A kincses város száguldó fényképésze – beszélgetés Horváth László kolozsvári fotográfussal

– Mikor kaptad első fényképezőgépedet?
Hetedikes diák voltam 1963-ban, a dátum azért ilyen pontos, mert éppen költöztünk. Az első gépem orosz gyártmányú FED volt, és egy szomszéd fiú tanítgatott filmet előhívni. Később egy turistaút alkalmával vásároltam egy Zenitet, és ameddig át nem tértem a digitális fotózásra, azzal dolgoztam.

– Sötétkamrát is rendeztél be otthon?
– A fürdőszoba volt a sötétkamra. Volt olyan eset, amikor egy kép előhívásáért is felállítottam a labort: le kellett fedni a fürdőkádat, behordani a dolgokat, előhívni a képet, utána mindent összeszedni, kivinni, hiszen a fürdőre szükség volt. Nos, azért az egy képért kaptam egy lejt…

– Dolgoztál megrendelésre is?
– Inkább a szomszédoknak és általában gyerekek születésnapján készítettem fotókat. Nem is tudom, mi ragadott meg hetedikes diákként a fényképezésben. Érdekesnek tűnt, jó szórakozásnak…

– Mikor jelent meg nyomtatásban az első képed?
– Ez az 1966–67-es évekhez kötődik. Akkoriban kosárlabdáztam, és rendeztek iskolák közötti bajnokságot.

– Innen egyenes út vezetett a sajtófotózáshoz?
– Egyáltalán nem, hiszen érettségi után elvittek katonának, és ott nem volt fényképezés. A múlt század 80-as éveiben kezdtem sportfotókat készíteni a kolozsvári sportcsarnokban. Oda már bejáratos voltam, és a képek meg is jelentek a helyi lapban.

– Megismerkedtél későbbi feleségeddel, a grafikusművész Gyöngyvérrel, aki akkoriban amatőr színjátszó volt. A színpad nem vonzott?
– Nyugodtan felléphettem volna, mert oly sokat jártam a barátnőm miatt a Stúdió színpad próbáira, hogy mindenki szerepét ismertem. Bárki helyett beugorhattam volna. Sőt, egy kiszállás alkalmával én kezeltem a ref­lektort. Mivel tudtam, mi következik a darabban, annyira jól végeztem a munkát, hogy a helybéliek azt hitték, profi világosítóval van dolguk. Tulajdonképpen a fények kezelése is a fényképezés része…

– Gondoltál-e arra, hogy tovább képezd magad, és hivatásos fényképésszé válj?
– Akkoriban nem. Technikai pályát választottam, és amikor nekikezdtem a szakmám gyakorlásának, a fényképezés abbamaradt. Nem volt időm fotózni. Egy dolgot nem hagytam ki:

Bánom, hogy e megnyitókra nem vittem a gépemet, most sem tudom megmagyarázni, miért. Talán azért, mert mindig a munkából mentem el, és oda nem vihettem fényképezőgépet. De ma már sajnálom, hiszen rengeteg dokumentumfotó készülhetett volna.

– Meddig maradtál távol a fotó­zástól?
– Körülbelül 1995-ig, amíg elmentem dolgozni a Tinivár Kiadóhoz. Itt „előléptettek” fotósnak, és készítettem a kiadványok borítóképeit, illetve a belső fotók többségét.

Egy év után sajnos anyagi okokból abbamaradt az együttműködésünk, és visszamentem a szakmámba dolgozni.

– Hogyan jutottál hozzá az első digitális gépedhez?
– Lányom kint élt Amerikában, és 2005-ben egy barátja jött látogatóba, nyakában egy digitális fényképezőgéppel. Amikor megláttam, hogy azzal milyen képeket lehet készíteni, rávettem, hogy adja el táskástól, akkustól, teleobjektívestől.

– Hány géped volt összesen?
– Az említett FED és Zenit – ami annak idején a csúcsot jelentette –, majd a Canon, és a mostani. A Zenittel elkezdtem közgyűrűkkel makrófelvételeket készíteni. Ez azt jelenti, hogy az objektív és a gép közé még betettél egy, két, három gyűrűt, így akár egy centi távolságról is lehetett kattintani. Készítettem művészfotókat főleg virágokról és állatokról.

– Tudatos választásod volt, hogy megörökíted Kolozsvár elsősorban kulturális életét?
– Még a hetvenes évek végén megkértem egy neves kolozsvári fotóst, hogy a feleségem egyik kiállításának megnyitójáról készítsen fotókat. Az illető kiváló művészfotókat készített, csak éppen dokumentumértékük nem volt. Nem lehetett tudni, ki mit állított ki, kik vettek részt az eseményen. Akkor fogadtam meg, hogy ezt én nem így fogom tenni.

Sajnos egy merevlemezem, amin több tízezer kép volt, tönkrement. Szerencsére egy részüket vissza tudtam menteni azokról a közösségi hálókról, ahol megosztottam őket. Ezeket a képeket tárlatokon nem lehet felhasználni, ugyanakkor a dokumentumértékük megmaradt.

– Mi a különbség a klasszikus és a digitális fotózás között? Amióta megjelent az új technika, mindenki azt hiszi, tud fényképezni…
– Ma már olyan telefonok is léteznek, amelyek vetekszenek egy profi fényképezőgéppel. De a lényeg nem azon van, hogy milyen géped van, hanem azon, hogy mikor nyomod meg a gombot. Ahogyan a viccben is: nem az számít, milyen lábasban főzöl, hanem hogy ki főz. Meglátás, a helyzet felismerése – ezek számítanak.

Vannak olyan fotósok, akik napokig készülnek egy képre, és lehet, nem kapják el így a pillanatot. Aki elméletileg is fel van készülve a fotózásra, az lehet, hogy többet pepecsel egy képpel. Embere válogatja. Tudok olyan fotósról, aki két évet várt, míg egy házon a fények ugyanolyanok lettek, mint amikor meglátta. És ebből olyan fotó készült, amelyen a ház egy emberi arcra hasonlít. Azt se feledjük, a jó fotóhoz általában jó felszerelés is kell, abba pedig sok pénzt kell befektetni. De ha nincs hozzá szemed, készítheted százával a képeket, lehet, hogy egy sem lesz használható közülük… Nekem is megfordult a fejemben, hogy mi lett volna, ha egy bizonyos helyzetben jobb gépem lett volna. De ezen már kár töprengeni.

– Mi a digitális technika előnye?
– Az, hogy azonnal látod, mit fényképeztél. Például egy beállított képnél előfordulhat, hogy az illető éppen akkor hunyja be a szemét, amikor kattintok. Nem kell megvárni, amíg előhívom a képet, belenézek, és azonnal látom, nem jó. Ez az egyik előnye, de rengeteg van ezen kívül is. Nem beszélve arról, hogy ilyen géppel évente nagyjából tízezer képet készíthetek. Egy jó fotóhoz egyébként két dolog kell: meglátás és szerencse.

– Hetvenévesen mi motivál, hogy ellátogass különféle eseményekre – olykor naponta többre is – és fényképezd Kolozsvár kulturális, társadalmi életét?
– Talán a pillanat megörökítése. Sok képem van olyan személyiségekről, akik már nincsenek közöttünk. Több fotós van Kolozsváron, de képeikből csak egyet-kettőt küldenek el legfeljebb egy újságnak. Én a képeimet mindig közkinccsé teszem a közösségi hálókon, és bárki láthatja őket.