A színészlélek nagyon törékeny – interjú Vindis Andrea kolozsvári színésznővel

– Édesanyád, Csíky Ibolya a nagyváradi színház kiváló színésznője volt. Egyértelmű volt számodra, hogy az ő hivatását követed?
– Egyértelmű volt, de mégsem egészen tudatos. Öcsém volt a nyitottabb, aki mindig a társaság középpontjában állt, mindenki úgy gondolta, belőle lesz színész, engem meg orvosi pályára szántak a szüleim. Fordítva lett… Testvéremmel kisgyermekként állandóan a színházban voltunk, az volt számunkra a természetes közeg. Utólag tudom már, azért volt ez így, hogy minél többet lehessünk édesanyámmal. Az óvodánk is a színház mellett volt, bizonyára nem véletlenül választotta azt számunkra. Ahogy lejárt a program, átmentünk a színházba, ahol legtöbbször még tartott a próba. Sokat turnéztunk vele, kalandos élmények voltak ezek. Ugyanakkor

De édesanyámnak fantasztikus természete volt: mindennek a pozitív oldalát tudta megmutatni. A fárasztó székelyföldi kiszállásokból, a hosszú utakból és a lerobbant szállodákból nekem inkább az maradt meg, hogy csodálatos helyeken jártunk, jó volt a hangulat, ünnepelték az előadást a kisebb településen élők. A dolgok napfényes oldalát láttam akkor, de most már tudom, mindez mennyire nehéz volt.

– Te is bejártad a „szamárlétrát”, azaz óvodásként szavalgattál, iskolásként esetleg színi körbe jártál?
– Nem igazán szerepeltem és nem voltam versmondó versenyeken sem, de a középiskolában több irodalmi jellegű szervezésben benne voltam. Például az osztályom maturandus-avatójára többnyire én válogattam össze az anyagot, amelyből kis műsort állítottunk össze. Nem jártam színi körbe, viszont voltam segédszínész a nagyváradi színháznál, amikor nem sikerült az első felvételim a főiskolára. Amíg készültem a következő felvételimre, akadt néhány kisebb munkám a színházban.

– Édesanyád segített felkészülni a vizsgára?
– Határozottan nem, ugyanis nem szerette volna, hogy színésznő legyek, féltett. A színészlélek törékeny, mindenre fogékony, mi nyitott szívvel és lélekkel dolgozunk, és ő óvott attól, hogy esetleg csalódást okozhat a pálya nehézsége, amely ugyanakkor a szépsége is.

– Sokszor elhangzik, hogy a színészetet az ember igazából a pályán tanulja meg. Mit adhat mégis az egyetem?
– Kétségtelenül a pályán tanulja meg az ember a szakmát, de az egyetemi évek számomra csodálatosak voltak. Hatházi András évfolyamvezető tanártól olyan színházi fegyelmet tanultunk, amiből mai napig táplálkozom. Fegyelmet a munkánkkal, a kollégákkal és önmagunkkal szemben egyaránt. Szilágyi Palkó Csaba tanársegédként is nagy odaadással irányított minket. Ugyanakkor

Vannak persze olyanok, akikkel ritkábban találkozom, másokkal majdnem napi szinten kapcsolatban vagyok. Én mindenáron Kolozsvárra szerettem volna jönni főiskolára, azért döntöttem így, mert nem akartam, hogy Csíky Ibolya lányaként fogadjanak Marosvásárhelyen, és esetleg emiatt vegyenek fel. Remek emberekkel voltam összezárva négy évig. Még nem a Farkas utcai épületben működött a színi kar, így óráinkat különleges helyszíneken tartották. A színházban is rengeteg időt töltöttünk, sokat dolgoztunk a próbateremben, ha nem volt ott más tevékenység, de még a félemeleten is voltak óráink. Az utolsó, negyedéves vizsgaelőadásunkat a nagyszínpadon játszhattuk, és ez felülmúlhatatlan élmény volt. Nem titkolom, miután négy évig itt voltam főiskolás, dédelgetett álmom lett, hogy kolozsvári színésznő legyek.

– Pedig kézenfekvő lett volna, ha Nagyváradra szerződsz, hiszen édesanyád akkor még ott volt aktív színésznő.
– Épp ezért

Tompa Gábor igazgató felajánlotta a kolozsvári szerződést, amelyet boldogan elfogadtam. Itt voltunk diákként mindennek a közepében, jártunk az előadásokra, bár sajnálatomra a kolozsvári társulat egyetlen előadásának sem voltam részese a főiskolás éveim alatt. Inkább fiúkra volt szükség kisebb szerepekben, statisztálásban, de vágytam bekerülni a csapatba. Végül teljesült az álmom, itt vagyok immár húsz éve. Húsz év távlatából kissé homályos már, hogy melyik volt az első szerepem a kolozsvári színházban, de nekem nagyon sokat jelentett az első években bármilyen apró megjelenés.

