A cigányok ideje után

– A cigányok jelentik egyik fő kutatási témáját. Ön találta meg őket, vagy a cigányok találták meg önt?

– Én találtam meg őket. Még egyetemista voltam Angliában, amikor egy nyári munka keretében cigányokkal kezdtem foglalkozni egy londoni cigánytelepen. Mondhatni a véletlen műve volt a találkozás. A későbbi tervem pedig az volt, hogy Madagaszkáron kutatok egy olyan kicsiny, part menti népességet, amely 1947-ben forradalmat robbantott ki a francia kolonialista rezsim ellen, az érdekelt, hogy mi tette ezt a népcsoportot képessé erre. Időközben találkoztam azonban egy magyar nővel, aki a feleségem lett. Gyermekünk született, és nem költöztünk Madagaszkárra, Magyarországon kellett érdekes témát keresnem. Így esett a választás a cigányokra, nekem ők tűntek Magyarország legérdekesebb lakóinak: a romani nyelven beszélő cigányok, vagyis az oláhcigányok (Az oláhcigányok roma nyelven beszélnek, nem románul. Magyarországon románul a beás cigányok kommunikálnak, míg a magyar nyelvet beszélők a romungrók – szerk. megj.).

– Tizenöt hónapon át élt családjával egy oláhcigány közösségben. Hogyan sikerült elfogadtatnia magát?

– Nem igazán úgy mutattam be magam, mint egy társadalomtudományokkal foglalkozó kutatót. Általában azt mondtam, hogy a nyelvet tanulni érkeztem, a megszerzett tudással pedig majd visszamegyek Angliába, ahol mesélek az életmódjukról. Nem használtam a „kutató” szót, attól tartva, hogy ezt csak a rendőrségen hallhatták korábban. Nagyjából tudták, hogy mit is csinálok, mert látták, hogy jegyzetelek, hogy megfigyelem az életük különböző aspektusait. Nem volt könnyű, de amikor megjelent magyarul a könyvem, tetszett nekik. Olyan közösségben éltem, amelynek saját értékrendje, mértéke van. Nagyon másak, mint a magyar cigányok, akik magyarul beszélnek, ezért sok szempontból közelebb állnak a magyarokhoz. Mivel közösségnek saját kulturális értékei és terei vannak, elég nagyot kellett „hátralépnem” a „normális életből”, hogy a közösség tagjává válhassak. Ez jóval nehezebb, mint kutatóként elfogadtatni magam.

– A nyolcvanas években más élet volt Magyarországon is. Nem tartottak magától?

– Eleinte féltek, hogy a hatóságoknak kémkedek, hogy mennyi pénzt szereznek lókereskedésből. Voltak, akik aggódtak a jelenlétem miatt, de külföldiként mégiscsak könnyebb volt a helyzetem, mint magyarként lett volna. Kvázi veszélytelen külföldinek számítottam, aki amúgy sem beszélt túl sokat magyarul. Volt persze némi vita, hogy odaköltözhetünk-e a családommal, de mivel külföldi voltam, megnyugodtak, hogy nem a rendőrségnek vagy egyéb hatóságnak dolgozom, és megengedték, hogy beköltözhessek a feleségemmel és a hathetes gyermekünkkel.

– Mivel járt a család számára ez a merőben más életforma?

– A feleségem például nem viselhetett nadrágot, csak szoknyát, és úgy kellett viselkednie, mint egy roma nőnek. Ez persze változott: a vége felé, amikor már a közösséghez tartoztunk, viselhetett nadrágot. Azt is el kellett fogadni, hogy a bejárati ajtó mindig nyitva van: bárki bármikor bejöhet, nincs klasszikus értelemben vett magánélet.

– Befolyásolták a munkáját az időközben megváltozó politikai rendszerek?

– Szerencsém volt: amikor elhatároztam, hogy belefogok a kutatásba, a kommunista párt éppen többet szeretett volna megtudni a cigányokról, így engedélyt kaptam a kutatásra. Ráadásul támogatást is kaptam: agyári munkám bérét például a kormány állta, mert így is meg akarták mutatni, hogy támogatnak. Három-négy havonta találkoztam egy tárcaközi cigányügyi titkárral, akinek elmeséltem a tapasztalataimat. A rendszerváltozás természetesen nagy fordulatot jelentett a cigány közösség életében is, megváltozott a környezetemben élő emberek életvitele. Korábban mindannyiuknak volt gyári munkája, amit majdnem valamennyien elvesztettek. Ma már csak néhány nő dolgozik utcaseprőként vagy takarítóként. Sokan mégis jól jöttek ki a változásból, mert a gyári munka mellett lovakat is tartottak, és már a múlt rendszerben is azokkal kereskedtek. Ezt folytatták intenzívebben a rendszerváltás után, így az általam ismert családok ma jobban élnek, mint a kommunizmusban – a cigányság többségével ellentétben.

