A Kárpát-medence még mindig kincsesbánya

– Népzenész, népzenekutató, zsűritag, a Hagyományok Házának tudományos munkatársa. Polihisztort köszönthetünk önben?

– A titulus jelentéstartalma szerteágazó. A hagyományos kultúrák szintetikus rendszerek is egyben, amelyekben minden mindennel összefügg, és ezt gyűjtéseink tapasztalata is megerősíti: nem ritka, amikor a tehetséges mesemondóról kiderül, hogy kiválóan énekel, tánctudása is páratlan, valamint fafaragásai is gyűjteménybe valók. A tehetség legtöbbször  nyitottsággal is párosul. Mestereimben nagyon tiszteltem ezt a fogékonyságot, s megtanultam tisztelni a minket körülvevő világ értékeit, kincseit befogadni. Ezzel is magyarázható ezerféle munkám. A Fölszállott a páva során mindenki megtudhatta rólam, hogy a folklór a mindenem. A népi kultúra szeretete pedig kötelességekkel is jár: így többek között a Magyar Néprajzi Társaság Népzene- és Néptánc Szakosztályának vagyok az elnöke, a Nemzeti Kulturális Alap Közművelődés és Népművészet Kollégiumának tagjai között is dolgozom, óraadó tanárként oktatok a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékén. Vezetem a Fonó Zenekart és – egyéb feladataim mellett – a Hagyományok Házában népmese-tanfolyamot is tartok. De okleveles földmérő végzettségem is van, s a természetvédelemből is kiveszem a részem.

– A Hagyományok Házában a vitrinben Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László népzenegyűjtői munkájáról írt monográfiák fogadják a látogatót. Egyszer Agócs Gergely is szakdolgozatok tárgya lesz?

– Nem hinném. Nem mintha nem követném az említett elődök példáját, de Vikár Béla, Martin György életművének beteljesedése óta  sokat változott a világ. Jó korban éltek, munkájuk eredményét mind a szűkebb szakma, mind pedig a nagyközönség hamar megismerhette. Ezt a „láthatóságot” napjainkban szinte lehetetlen elérni, a mai világban nem az a fontos, ki mit tud, hanem, hogy ki mit tud magáról elhitetni. Az önpromóciós készségem pedig nem fejlődött ki igazán. Ez lehet az oka, hogy a már említett sokrétű munkámról általában keveset tudnak.

– Már Kodály és Bartók gyűjtő útjain is nagy türelemre volt szükség, hogy az adatszolgáltatók mű- és operettdal repertoárjából kiszűrjék a népdalokat. Ön 2000 nyaráig vezette a Fonó Budai Zeneház Utolsó Óra népzenegyűjtő programját. Van-e még gyűjthető autentikus népzene a Kárpát-medencében, vagy túl vagyunk az utolsó órán?

– Megyényi területek vannak, ahonnan a népzene egyes válfajaiból semmilyen adatunk sincs. A Kárpát-medencében nincs olyan ötvenkilométeres körzet, ahol ne találnánk még újdonságot. Legutoljára tavaly október végén jártam Gömör és Abaúj-Torna vidékein, és bizony, találtam eddig ismeretlen változatokat. A folklór az egyetemes kultúra különleges része: ahhoz az exponenciális görbéhez hasonlíthatnám, amely folyamatosan a nullához közelít, de sohasem éri el. A Zoborvidék a népzene szempontjából a felvidéki tájegységek leggyűjtöttebb, legjobban feltárt régiója, Vikár 1902-es, Kodály 1906-os zoborvidéki körútja óta minden, magára valamit adó kutató felkereste a tájat. Meglepő viszont, hogy Kodály 1910-es dudagyűjtését követően hangszeres magyar népzenét először én rögzítettem ott 1988-ban. Az egész magyar népzenei mozgalom – és természetesen etnomuzikológiai tudásunk is – szegényebb lenne, ha nem találjuk meg a zsérei Bihari Józsefet. Játéka kézzelfoghatóan bizonyítja a zoboralji dudazene hatását az itteni vonószene folklórjára. Egyedülálló zenei együttesek emlékét tártuk fel, ahol a duda nem szólóhangszer, hanem a hegedűvel együtt a magyar nyelvterületen ritkán tetten érhető, mulattató duóvá állt össze.