– Ma váltogatják egymást a rendezők, a felfogások. Hogyan tudja ezt egy színész megszokni?
– Szerintem ez nagyszerű, én azt a rendszert nem tudom elképzelni, amelyben édesanyám is évtizedekig dolgozott, amikor nem voltak meghívott rendezők, hanem többnyire a színház főrendezője vitt színre minden előadást.

– Édesanyáddal a Keresztes Attila rendezte Tiszta ház című darabban játszottál együtt. Hogy élted meg akkor a fellépést?
– Az ember mindig utólag jön rá, hogy egy adott helyzetben milyen boldog volt. Egy csodálatos, és most már tudjuk, egyedülálló ajándék volt a sorstól. Mindketten törekedtünk arra, hogy a szó nemes értelmében kollégákként viszonyuljunk egymáshoz, nem pedig anya-lányaként. Úgy próbált segíteni és irányítani engem, hogy ne érezzem az anyai nevelést, tanácsokat. Hálás vagyok ezért a lehetőségért, és boldog is, mert egy jó felvételen megvan az előadás, és most a járvány idején meg is néztük.

– Stúdió-előadásokat és nagyszínpadi produkciókat is bemutatnak a kolozsvári színházban. Melyik áll közelebb hozzád?
– Nem tudnék választani. A közönség fizikai közelsége a stúdióban különleges hangulatot teremt, másfajta energiákat mozgat meg a színészben is. Kézenfekvő válasz, hogy ott jobb játszani, ahol több a néző. Stúdióban könnyebben lesz teltház. Legutóbbi nagyszínpadi előadásunkon viszonylag kevesen voltak ugyan, de olyan szeretetet és figyelmet kaptunk a közönségtől, ami felért egy tele nézőtérrel.

– Aki látott, hallott a színpadon, tudja, az énekhangod is kiváló. Ha egy hanglemezt készítenél, milyen dalokat válogatnál rá?
– A 70-es évek elején édesanyám néhány dalt felénekelt egy stúdióban, videóklipek is készültek, ebből megvan néhány a bukaresti tévé magyar adásának. Azokat a dalokat szeretném újra felénekelni. Első körben négy vagy öt dalról lenne szó, amelyeket ő több helyen is énekelt, többek közt utolsó szilveszteri fellépése alkalmával Nagyváradon. Szeretném újjáéleszteni e dalokat, bizonyára nem lenne egyszerű megszervezni egy ilyen felvételt, de bízom benne, hogy megvalósul.

– Színészi pályád Kolozsvárhoz kötődik, de játszottál meghívottként szülővárosodban is. Milyen alkalomból léptél fel Nagyváradon?
– Szabó K. István volt abban az időben a nagyváradi színház művészeti vezetője, az ő elképzelése volt egy olyan előadás, amely alternatív színhelyeken játszódik. Érdekes volt színész és néző számára egyaránt, hogy előadásunk egy vonaton és az állomáson játszódott, ahová ez megérkezett. Ezt követően meghallgatás volt a My Fair Lady címszerepére, ahol kiválasztottak, és én lehettem egyik nagyváradi kolléganőmmel dupla szereposztásban Eliza Doolittle, a szegény virágáruslány.

– Nagyváradon nemrég megnyílt a Kiss Törék Ildikó által alapított színészmúzeum. Te is hozzájárultál anyagokkal?
–  Már a világjárvány előtt beszélgettünk Kiss Törék Ildikóval és Tavaszi Hajnallal e különleges kezdeményezésről, ami egy színészmúzeum létrehozása Nagyváradon. Ennek megvalósulása szerintem rendkívüli dolog. Képeket válogattam, rendezők által dedikált műsorfüzeteket adományoztam, átadtam Szabó Ódzsa rendező hosszú levelét, amit édesanyámnak írt.

Öt éve nincs közöttünk édesanyám, de örökre velem maradnak azok a dolgok, amelyekre tanított, ilyenkor újra rádöbbenek, sok mindenben igaza volt. Segít ez engem a magánéletben, de főleg a pályámon. Minden tanárom előtt megemelem a kalapomat, hálával tartozom nekik, de legnagyobb tanítómesterem édesanyám marad.

– Eddig mennyire váltak be elképeléseid a színészi hivatással kapcsolatban?
– Ma sem választanék mást. Nem tudom elképzelni magam valahol máshol, valami másban.

Sok szép feladatot kaptam, sokszor bíztak meg bennem olyan rendezők, akikre mindig fel fogok nézni. Mindenért meg kell dogozni, és mindenben helyt kell állni a legjobb tudásom szerint. Én ebben hiszek. És hogy válaszoljak a kérdésedre, igen, valóra váltak a vágyaim.