A színész mindig új oldaláról látja a világot – interjú Nagy Gellért csíkszeredai színművésszel

– Gyerekként szerepeltél a kolozsvári színház Valahol Európában című darabjában. Hogyan kerültél a színpadra, milyen volt „igazi” színészekkel játszani, ez hogyan befolyásolta későbbi pályaválasztásodat?
– Ha jól emlékszem, édesapám látta valahol, hogy gyerekszereplőket keresnek a darabhoz, így mentem el a válogatásra. 12–13 éves gyerekként színpadon játszani több színésszel számomra szép élmény volt. Remek tapasztalat belátni, mi történik a színfalak mögött. Visszamenőleg már tudom, akkor senki más nem akartam lenni, mint aki voltam: egyszerűen ott voltam a színpadon, megtettem azt, amit kértek maximális élvezettel és boldogsággal. Gyerekként színpadon lenni nagy sikerélmény volt.

– Mennyire tudták a gyerekszereplők elfogadni a rendező útmutatásait?
– Béres László rendező jól vezetett minket, jó közösséggé váltunk általa, mindenki hallgatott rá. A rendező kézen fogva vitt minket végig, egészséges légkörben próbáltunk, emiatt az összes gyerekszereplő élvezettel és fegyelemmel dolgozott.

– Tudatában voltatok annak, hogy a nézőtéren ezer ember szurkol nektek, hogy jól sikerüljön az előadás?
– A gyerekekben megvan az, hogy amikor kiállnak a színpadra, nincsenek tudatában mindennek, kiköszöngetnek embereknek, észrevesznek valakit, és örvendeznek. Azt hiszem, hogy amikor 800 ember állva tapsolt, akkor jöttem rá, hol vagyok, és mennyi ember néz. Kicsinek éreztem magam, közben boldog voltam, hogy én is részese lehetek egy ilyen nagyszerű dolognak, amit emberek ezrei jönnek megnézni.

– Felvetődött akkoriban benned, hogy ezt az utat akarod járni az életben?
– Ez volt az első olyan élmény, ami oda vezetett, hogy igazából színész akarok lenni. Az idő múlásával ez az érzés kissé kifakult belőlem, 9-10-es koromban más pályát szerettem volna választani. Az iskolánkban azonban készültek zenés előadások, amelyekben és is szerepeltem, és érettségi előtt ismét elindult a lavina, hogy igenis a színészettel akarok foglalkozni. 2018-ban bejutottam a kolozsvári színire, első év végén elmentem Budapestre felvételizni zenés szakra. Eljutottam a harmadik rostáig, benne voltam az utolsó 36 pályázó között, de végül nem kerültem be. Egyáltalán nem bánom, hiszen olyan tapasztalat volt, ami hozzájárult ahhoz, ami ma vagyok. Ha nincs az a kudarc (és egyben tapasztalat), akkor nem itt lennék, ahol vagyok. Minden apró dolog létfontosságú, és mindig visszavezet az én utamra. Szerencsés helyzetben vagyok, mert szüleim egy pillanatig sem kérdőjelezték meg választásomat, teljes mértékben támogatták az utamat.

– Friss diplomás vagy, milyen tapasztalatokat gyűjtöttél az egyetemen, ki volt a mestered?
– Bíró József volt az osztályfőnököm. Most, amikor kezdek beletanulni a szakmába, azt veszem észre, hogy amit az egyetemen kaptam, az jó alap volt, apró ízelítő arról, miről is szól e szakma. Még nem tudom pontosan, mit és hogyan tudok majd felhasználni, hiszen nincs egy lista arról, mit tudunk és mit nem gyakorlatba ültetni az egyetemen tanultakból. Igazából abban segített, hogy mit és hogyan kell látni. Az első két évem az egyetemen nehéz volt, mert sok kételyem volt annak kapcsán, hogy tényleg ezzel akarok foglalkozni. Kudarcok is értek, talán nem voltam elég érett ahhoz, hogy megértsem, miről van szó.

– Miből eredt a bizonytalan­ságod?
˜– Amikor az ember nem tudja biztosan, hogy ezzel akar foglalkozni, és nincs mindig sikerélménye, akkor kezdi megkérdőjelezni, valóban ott van-e a helye.