– A fiatalokat mennyire érdekli a népzenegyűjtés, s a bűvkörébe kerülőket mire tudja tanítani?

– Fogékonyak a kutatásra a fiatalok, de fékezi lelkesedésüket az a nézet, hogy nincs már mit gyűjteni. Mindenekelőtt meg kell győzni őket arról, hogy „sok az aratnivaló, de a munkás kevés.” A lelkesebb ifjak a Kárpát-medencében, de még akár a székesfővárosban is kiváló hagyományőrző mesterektől tanulhatnak. Nemrég az MTA Zenetudományi Intézetébe rögtönzött gyűjtés kedvéért egy budapesti aluljáróból hoztunk be egy ott kéregető idős kézdiszéki cigányprímást. Gyakran említem ifjú tanítványaimnak, hogy ma a „terepen” semmiképpen ne számítsanak a ’60–’70-es évek kulturális gazdagságára. Ma már például csak múlt időben beszélhetünk hagyományőrző tekerősökről, de még most is találkozhatnak olyan idős emberekkel, akik egykor tekerőre mulattak. Sok olyan hely van még Felvidéken, ahol a nyolcvanas korosztály még dudára tanult táncolni. Ezek a találkozások is gazdagíthatják az adott hangszer kultúrájáról alakuló tudásunkat. Nagyon szomorú például, hogy nem fordítunk figyelmet a lakodalomkutatásra. Gyakran hívnak vőfélynek, s azt tapasztalom, hogy a közösségek a korábbinál kevésbé szigorú, de még mindig a hagyományos keretek között ünnepelnek. Természetesen a szokások vidékenként különböznek, de a tradíciók – elsősorban a kisebb falvakban – máig élnek, s a mai állapotok dokumentálása is fontos feladat lenne.

– E kincsesbánya hallatán nem kerülhetjük meg a kérdést: miért települt át Magyarországra?

– Felvidéki életem Fülekhez kötődött, ami Budapesttől 130 kilométerre van. Ha most Pozsonyban élnék, akkor mondhatnák ugyan, hogy „nem mentem el”, viszont kétszer akkora távolságra lennék szűkebb pátriámtól. Amikor az ELTE néprajz szakára beiratkoztam, jövőmet mindenképpen otthon terveztem. Később viszont rádöbbentem, hogy kitűzött céljaim a budapesti intézményhálózat révén sokkal hatékonyabban teljesíthetők. Látszólag ellentmondásnak tűnik, de Szlovákiában nem tudtam volna megírni A szlovákiai magyarok hagyományos hangszeres zenei kultúrája címmel a doktori disszertációmat. A már említett nagy múltú intézményrendszer segítségével munkám sokkal eredményesebb, mintha otthon dolgoznék.

– Franciaországban, Németországban már évszázadokkal ezelőtt eltűnt a népzene, az autentikus népi kultúra Az angol beteg című filmmel kapcsolatban került újra fókuszba nyugaton. Van-e még érdeklődés a közép-európai folklór iránt?

– A Fonó Zenekarral mintegy tíz éve elnyertük a Le Monde de la musique, Európa akkori legnagyobb példányszámú zenei szaklapjának elismerését. Az egyik lemezünk, a Mixtura Cultivalis elnyerte a lap kritikusainak Choc de l’année (Az év szenzációja) díját. E rangos kitüntetéssel rajtunk kívül a magyar zenei életben csak az Állami Hangversenyzenekar büszkélkedhet. Ma viszont már úgy látom, hogy a francia etnográfusokat nem érdekli a közép-európai népi kultúra. Ha utazásra szánják el magukat, inkább a tengerentúli vagy az afrikai frankofón egzotikus vidékeket választják. Ugyanakkor nem állja meg a helyét az a megállapítás, hogy kihalt a népi kultúra, hiszen a folklór ezerarcú. A vicc és a monda is kutatásra csábító népi műfaj. Természetesen ma már nem a Tordai-hasadék vagy a Szádelői-völgy keletkezéséről szóló eredetmondák a legelterjedtebb történetek, helyettük olyan „városi legendák” keringenek, amelyekben a „szomszéd településre” egy banánszállítmányban érkezett kígyó vagy pók kimászik a dobozból, és megmar egy kisgyermeket. Ez ugyanúgy nem igaz, mint, hogy a hasadékot – csodás módon – tényleg Szent László nyitotta volna meg szekercéjével, viszont felkelti a képzeletet, és szájról-szájra száll.

