A fordítással ismeretlen világ tárul fel – interjú Szenkovics Enikő kolozsvári műfordítóval

– Hogyan sajátítottad el a román nyelvet, amelyből sokat fordítottál?
– Gyermekkoromban kétlaki voltam: a nap nagy részét Kolozsvár Tisztviselőtelep nevű negyedében töltöttem a nagyszüleimnél, azon a telken, ahova aztán felnőttkoromban „visszaköltöztem” a szüleimmel, bátyámékkal, férjemmel és gyermekeimmel. Itt kizárólag magyar barátaim voltak, csak az osztálytársak közül haton laktunk három szomszédos utcában.

– Manapság sokszor elhangzik, hogy a gyerekeinknek sok gondot okoz a román nyelv elsajátítása. Háromgyermekes édesanyaként mi a tapasztalatod?
– Mindhárom fiam a kolozsvári zeneiskolába jár vagy járt, amely két tannyelvű intézmény, és ahogy annak idején a tömbházak körül, ott is természetes módon alakulnak az ismeretségek elsősorban a zenei képzés által: magyar gyerekeket is tanítanak román hangszertanárok, a zenekar is vegyes, és számukra természetes, hogy az órán kívül, szüneten, a városban összefutva is leállnak egymással beszélgetni. Erre még rájönnek a versenyek, mesterkurzusok, azaz további érintkezési felületek, ahol jól meg lehet tanulni románul. A tananyag elsajátításáról most inkább ne beszéljünk.

– Román–német szakon végeztél. Honnan ered a vonzódásod a német nyelv iránt?
– A válasz sokkal prózaibb, mint gondolnád: azért felvételiztem (háromszor) német szakra, mert az osztálytársaim mind az angol szakot választották. Azaz akkoriban sem akartam azt tenni, mint a többiek. Az idő akkor nem engem igazolt, de ma már a legjobb választásnak gondolom. Egyébként édesanyám nevelőapja fogarasi szász, apai dédnagymamámék pedig Bécsből érkeztek Erdélybe, de nem hinném, hogy e rokoni szálak vezettek volna erre az útra, legfeljebb tudat alatt munkáltak bennem.

– Mi vezetett a műfordítói munkásság felé?
– Gyakorlati okok: szegedi doktori tanulmányaim alatt szövegelemzéshez házi használatra lefordítottam néhány rövid történetet. Féltem, mert a műfordítást szent dolognak tartottam, amellyel csakis írók-költők foglalkozhatnak. Aztán Király Zoltán barátom nógatásának köszönhetően nem hagytam abba, örök hálám neki.

– A román írók mellett német nyelven alkotó erdélyi (vagy innen elszármazott) írókat fordítasz. Hogyan fedezted fel a szász, illetve sváb irodalmat?
– A szegedi felvételimhez Odorics Ferenc unszolására témát kerestem. Olyasmit akartam választani, ami különlegesség, térben és időben közel áll hozzám, nem lerágott csont, s amelyhez nem kell rengeteg szakirodalmat elolvasni. Elmentem László Herbert Ilse nénihez, akinek hatalmas könyvtára van tele erdélyi szász tematikájú könyvekkel. Egy bőröndnyi könyvet adott kölcsön, és ezek adták a kutatási témám, az 1969–1989 közötti romániai német rövidpróza vizsgálatának alapötletét.

hadd ismerje meg a magyar olvasó is, hiszen évszázadokon át egy térségben éltünk velük. Számomra ismeretlen világ tárul fel e szövegek által, és remélhetőleg az olvasók számára is a magyar fordításoknak köszönhetően.

– Hogyan találsz rá „áldozataidra”? Olvasod őket, és úgy érzed, le kell fordítani, vagy esetleg kiadók megrendelik a fordítást?
– Doina Ruști kivételt képez: ő keresett meg engem, de egyébként inkább az előbbi működik. Egy-egy szöveg annyira megragad, hogy ott motoszkál bennem mindaddig, amíg leülök és lefordítom. És még azután is. Vagy az is megesik, hogy folyóiratok szerkesztői kérnek szöveget tőlem, ilyenkor keresgélni szoktam, de mindenképp előnyben részesítem a romániai német irodalmat.

– Melyek a legnagyobb kihívások, amelyekkel a fordítói munkád során találkozol? Verset vagy prózát fordítani nehezebb?
– Az egyik legnagyobb kihívás talán a Hodjak-regények oldalas mondatainak lefordítása, amelyekben a közbeékelt tagmondatokat úgy próbálom összerakni, mint a kirakóst. Sokszor órákig bambulok rájuk, s igyekszem kibogozni, hogy bizonyos utalószavak mire vagy kire utalnak, vagy a kötőszavak mely tagmondatokat kötik össze. De ugyanilyen nehéz feladattal találkozom olyankor is, amikor a román Doina Ruști regionalizmusokkal és archaizmusokkal tele szövegeit ültetem át magyarra. Sőt, embert próbálóbb, lévén hogy nem erdélyi íróról van szó, aki másként látja a világot. Ez pedig nagy különbség. Amúgy

Másokkal csak heteket, ritkábban napokat. Elvétve az is előfordult, hogy szinte a végleges formájában csorgott ki belőlem, vagyis amikor a német eredetit olvastam, már a magyar sorokat mondogattam magamban.

