A forma változhat, de a minőséget őrizni kell

Makkay József 2018. április 13., 19:52 utolsó módosítás: 2018. április 13., 19:56

Csermák Zoltán újságírónak – korábban a Hungaroton egyik vezetőjeként – a zene töltötte ki az életét. A lemezkiadó privatizációja után a Duna Televízió alapítói közt folytatta munkáját. 2005-től nyugdíjazásáig a Magyar Televízió külhoni sajtókapcsolatait ápolta. Jelenleg a Hagyományok Háza határon túli sajtókapcsolataiért felel. Életútjáról beszélgettünk.

– Hogyan válik egy zenei érdeklődésű szakemberből újságíró?

– A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végeztem. Egy váltást követően a Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Vállalat marketingvezetőjeként, majd kereskedelmi igazgatójaként Magyarország legprofesszionálisabb kulturális vállalatánál váltam szakemberré. Egy újabb fordulat a Duna Televízióhoz vezetett, ahol először kereskedelmi igazgatóként, majd a marketingrészleg vezetőjeként dolgoztam. Itt már a sajtó is hozzám tartozott, s amikor – egy szerencsétlen elnökváltás nyomán – a Magyar Televízióhoz kerültem, már csak a sajtókapcsolatokkal foglalkoztam. Munkaköröm a médiafúzió után sem változott.

– Kevés magyarországi újságíró ismeri jobban a határon túli sajtós műhelyeket, mint te. Mi indította el ezt a kapcsolatépítést?

– Családom egyik ága Délvidékről, másik oldalról felmenőim Felvidékről származnak, így nem keresem a térképen, ha egy magyar falu neve kerül szóba. Egyetemi éveim után aktív tagja lettem a Katolikus Közösségek Hálózatának, így a Kárpát-medence számos településén születtek barátságok, kapcsolatok.

A Duna Televízió egyik vezetőjeként megalapítottam a közmédia erdélyi irodáját, így hetente megfordultam Kolozsváron.

Később a Hargita tetején egy kis birtokot vásároltam, így Erdélyben otthon érzem magam. A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) sokáig én voltam az egyetlen anyaországi tagja, így alaposan megismerhettem az erdélyi sajtó örömeit és gondjait.

Csermák Zoltán: hat unokával büszkélkedek, s az ünnepi asztalnál már majdnem húszan ülünk

– Sok évet töltöttél el a Duna Televízióban. Milyennek találtad a médiaintézményt?

– Igazi családias környezetben dolgozhattam, jó érzés volt naponta belépni a falai közé. Elindításával a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő honfitársaim életre szóló ajándékot kaptak. A filmes részleg jobb volt az összes többi csatornáénál, ám a saját gyártású műsorok színvonala erősen változó volt. A már említett 2005-ös vezetőváltás sem tett jót az intézmény presztízsének. Nem akarok ünneprontó lenni, de amikor átkerültem a Magyar Televízióba, sokkal egységesebb, professzionálisabb szervezetbe csöppentem, s a külhoni tematikájú műsorkészítés sem maradt alul az összehasonlításban.

Első sikerélményemnek tekintettem, amikor Erdélybe is eljuttattuk az M1 csatornát, amit korábbi cégemnél rosszul viseltek. A választék bővülésével viszont minden erdélyi nyert.

Az egyesüléssel sok ember került egzisztenciálisan rosszabb helyzetbe, s a családias légkör is csorbát szenvedett, de a pozitív minőségi változás érezhető lett.

– Milyen témák érdeklik leginkább a magyar közszolgálati műsorok erdélyi nézőit és hallgatóit?

– A 90-es években a déli harangszó előtt egy klipet vágtak be a Dunán, a sokat megért székelyföldi idős paraszt szekerén hazatartva megemeli kalapját a templom előtt. Valljuk be, sokszor Erdélyre az általunk kreált képet próbáltuk ráerőltetni akaratlanul is.

Egy átlag erdélyi polgár ízlése viszont nem sokban különbözik a magyarországiétól.

Az egyesített közmédiában a külhoni magyarság megjelenítésére két iskola létezett, az egyik külhoni tematikájú műsorokban gondolkodott, a másik viszont minden műsor szerves részének tekintette a külhoniak megjelenését. Az első ellenzői ellenérvként a „gettósodást” említették, viszont világosan kell látni: nincs elég külhoni ismerettel rendelkező szakember a közmédiában. Így mindkét megoldás békésen megférhetne egymás mellett. Sajnos jelenleg a Határok nélkül félórás rádióadáson kívül nincs más naponkénti külhoni tematikájú műsor.

– Rendszeresen részt veszel a MÚRE rendezvényein. Milyennek ítéled meg az erdélyi magyar sajtót?

– A többi országrész, különösen a Felvidék némi irigységgel tekinthet Erdélyre. A napilapok, portálok, televíziók, rádióadások száma figyelemreméltó. Leginkább az írott sajtót tudom követni a távolból. Meg kell jegyeznem, az adott médium színvonala nagyban függ a vezetőtől: karizmatikusan vagy hányaveti módon dolgozik. Kreativitásban, leleményben nincs hiány, a kivitelezésnél látok némi gondot. Sok helyen hiányzik egy régimódi olvasószerkesztő, aki jó gazda gondosságával tesz pontot a cikkek végére. A MÚRE-ban igazán otthonra leltem, s megtiszteltetésnek tekintettem, amikor 2008-ban – a Kárpát-medencei újságírásért az adott évben a legtöbbet tevőnek odaítélt – Sándorov Péter-díjjal tüntettek ki. A laudációra válaszolva kifejtettem: jóllehet idősebb korban már nehezebben kötök barátságot, a csoda a MÚRE-ban megtörtént, számos új barátra tehettem szert.