– Sokan visszasírják a Kodály-érát, a zeneiskolák rendszerét. Mások a népi kultúra iránti közönyről beszélnek. A mostani Fölszállott a páva verseny rácáfol erre a tévhitre?

– A Fölszállott a páva jelentkezői nagyon jól szervezett mozgalom tagjai közül érkeztek. Kevésbé ismert a tény, hogy Magyarországon népművészeti előadóként mintegy kétszázezer személyt tartanak nyilván. Ez ötször annyi, mint az igazolt futballisták száma. És ők csak a színpadi előadók, közel ennyien lehetnek például a tárgyalkotó népművészet aktív kézműves mesterei. A táncházmozgalom születésénél olyan kiváló szakemberek bábáskodtak, mint Martin György, s minden bizonnyal Bartók Béla és Kodály Zoltán is büszke lenne a kezdeményezésre. Az első táncházat Kodály halála után öt évvel, 1972-ben szervezték Budapesten, s Vargyas Lajos, Kodály tanítványa és munkatársa is nagyra értékelte a táncházasok munkáját. Csoóri Sándor szerint is „a néptáncnak két nagy pillanata volt: az első, amikor felkerült a színpadra, a második pedig, amikor visszakerült a színpadról oda, ahova való: az emberek közé.”

– A népzene tehát kötelező tananyagból népszerű fakultatív tárggyá vált?

– Annak az elképzelésnek, hogy a népdalt kórusokban kell előadni, és népdalköröket kell szervezni, valamint az előadó-művészetet a színpadra kell vinni, megvannak a veszélyei. Így alapjában változik meg a népdal funkciója. A folklórnak számos didaktikus és normatív szerepe van, s ha sablonná válik, e sajátosságoktól csupaszítjuk le a népdalt. Ha kottaképben konzerváljuk a kötelező dallamívét, ezzel meggátoljuk fejlődését: a további változatképződést. A táncházmozgalom oktatása viszont auditív módszert követ, a résztvevők a zeneanyagot hallás után tanulják, s ez lehetővé teszi a további változatok születését. Ezek bizonyítékai már látszanak: hol és hogyan muzsikálják másként az eredeti dallamokat. Ezek persze nem tudatos változtatások, a népzene maga természetes életképességét bizonyítják. Nyilván ez semmit nem von le a kodályi, bartóki feldolgozások értékéből. A kétféle módszer akár erősítheti is egymást, viszont fontos, hogy ne keverjük össze a népzenét a népzenei feldolgozással vagy a népies műzenével.

 – Újra „repül” a Páva. Zsűritagként nem húz a szíve a felvidéki szereplők felé?

– A szívem természetesen megdobban, amikor meglátok egy földit a színpadon, de úgy vélem, mindvégig objektív tudtam maradni. Az egész vetélkedő szelleme azt sugallta, hogy kötelességünk háttérbe szorítani személyes érzéseinket, vonzalmainkat. Jóllehet több versenyző szüleihez régi baráti szálak fűznek, de épp e kapcsolatok jövője kívánta meg a tiszta döntést. A választást viszont egyértelműen, korrekten kellett indokolni, rámutatni az értékekre és a hibákra egyaránt. Legtöbbször a kiesők is elfogadták a zsűri döntését. Természetesen azért büszke vagyok, hogy az elmúlt évben az egyik fődíjat felvidéki zenekar kapta.

Agócs Gergely

Népzenész, népzenekutató, Érsekújváron született 1969. október 27-én. 1997-ben szerezte diplomáját az ELTE BTK néprajz szakán. Egyetemi évei óta Magyarországon él, három gyermek édesapja. A budapesti Hagyományok Háza népművészeti műhelyének vezetője. 1990-ben egyik alapító tagja a Szlovákiai Magyar Folklórszövetségnek, 1990 és 1992 között a pozsonyi Szőttes Kamara Néptáncegyüttes énekes-hangszeres szólistája volt, 1993-ban elnyerte A Népművészet Ifjú Mestere díjat. Dudán, emellett furulyán, tárogatón, klarinéton és hegedűn is játszik.