A nagyközönség elé kell tárni a múltat

– Nemrég kapta meg a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai-plakettjét. Miért éppen a múltkutatást választotta hivatásául?

– Középiskolás korom óta szinte állandó jelleggel érdeklődtem a történelem iránt. Mindig akadt valamilyen támasz, amely újra és újra megerősítette bennem ezt az érdeklődést. Első emlékem egy roppant szigorú tanárhoz, Gagyi-Balla Istvánhoz fűződik, aki ötödik osztályban házi feladatként adta ki történelemből valamilyen szemléltetőeszköz elkészítését. Kőhajító gépet készítettem és évekkel később, amikor egyetemistaként visszamentem az Apáczai iskolába nosztalgiázni, meglepetésemre még mindig ott volt a gyerekkori modell. Az első régészeti ásatáson nyolcadikosként vettem részt kedvenc matematikatanárommal, Egri Lászlóval. Neves barlangász és kedves tanár volt, aki mellesleg diákokat toborzott a történelmi múzeum különféle régészeti ásatásaihoz.

A kommunizmus nyolcvanas éveiben az igazán jó szakkönyvek a könyvtárban indexen voltak, a tőle kapott könyvek és kartográfiai források azonban teljesen lenyűgöztek. Abban a nehéz időszakban magától Ștefan Pascutól szerzett jóváhagyást, hogy iskolásként beiratkozhassak az akadémiai könyvtárba. A rendszerváltás után a Báthory Líceumba iratkoztam át, ahol Vincze Zoltán történelemtanárom ragadta meg a kezem, és felvitt a frissen újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesülethez, immár a legjobb történészek közelébe.

akinek a keze alá dolgoztam, amikor az EME könyvtárát kezdte rendszerezni. De jelentős mértékben támogatott és nagy megértésről tett tanúbizonyságot édesanyám is. A nehéz körülmények ellenére sok könyvet vásárolt nekem, ugyanis elég jó kapcsolatai voltak különféle könyvkereskedőkkel, gyűjtőkkel és akkor az egyetlen kolozsvári antikváriummal.

– A rendszerváltás óta milyen mértékben sikerült pótolni a magyar diákok számára a romániai tanügyben a kommunizmus idején kiesett magyar történelemoktatást?

– A magyar történelem oktatásának a kérdése az elsők között merült fel a rendszerváltás után. Nem csoda, hiszen a nemzeti identitás sarkalatos eleméről van szó, amit érdekvédelmi szervezeteink gyorsan napirendre tűztek, de a középiskolákban természetesen nem lehetett még kormányrendelettel sem megoldani. A kisebbségi közösségek történelmének oktatását végső soron a román parlament hagyta jóvá: az 1990-es évek közepétől a magyarság története is bekerült a középiskolás tananyagba, ma is tanítják a 6. és 7. osztályban. Az egyetem elvégzése után kezdtem el tanítani a Báthory István Líceumban, így ennek az új fejleménynek én is a részese voltam. A furcsa viszont az, hogy az egyetemi történészképzésben sokkal nehezebben tört utat magának ez a tantárgy. A Babeș-Bolyai Egyetemen a 2000-es évek után jelent csak meg választható tantárgyként, majd vált kötelezővé a történelem szakon. A Sapientia Egyetemen jelenleg szaktól független fakultatív tantárgy, ami azért jó, mivel sokkal szélesebb körben lehet tanítani. Ez azért is fontos, mert a még zsenge korban tanultakat a gyerekek gyorsan elfelejtik. Ki emlékszik már arra, mit tanult hetedik osztályban magyar történelemből? Ez is az egyik hibája a középiskolai tanításnak.

– Az itthoni történelemtanítás mennyire egyezik a magyarországi szakemberek kínálatával?

– A tanároknak elég nagy mozgástere volt, és gondolom, van mind a mai napig. Mivel erdélyi szerzők a magyarság történetéről nem írtak igazán színvonalas összefoglaló műveket, elsősorban a magyarországi szerzők könyveit használtuk. Középiskolai használatra az egyedüli tankönyvet éppen a történelemtanárom, Vincze Zoltán és László László írta 1999-ben.

– Kedvenc szakterülete a Hunyadiak kora. Miért éppen ez a korszak foglalkoztatja leginkább?

– A Hunyadiakra egyetemista koromban Kovács András művészettörténész terelte a figyelmemet, amikor Vajdahunyad várát ajánlotta kutatási témának. Összetett témának bizonyult, ugyanis többek közt történelmi, építészettörténeti, műemlékvédelmi aspektusa van, soha nem lehet megunni. A témából adódóan behatóbban kellett foglalkoznom a Hunyadi családdal, a család építkezéseivel, mecénási tevékenységével. A kör tehát egyre bővült, s mivel az egyik legfontosabb magyar és európai családról van szó, ezt a kört a végtelenségig ki lehet tolni. Az sincs kizárva, hogy a témával szembeni érzékenység mögött édesanyám lánykori neve is húzódik, Hunyadi Erzsébet. Református lévén pedig hiszek a predesztinációban.