– Mitől lesz jó egy fordítás: ha a szöveget adja vissza szinte szó szerint, vagy a hangulatot, a mondanivalót menti át?
– A szó szerinti fordítás nem műfordítás, nem alkotói munka, legfeljebb szemináriumi ujjgyakorlat.

de ezt – véleményem szerint – oly módon érdemes tenni, hogy azt a bizonyos világot felidézze, ugyanakkor pedig az eredeti szöveg stílusa, hangulata is megmaradjon. És közben szöveghű is legyen, és bár utolsó helyen említem, rendkívül fontos feltétel: magyarul hangozzék. Helyes szórendben, mondatfelépítésben, megfelelő szóhasználattal – szókincsben, mint tudjuk, a magyar nyelv szerencsére nem szűkölködik.

– A nagyszebeni születésű, Németországban élő Franz Hodjak kortárs író műveiből többet is fordítottál. Egyeztetsz vele a szövegről? Egyáltalán beleszólhat az író a fordító munkájába?
– Franz Hodjak nyitott, bármikor meg tudom keresni egy-egy kérdéssel. De a többi íróhoz is rendszeresen fordulok, ha már sem a lexikonok, sem egyéb mankó nem segít.

nem csak a tanács- és segítségkérés miatt: ezáltal a fordító sokkal mélyebben bepillanthat az adott művekbe is, más szemüvegen keresztül láthatja a felépített világot.

– Mennyire tudsz személyes kapcsolatot ápolni azokkal, akiknek műveit fordítod?
– Mindenkivel, akit eddig fordítottam, felvettem a kapcsolatot. Ez volt az első lépés, és mindenikükkel tartom is a kapcsolatot. Egyesekkel telefonon, másokkal hagyományos, postai levélben vagy e-mailben: Franz Hodjakkal, Doina Ruștival, Carmen Elisabeth Puchianuval, Karin Gündishsel, Ilse Hehnnel, Horst Samsonnal, Balthasar Waitzcal. Sajnos két „németem” már nincs az élők sorában, Dieter Schlesak 2019-ben, Hans Bergel pedig ez év februárjában hunyt el, ez utóbbitól halála előtt másfél hónappal levelezőlapot kaptam, amelynek a hátán kép helyett Credo címmel saját verse áll: gyönyörű búcsúvers, ahányszor a kezembe akad, megkönnyezem. Meghatóak számomra e kapcsolatok, amelyek szakmaiból emberibe váltottak az évek során, s amelyekért kimondhatatlanul hálás vagyok.

– „Feltöltődési forrás számomra a műfordítás” – nyilatkoztad. Ez mit rejt magában? A határidők nem okoznak stresszhelyzeteket?
– A rengeteg korrektori, olvasószerkesztői, szerkesztői munka, a hároméves Magyar Művészeti Akadémia-ösztöndíjam keretében végzett kutatásom és a doktorim (húsz év után újra beiratkoztam doktori képzésre, ahol Egyed Emese egyengeti az utam) mellett, amikor időnként lemerülnek az akkuk, jó kikapcsolódási lehetőség a fordítás: feltölt, erőt ad a további munkákhoz. Ez mindig is fontos volt a három fiam mellett, akik főleg kisebb korukban a nappalaimat teljesen lefoglalták, ők alakították, hajnalonta azonban a nagy csöndben ilyen „feltöltő” dolgokkal is tudtam foglalkozni, mint a műfordítás. Nagyobb lélegzetű művek, regények esetében a határidő természetesen nagy úr tud lenni, de annyira nem ijedek meg: megtanultam beosztani, hónapokra, hetekre visszaosztani az anyagot. S ez amellett, hogy biztosítékot ad arra, hogy a munkát valóban be tudom fejezni, benne tart a szövegvilágban. Innen kikerülve nehéz újból visszakapcsolódni, legalábbis számomra.

– Min dolgozol most, melyek a jövőbeli terveid?

A pályáztatása a budapesti Orpheusz Kiadónál még várat magára. A közeljövőre csak elbeszélések, versek fordítását tervezem, elsősorban a romániai német irodalom berkeiből, s majd a fent említett kutatások lezárása után következhet az antológia és újabb regények, kettő már tervbe is van véve. Miként az is, hogy egyszer sok időm lesz, és akkor hátha a terveimet, álmaimat is sikerül megvalósítanom.