A fát kivágták, a kerti kapu sem csikorog már

– Egyike vagy azoknak a művészeknek, akik a nagyvilágban lelték meg a helyüket, hiszen jelenleg Stockholmban élsz és alkotsz. Nehéz volt elszakadni a szülőhelytől?

– Tizenegy évesen nem merült fel bennem, hogy nehéz volna elszakadni. Egy folyamat állomásaként éltem meg. Hosszú ideig készülődtünk a „szakadásra”. Sokáig titok leple alatt sustorogtak róla körülöttem. Ez nem volt különös, akkoriban sok volt az elhallgatott szó, a kódnyelven suttogás és én is hasonlóan titkolóztam a tervekről. Kezdték a feleslegesnek tűnő tárgyakat eladni aprópénzért, elajándékozni, vagyis csöndesen megszabadulni tőlük. Talán ez volt a legszomorúbb. Az otthon megszokott tárgyai, könyvek, fiókban őrzött régi gyerekruhák a fiókkal együtt, a barna könyvespolc, a márványmintás hokedlik lassan eltűntek nagymamám kolozsvári házából. Emlékszem, leültem a földre az üres nappaliban, és megrökönyödve néztem hiányukat. A zilahi lakásban nehezebb volt látni a hiányt, ott legalább egy évig hatalmas faládák és becsomagolt bútorok labirintusában éltünk útra készen. Az ismeretlen vonzott, a jobb világ ígérete. Most már tudom, nehéz volt elszakadni.

A gondtalan gyerekkor véget ért, amikor átléptük a határt és jött valami más: kalandos megpróbáltatások sora örömökkel, bánatokkal.

Már gyerekként is mondogattam magamnak, ha nagyon kínlódtam (többnyire az új közösségekbe a beilleszkedést sínylettem meg), hogy „semmi baj, Hella, tanulsz valamit ebből”. Így edződtem. Évekkel később könnyedén vállalkoztam önként hasonló változtatásokra. Belém bújt egy vándormadár.

– Festményeiden meg-megjelenik a szülői ház. Megismered ma is?

– A szülői ház átalakult – állapítottam meg, amikor visszautaztam néhány év múlva. Már nem nyikorog a kis zöld kerti kapu, amiről csíkokban pereg a festék, mert fedett parkolót építettek a helyére; a pirosan boltívben futó rózsabokor sem fut sehova, sima beton fedi a helyét; a ház előtt az öreg gesztenyefát kivágták és a házat is túl rikító sárgára festették… A szülői ház átalakult. Fizikai formáját levetette és beköltözött a bőröm alá. Ilyen alakban bárhol bármikor velem van. Észak zord telében vagy Budapest pezsgő utcáin. Ilyen alakban már nem olyan sérülékeny és nem ijeszt meg váratlan változásával, ahogyan a valóságban néha szívet facsaróan vesztik el a helyek régi fényüket vagy régi kopottságukat – azt az állapotot, amiben megszerettem őket. Ha észreveszem, hogy a talpam nem folytatódik kacskaringós gyökerekben és elborzadok éppen, becsukom a szemem, mély levegőt veszek, benézek a bőröm alá és látom megint, hogy semmi sincs veszve. Amit így látok, szemek nélkül, nem tűnik kevésbé valóságosnak. És van még egy eszközöm, vagy kettő… Ha leírom, megjelenik. Ha lefestem, megjelenik. Annyi csak a gond vele, hogy azáltal, hogy megformálom, átalakítom. Emiatt a legféltettebben őrzött belső képeimet óvatosan, szűkszavúan kezelem. Hogy minél kevésbé hazudtoljam meg őket. De rájöttem, ez is belefér. Illúzióból illúziónak az illúzióját gyártani: alig lehet hibázni, ha mindent megteszek, ami tőlem telik.

– Gyermekként mentél el, bizonyára sok barátot is itt hagytál. Velük találkoztál azóta?

– A barátok nagyon hiányoztak. A régi osztálytársak is. De ezen nem lehetett túl sokat rágódni. A gyerekek eléggé a jelenben élnek és a jelen másról szólt. Később többet nosztalgiáztam, mint akkor, amikor legjobban sajgott a szívem. Aztán idővel jöttek a barátok is… Ha Budapesten járok, most is találkozgatunk és jókat beszélgetünk.

Nagyokat kirándultunk, buliztunk, gombásztunk, azaz sok időt töltöttünk együtt barátok, rokonok és közösen örültünk annak, aminek örülni lehetett.

– Hogyan kezdődött a rajzolás, festés? Mikor vették észre, hogy van hozzá tehetséged? Kik bíztattak, hogy erre a pályára lépj?

– Emlékszem édesanyám szavaira, hatéves lehettem: „Hella, gyermekorvosnak lenni szép szakma”. Injekcióztam a babákat, de nem töprengtem még azon, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor felfedeztem a rajzolás örömét, és amikor megláttam, hogy megcsillant anyukám szeme, amint egy-egy rajzomat nézte. Mindkét szülőm támogatott abban, hogy fejlődjek, hogy többet tanuljak rajzolni, nekem pedig örömöt okozott.

– Édesanyád szerint – aki szintén festőművész –író is lehettél volna. Nem vonzott az a pálya? Vagy az édesapádé, az orvosi?