– A román és a magyar történelemkönyvek sok tekintetben párhuzamos történelemszemléletet tükröznek. Vannak területek, ahol már sikerült közelíteni az álláspontokat?

– Azok a történészek, akik történelmi forrással dolgoznak, nemzetiségtől függetlenül nagyjából tisztában vannak azzal a történelmi realitással, amit a forrásokból egyáltalán ki lehet szűrni. A probléma mindig akkor adódik, amikor az ismeretanyagot feltálalják a nagyközönségnek. A magyar történetírás régebben még vitába szállt ideológiai síkon az utódállamok történetírásával, ma már azonban úgy látom, kifelé tárgyilagos és minőségi műveket exportál. A magyar történetírásnak inkább egy belső problémát kell megoldania, vagy legalább is ellenőrzés alatt tartania: ez az alternatív történetírás, amely egyre nagyobb körben hódít.

Akik viszont megteszik, igen komoly támadásnak vannak kitéve. Mindezen túlmenően együttműködés a két történésztársadalom között bőven van konferenciák, kiállítások, közös művek szintjén is. Romániában azonban nem feltétlenül azok a hangadók, akik ténylegesen tesznek az együttműködésért, hanem akik a két világháború közti periódus nemzeti ideológiáját éltetik tovább.

– Mennyire kedvenc téma manapság a történelem?

– Sok történész szokta hangoztatni, hogy kutatásainkat ne csak zárt körben terjesszük, hanem rendszeresen lépjünk ki a nagyközönség elé és mutassuk be portékánkat. Évente több ilyen jellegű előadást tartok, az érdeklődés pedig arról tanúskodik, hogy a történelem továbbra is kedvenc szellemi táplálék. Ez nem meglepő, hiszen akarva-akaratlanul szembesülünk a történelmi múlt valamelyik aspektusával: amikor turisták vagyunk, nézzük a tévét, olvassuk az újságot, nemzeti ünnepet ünneplünk, vagy a családfánk iránt érdeklődünk. A szakemberek kifelé történő kommunikációja azért is fontos, mert erősödőben van az alternatív történelmi elképzelések iránt tanúsított érdeklődés. Ezek rendszerint érdekfeszítő, izgalmas elméletekre épülnek, és sokkal jobban lekötik az emberek figyelmét, mint a sokat hangoztatott akadémiai álláspontok.

– Erdély hogyan tudja történelmi örökségét kihasználni turisztikai, kulturális, gazdasági szempontból?

– Ez bonyolult kérdés, mivel a tágabb értelemben vett Erdély sok régióból tevődik össze, ezek eltérő infrastrukturális és önszerveződő szinten állnak. Ráadásul az emberi állomány is eltérő akár ugyanazon etnikumon belül. A Székelyföld például sajnos továbbra is az eldugott vidék benyomását kelti. Mozgástere természetesen van, de nem ártana, ha Magyarországon túl tekintene a turizmusa, vagy a Szászföldre érkezett, elsődlegesen német turistákat tovább csalogatnák a székelységbe. Komoly és megoldatlan probléma, hogy a Székelyföld a rendszerváltás után sem tudott felkapaszkodni gazdaságilag legalább a középkategóriás megyék közé. Ez a terület az erdélyi magyarság etnikai óriása, de sajnos félkarú.

– Ön a Sapientia Egyetem nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok tanszékének vezetője. Mennyire kedvelt szak ez manapság?

– A képzés a posztkommunista országokban a rendszerváltás után jelent meg. Elsődlegesen az uniós csatlakozás előkészületeivel, manapság pedig a tagsággal áll összefüggésben. A szak egyik előnye kétségtelenül interdiszciplináris jellegéből fakad. A diákok rendszerint azért választják, hogy jobban tudjanak tájékozódni politikai, történelmi, jogi, közigazgatási kérdésekben. Különösen ajánlott azoknak, akik már végeztek egy másik szakot.

– Lánya, Lupescu Kata tizenévesen bestseller kalandregényt írt. Apaként mennyire tudja egyengetni lánya írói útját?

– Nagy öröm a szülő számára, ha látja, hogy a gyereke profi módon szándékozik foglalkozni valamivel. Kata inkább iskolából kapott impulzusok hatására kezdett el írni, illetve hatással lehetett rá az otthoni szellemi légkör is. Az egyengetés tekintetében csupán egy lépés írható a számlámra, amikor bemutattam Nagy Péternek, az Exit Kiadó igazgatójának. Innentől kezdve Kata tárgyalt a kiadóval, a tördelővel, a grafikussal, a médiával. Feleségemmel csupán szemmel tartjuk a fejleményeket, és annyira ellenőrizzük, amennyit a szülői felelősség megkövetel.