Akkor jött a felismerés, hogy igenis, ezzel akarok foglalkozni. Olyan energiákat hozott ki belőlem a rendező, amelyeket addig nem ismertem magamban. Akkor éreztem, rengeteg dolog van, amit még nem tudok, és hosszú út áll előttem ahhoz, hogy felfedezzem magamat. Kíváncsian állok a kihívások elé. Akkor úgy éreztem, újra rátaláltam a színházra, és a színház is rám.

– Nemcsak rád talált a színház, de hamar le is szerződtél Csíkszeredába.
– Egy fesztiválon voltunk Csíkban az egyetemmel, különböző előadásokat játszottunk. Miután vége lett a fesztiválnak, rá másfél évre hívott fel a Csíki Játékszín művészeti vezetője, és megkérdezte, szeretnék-e oda menni. Természetesen azonnal elfogadtam a felkérést. A fiatal társulatban sok emberrel találom meg a közös hangot. A közös cél a fontos, és ebben próbálunk együttműködni. Színházat csinálni – tudásunk szerint a legjobbat. Nem is társulat van ott, hanem közösség, ami az én fejemben azért több, mert emberközpontú, összetartó, és arra van kiélezve, hogyan tudunk jelen lenni az előadásokban. Soha nem éreztem azt, hogy rossz helyen vagyok.

– A nemrégiben bemutatott Csárdáskirálynőben Edvin herceget alakítottad. Mekkora kihívás volt ez számodra?
– Régebben is énekeltem, képeztem a hangomat, és tudtam, ez biztonságot ad, erre könnyen tudok építeni majd az előadáson belül. Szeretek énekelni, táncolni és most már színészként játszani is. Kihívás volt, mert olyan magasságokban kellett énekelnem, amelyek még nehezen jönnek, de sok munkával sikerült teljesíteni. A főpróbahétre kezdtek elindulni a dolgok bennem, és összekötődni a fonalak a jeleneteken belül. Kezdtem szabadabban játszani, nem kizárólag az alakot mutattam, amit lebeszéltünk a rendezővel, koreográfussal. Úgy érzem, élettel töltöttem meg a figurát. Ebből is

Próbálok tanulni egy-egy idősebb kollégától úgy, hogy munkája legyen példa előttem, ez adjon erőt a továbblépéshez.

– A rendező Sebestyén Aba rendhagyó Csárdáskirálynő-előadást ígért. Ez miben nyilvánult meg, miben volt más, mint a többi?
– Székely Csaba fordította és porolta le egy kicsit a szöveget, Bodor Johanna volt a koreográfus, és az egész előadás megpróbál aktuális lenni e mai világhelyzetben.

Megpróbáltuk előtérbe helyezni a darab aktualitását mindamellett, hogy több mint száz éve íródott.

– Mennyire azonosultál a szereppel?
– Kevés színész játszotta el Edvin herceget 21 éves korában, ezért is tudtam a magaménak érezni. A rendező is azt mondta, ne akarjak idősebbet játszani, saját magamban keressem meg a szerepet, ne akarjak más lenni, mint ami vagyok, mert az nem fog menni. A közönség is jól fogadta, élvezte az előadást, úgy éreztem, megfogtuk a tisztelt publikumot.

– Csíkszeredában vagy színész, közben Kolozsváron folytatod a mesteri képzést. Hogyan lehet a kettőt egyeztetni?
– Nehezen. Most, hogy színháznál vagyok, egyértelműen ez a prioritásom, és ezért nehéz néha átlépni az egyetemre, ahol szintén színházról van szó. Nyilván van bennem egy bizonyos megfelelési vágy, amit remélem, idővel le tudok magamról vetkőzni.

– Mire jó számodra, fiatal színész számára ez a hivatás?
Elsősorban olyan önismereti út, amiért hálás vagyok és leszek ameddig élek, ameddig színházzal foglalkozom. A színház által közel tudok magamhoz kerülni. Minden hivatásnak megvannak a nehézségei: egy futónak fájdalmai vannak, és fizikai határait feszegeti, én pedig saját határaimat feszegetem, szembe kell szállnom magammal. Igazából ez minden szakmára vonatkozik, de rám ez most teljes mértékben igaz. Saját magam eszköze, hangszere vagyok, és magamat kell tudnom megszólaltatni, ehhez pedig az szükséges, hogy minél közelebb kerüljek önmagamhoz. Magamban kell megkeresnem minden eljátszott karaktert, és talán ez a nagy erénye e hivatásnak: mindig új oldaláról láthatom a világot és magamat.