– Akkortájt fedeztem fel az írás iránti kedvet, amikor a rajzolásét. Sokat olvastam – könyvek helyettesítették a hiányzó barátokat –, ami bizonyára táplálta a betűk és a papír iránti szeretetemet. Írtam a fogalmazásokat a suliban, naplót otthon, néha egy-egy történetet. Nem volt erőfeszítés, nem volt különösebb elvárás. Viszont ami a rajzolást, festést illeti – nos, ott kemény gyakorlás folyt egy idő után, hogy az alapokat megtanuljam és fejlődjek. Ezáltal választottam. Viszont a mai napig szeretek írni. Ha nincs módom arra, hogy fessek, szomjazom. Ha nem írok néha-néha, akkor is szomjas leszek. A gyógyászathoz viszont nem éreztem kedvet.

– Érettségi után Svédországba költöztél. Miért döntöttél így, milyen lehetőségek nyíltak előtted?

– A szerelem vitt Északra. Meg a szüntelen kalandvágy, ami a belém költözött vándormadártól eredt. Megismertem egy új kultúrát, kitágult lelkemben a tér. Sziklák, szigetek és nagy vizek övezik most már a bensőmben élő szülői házat és Budapestet. Húsz évet éltem Stockholmban, ott születtek a gyerekeim is. Tanultam itt is, nyelvet, festést, és sok mást. Kihívások sora várt és áll előttem most is.

– Hiszel a sorsban, vagy tudatosan építed magad körül a világot?

– Nem hiszem, hogy a sors segítségemre lenne, ha nem tennék meg mindent azért, hogy jól alakuljon. Észrevettem, nagyon könnyű a megszokott napi ritmusban elaludni. Kényelmes. Olyankor keresem meg a vándormadár barátom, aki azt mondja, állj fel, tegyél valami mást, egyél vietnámi levest ebédre, hagyd már azt a rántott húst; vegyél kék cipőt, tedd le a feketét; töröld le azt a vadkacsát a vászonról, mert túl szép lett, és így tovább. Bambulni jó, de csak bambulni –hagyni, hogy a sors vezesse a szekeret – elég pocsék. Aztán vannak a nagy döntések. Beszélgetek a sorssal hosszasan. Vitázunk, lelkesedünk, alszunk rá kettőt, harmincnyolcat. Kimegyek a friss levegőre, szemem tágra nyitva és beugrom a mély vízbe.

– Voltak stílusbeli útkeresések, vagy könnyedén rátaláltál a sajátodra?

– Nem kerestem sosem stílust, hamisnak éreztem volna. Gyerekként mondták, hogy van stílusom. Kicsit mosolyogtam, gondoltam, hát, jó, vajon mi értelme.

Igen, sokat társalgok, nem emberekkel. Képeimmel, sorssal, álombeli figurákkal, még a virágaimmal is. Azt gondolom, van mindenkinek stílusa, és azáltal alakul ki, hogy a mélyről merít az alkotó. Majd igyekszik leképezni azt a valamit minden tudásával, tapasztalatával.

– A mai világban meg lehet élni a művészetből?

– Van, akinek sikerül, van, akinek nem. Szerencsés dolog, ha egy jó művész jó menedzser és nyitott társasági ember. És ha szerencsés. Ha nem, akkor minden valamivel bonyolultabb. Például, ha elszigetelve festegeted a fantasztikus képeidet, nem látja őket más, csak a bazsalikomod a konyhaablakban, a megélhetést máshol kell keresned. Vállalsz valami munkát a mindennapiért, és rájössz, hogy nincs elég időd fantasztikus gondolatokat építgetni, mert az óravázlatok megírása, a kurzus levezetése után már csak azon jár az eszed, hogy a puha párnádra hajtsd a fejed.

– Visszatérő motívuma alkotásaidnak a labirintus. Mit fejez ki?

– Kisgyerek voltam. A fényes betonnal borított udvar közepén élénkvörös pergola vetett árnyékot. A ház sarkánál hangyák bújtak ki a résekből. Elkezdtem kacskaringózó és szerteágazó utakat rajzolni krétával, mészkődarabokkal a betonra. Lehet, hogy a hangyáknak szántam eleinte, de idővel én lépkedtem rajtuk. Volt úgy, hogy nagy fehér papírra szintén elszórt házakhoz utakat festettem. Zilahon a barátnőimmel a Kerek erdő melletti réten találtunk egy fekete falú felépített labirintust, ahol katonák gyakoroltak. Gyerekként már nagyon vonzódtam az útvesztőkhöz, minden formában. Ez a rajongás nem csillapodott. A labirintus szimbóluma lehet az életútnak. Életemben sokfelé elágazó úton jártam, járok. Mindenféle járművel, messzire, még messzebbre, vissza. És azt hiszem, még mindig keveset mondtam arról, hogy mit fejez ki…

– Mit jelent számodra ma Kolozsvár, Erdély?

– Kolozsvárról sokszor álmodom. Gyalogolok a Fellegvárhoz vezető utcákon, teszek-veszek, beszélgetek, találkozom emberekkel, akik meghaltak. Nagymamám káposztát hajtogat, én felemelem, hogy pihentesse a lábát közben.

és túl rövidek a napok ahhoz, hogy mindenhova eljussak. Eszembe jutnak az álmaim, a magamban hordozott Kolozsvár-kép, összekeverem az újonnan megélt élményekkel, és szuper levest főzök belőlük. Kolozsvár a távolból is erőt adó erőleves.

– Legutóbbi, Bonchidán édesanyáddal közösen nyílt kiállításod címe Hazatérés. Hol van a haza Mayer Hella számára?

– Valahol a lelkem mélyén. Mint egy Vesta-szűz, őrzöm a tüzet benne. A valóságban pedig valami olyan szép közhelyet mondanék, mint: ahol a szeretet lakik.