hatásvadászok volt a film címe, és néhányunkat, segédszínészeket beosztott a tömegjelenetekbe. Első igazi szerepemet Elek Judit Tutajosok című filmjében kaptam. Szomjas Györggyel a Gengszerfilmet csináltuk, ezekben már Scherer Péter volt a partnerem, ezt láthatta Jancsó Miklós, mielőtt kiosztott a filmjeiben. Először egy Jancsó-filmet terveztünk, persze több is lett belőle.
– Talán nem túlzás azt állítani, hogy karrierjében volt egy Scherer előtti és Scherer utáni korszak, mostanra ugyanis a Mucsi Zoltán-Scherer Péter páros fogalommá vált a magyar színjátszásban.
– Valóban így van. Péter előtt tizenöt éven át Szolnokon voltam színész, majd három évig szabadúszó. Mielőtt elkezdődött volna a közös munkánk, már játszottunk együtt egy darabban, de abban még közös jelenetünk sem volt. Akkor még nem lehetett megjósolni, hogy ebből egy húsz éves művészi kapcsolat, rengeteg közös munka fejlődik ki. A Gengszterfilm, a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten szakmai elismeréssel is járt, lökést adott a pályánknak. Ezeket a filmeket nagyon sokan megnézték, többen, mint ahogyan a statisztikákban szerepel. Sok olyan emberrel találkozom, akik elmondják: letöltötték a filmeket az internetről, és a tévék is sokszor ismételték őket. A Bárka Színházban is együtt dolgoztunk Péterrel, a Krétakörben aztán újra összesodort bennünket az élet, majd megalapítottuk a Nézőművészeti Kft.-t.
– Utóbbi nagyon érdekes kezdeményezés. Milyen igényből született meg, és hogyan működik ez a színházi kft.?
– Négyen működtetjük, Gyulai Eszter, Scherer Péter, Katona László és jómagam. Játszottunk annak idején egy Nézőművészeti Főiskola című darabot – a 250. előadás körül tartunk –, hatalmas sikere volt. Amikor szétment a Krétakör, a helyén nagy űr keletkezett. Egy este az említett darab előadása utáni sörözgetés közben felmerült: találjunk ki valamit a Krétakör helyébe, hozzunk létre egy céget, lássuk, mi magunktól fent tudunk-e tartani ilyesmit. Nem valakinek a felkérésére vagy utasítására, hanem a magunk örömére és bánatára szerettünk volna alkotni, valamit elsikítani a világnak, vagy megnevettetni az embereket. A vállalkozásunk működik, négy darab és három iskolai előadás van műsoron. A jövő évadban is lesznek bemutatók: hogy kettő vagy négy, az majd elválik. Az előadások létrejöttét rengeteg beszélgetés előzi meg, születnek ostoba vagy jó ötletek. Több előadásunk is – mint például A fajok eredete, Magyar a Holdon – úgy jött létre, hogy kezdetben nem volt semmi leírva. Hasonlóba kezdünk nemsokára: már van egy alapötlet, ettől lehet, hogy nagyon messzire eltávolodunk, amíg úgy nem érezzük, hogy na, ez az, amiről beszélni akarunk. Következnek az improvizációk, majd újabb beszélgetések, végül kialakul az előadás.
– Mennyi improvizáció marad a kész előadásra?
– Van olyan előadás – így a Gondnok –, amelyben műfaji kötöttségek miatt nincs helye az improvizációnak. Amúgy előadásonként egy-kettő elég, olyankor a nézőket is bevonjuk a játékba, az ő reakciójukon is sok minden múlik.
– Tanúja voltam már olyan előadásnak, ahonnan nézők távoztak a szünetben, mert szerintük sok volt benne a trágárság. Megengedett a színpadon ez a fajta beszéd?
– Ízlés kérdése, hogy ki és miért távozik egy előadásról. Nekem is vannak szövegeim, amelyeket nem virágnyelven mondok el. Sok függ attól, hogy az ember ezzel mit akar: öncélúan káromkodni, vagy egy jelenséget megmutatni. Magyarországon az emberek sajnos ordenáré módon beszélnek, és ez nyilván sűrítve van a színpadon. Az ember mindig olyan előadást szeretne létrehozni, amelytől másnapra jobbá válik a világ, és rengeteg negatív dolog megszűnik. Természetesen nem mindig sikerül ilyen hatást kifejteni. El kell fogadnom, ha valakinek nem tetszik, amit én létrehozok. Nyilvánvalóan az lenne az ideális, ha mindenkinek tetszene, amit előadunk, elmondunk, és ettől esetleg átgondolná a létezését.
– Sokszor elhangzott már, hogy a színháznak bizonyos nevelő feladata is van. Vagy az ember üljön be a nézőtérre, és adja át magát a szórakozásnak?
– Kérdés, mit értünk szórakozáson? Van, akinek azt jelenti, hogy fizetésnapon bemegy a kocsmába, megiszik hét deci vodkát vagy nyolc liter bort. A sakkozás is szórakozás, a ketrecharc is az. A színháznak mindenképpen hatnia kell. Problémákat vet fel, reagál a környező világra, elsikít valamit róla, és ez valamilyen módon hat. Lehet, hogy gyomorszájon vágja a nézőt, aki húsz percig nem tud felállni a székből, mert rájön, mennyire felületes volt, és elment a problémák mellett. Lehet, hogy egy másik előadáson magából kivetkőzve nevet. A színház képtelen megoldani a gondokat, de fel tud tenni kérdéseket: biztos, hogy jól történnek a dolgok? Lehet komédia vagy tragédia, a lényeg, hogy hasson az emberekre.
– Rendkívül foglalkoztatott színész. Nem tart az elfáradástól, a kiégéstől?
– Odavezethet, a kérdés csak az, az ember észreveszi-e, hogy elfáradt, a kiégés határára jutott? Úgy érzem, még nem tartok ott, persze az embernek az önmagára való rálátása nem mindig találkozik a külső látással. Nyilván nehéz a felkérésekre nemet mondani, hiszen ebből a szakmából élünk.
– A „Kapa” becenév honnan származik?
– Még gyerekkoromból. Nagyon szerettem focizni, és akkoriban volt egy Fazekas László nevű vékony, nagy orrú válogatott labdarúgó, akinek „Kapa” volt a beceneve. Rá hasonlítottam, és így ragadt rám is ez a név.
Mucsi Zoltán
Abonyban született 1957. szeptember 8-án. A szakmunkásképzőben gépszerelő végzettséget szerzett, majd később érettségizett. Pályáját 1979–1995 között a szolnoki Szigligeti Színháznál segédszínészként kezdte. A Színművészeti Főiskolára többször is jelentkezett, de nem vették fel. 1995-1997 között szabadúszó volt. 1997-ben az akkor alakuló Bárka Színházhoz szerződött, 2002-ben pedig a Krétakör Színház tagja lett. Munkásságát többek között Jászai Mari-díjjal ismerték el. Felesége Moldvai Kiss Andrea színésznő. A Nézőművészeti Kft.-t 2009-ben alapította Scherer Péterrel és Katona Lászlóval közösen. Klasszikusok újraértelmezésével éppúgy kísérleteznek, mint improvizációkból táplálkozó szövegek létrehozásával.
Nemrég jelent meg A város és igazságszolgáltatása. Marosvásárhely a 17. században címmel György Árpád Botond kötete, amely a Székelyföld egyik legfontosabb városának múltját tárja fel egy eddig kevéssé kutatott nézőpontból.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.