– Újságíróképzéssel is foglalkozol. Milyen az utánpótlás, milyen a képzés minősége?

– Évek óta aktívan veszek részt az ifjabb újságíró-nemzedék oktatásában. Korábban a nagyváradi Ady Újságíró Akadémián, jelenleg a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, a duna-szerdahelyi Szent Erzsébet Főiskolán és a Kárpátaljai Magyar Főiskolán tanítok. Általános megállapításom: a hallgatók lelkesedése példás, össze sem hasonlítható a hazai tanintézmények „diplomavadászaival”. Viszont a kétnyelvűség kemény próbatétel elé állítja a résztvevőket, aminek a stílus és a nyelvtan látja kárát. Mindig hangsúlyozom: az tud jól írni, aki sokat olvas, hiszen az írás egyfajta reflex.

Az online sajtó hírversenye sem tesz jót a minőségnek. Ezért mindig figyelmükbe ajánlom: a sajtó formája változhat, a minőséget viszont őrizni kell.

A régi klasszikus újságíró-nemzedék szép lassan kihal, s nekik kell átvenniük a stafétabotot, oktatni az új generációt. Erre viszont módszeresen kell készülniük.

– Az Erdélyi Napló munkatársaként is sok kulturális témát dolgozol fel. Mennyire figyel a Kárpát-medencei magyar sajtó az ilyen értékek ápolására?

– A világ a bulvárosodás felé halad, s úgy tűnik, a kultúrára éhes tömegek kisebbségbe kerültek. Az általánosítás nem helyénvaló, a kultúra továbbra is átszövi életünket. Budapesten például nehéz színházjegyet kapni, az ART mozihálózat ontja a jobbnál jobb filmeket, a könyvvásárok gazdag kínálata is ellentmond az elsiratott könyveknek. A Hagyományok Háza külhoni sajtósaként látom, hogy a fiatalok mennyire keresik a gyökereket, a táncházmozgalom hívei is gyarapodnak. Unokáim a válaszúti népzenei és néptánctáborban kaptak életre szóló élményt, s biztos vagyok benne, hogy a kötelező, jellegtelen diszkó mellett ők is elküldik gyermekeiket hasonló helyre. A sajtóban is nagy igény mutatkozik a hosszabb lélegzetű kulturális írásokra, s azt tapasztalom, hogy a tisztességesen kidolgozott, érdekes anyagokat szívesen olvassák. Médiumtól függ, mennyire halad az árral, vagy az olvasók nevelését is szívén viseli. Gyakran esik szó a nyomtatott sajtó végnapjairól. Biztos, hogy az idősebb generáció vesz inkább szívesen kezébe újságot, de a magazinok és lapok itthoni hihetetlen kínálatára tekintve, még nem jött el a vég.

– Sokat utaztál a nagyvilágban. Van-e kedvenc helyed, ahova szívesen visszatérnél?

– Nagyon szeretem a mediterrán világot, családom egy része Dél-Franciaországban él, feleségemmel újabban rendszeresen járjuk Olaszországot, s a magyar emlékek nyomába eredünk. Szeretem Tunéziát, a római világ pazar emlékei, a korai iszlám vagy a zsidó kultúra épületei, a vendégszeretet és a viszonylag jó közbiztonság teszi az országot igazán vonzóvá. Az ottani írásaimból lassan egy könyv is összeáll, már csak időt kellene találni megírására. Mégis melyik a legszebb ország? Talán Dél-Afrika. Ott kezdtem először filmeket forgatni, beutaztam az országot s megfogott gazdagsága, sokszínűsége. Fokvárost fekvése alapján Nápoly és Rio mellett a világon a legszebbnek tartják. Sajnos a közbiztonság rohamosan romlik, így meggondolom, mikor szánom rá magam egy újabb útra.

– Mit kell tudni Csermák Zoltánról, a magánemberről?

– Nemrég befejeztem a New York-i Metropolitan Opera javarészt magyar emlékeiről írt második kötetemet, a könyv április végén jelenik meg. A múlt évben, részben Erdélyben, Pataky Kálmán operaénekesről készítettem díjnyertes dokumentumfilmet a muravidéki kollégákkal, talán nyáron Buenos Airesben, Pataky sikereinek színhelyén is be tudom mutatni. Továbbra is szövögetem utazási terveimet, megvalósulásuk egészség és pénz függvénye. Útjaim alkalmával a kint élő magyarok és főleg zenészek társaságát keresem, sok érdekes anyag lapul a számítógépemen. Az archívum remélhetőleg valamikor szintén könyvvé érik. Feleségemmel, Judittal idén leszünk negyvenéves házasok, írásaimnak ő a legjobb felügyelője. Az említett itáliai sorozatot ő öntötte szavakba, cikkeinek száma is szépen gyarapodik. Családomban hat unokával büszkélkedhetek, s az ünnepi asztalnál már majdnem húszan ülünk. Az unalom tehát még messze elkerül…

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb
Hallgassa online rádióinkat