– Sokan mégis visszasírják a kommunista rendszert. A cigányság számára a kommunizmus vagy a demokrácia volt jobb?

– Nem a demokrácia miatt nincs a magyarországi cigányoknak munkájuk, hanem a rossz oktatási rendszer és a nagyon korlátozott munkaerőpiac miatt. Nagyon nehéz például elindítani egy független vállalkozást. Londonban ehhez semmilyen képesítés nem szükséges, három óra alatt elintézhető. Magyarországon viszont ez három hónapba telik, tanfolyamokra kell járni, papírokat beszerezni, összepréselik azt a vállalkozói energiát, ami aszegény emberben megvolna. A sok bonyolult ok közül a másik, hogy a visegrádi országok nagyon gyengén állnak a szakképzetlen munkaerő foglalkoztatása terén, sokkal rosszabbul, mint Németország, Franciaország vagy Nagy-Britannia. A legnagyobb problémát mégis az oktatási rendszer hiányosságai jelentik, a cigányok fele gyakorlatilag valódi képzés nélkül hagyja el az iskolát. A kommunizmusban pedig hiába volt munka, mert az nem volt valódi. A gyárban tízen végeztek el egy olyan munkát, amelyet a rendszerváltás után egy ember és egy gép sokkal pontosabban, biztonságosabban és olcsóbban hajtott végre. Meghökkentő, hogy rengeteg romániai cigány megy Olaszországba vagy Spanyolországba dolgozni, ez nagy változás annak a közösségnek. Magyarországon még csak most kezdődik ez a hatalmas lehetőséget jelentő folyamat.

– A romániai nyilvánosság nagy része azt tartja, hogy a külföldre utazó cigányok csak lopnak és kéregetnek.

– Nagy-Britanniában nagyjából száz olyan cigány család él, akik eléggé szisztematikus kéregetőhálózatot működtetnek, más családok pedig zsebtolvajlásból élnek. De rajtuk kívül van még vagy ezer-ezerötszáz család! Ma nagyjából 25 ezer romániai roma él Nagy-Britanniában, többségükről a britek nem is tudják, hogy cigányok. Természetesen az utóbbiak sem dicsekszenek vele a sok negatív sztereotípia miatt. Ennek viszont az a következménye, hogy az ő jó viselkedésük nem rombolja le – mivel nem ismert, nem is rombolhatja – a negatív sztereotípiákat. Azok a cigányok, akik hagyományos ruhában élnek, és kéregetnek a Hyde Parkban és az Oxford Streeten, nagyon látványosak. ők határozzák meg az egész közösség képét.

– Mit gondol a társadalomtudományok és azon belül az antropológia szerepéről: aktivistának is kell lennie?

– Az aktivizmus a cselekvés sajátos formája. Az én kutatásom mindig független volt az aktivizmustól. Nem azért és nem úgy szervezem a munkám, hogy hozzájáruljak ezekhez a mozgalmakhoz, de van olyan cigánykutató európai akadémiai hálózat, amely arról szól, hogy a politika jobban felhasználhassa a tudományos kutatásokat. Jónak tartom, ha az akadémiai kutatásokat használják a szakpolitikákban, és jó, ha a tudományosság ebben segít. Ez azonban nem jelenti azt, hogy aktivista volnék, vagy szakpolitika- vezérelt kutatást folytatnék. Tiszta antropológiát művelek. Örülök viszont annak, ha a kutatásom hasznosítható. Abban a közösségben például, amelyikben dolgoztam, nincsenek vezetők, végletekig egyenlőségelvű struktúra vezérli. Ezért nagyon nehéz mobilizálni őket bármivel kapcsolatban, a hatóságoknak nehéz velük kommunikálni, mert nincs szószólójuk. Ha valaki azzá válna, már nem volna a közösség legitim tagja. Ha viszont a kormányzati szerv, önkormányzat megérti, hogy nem tud képviselőt kijelölni, elkerülheti a konfliktust. A tiszta társadalomtudománynak is lehet haszna.

Michael Sinclair Stewart
Angol antropológus, dokumentumfilm-készítő. Kutatási területei: nemzeti kisebbség és marginalitás, a szocializmus és posztkommunizmus elemzése. 1959-ben született, 1981-ben kulturális antropológia szakirányon szerzett alapfokú egyetemi képzést a London School of Economicson, ugyanott szerzett doktori címet 1988-ban az 1994-ben magyarul is megjelent Daltestvérek. Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon című disszertációjával. Terepmunkája során 1984–86-ban családjával tizenöt hónapot élt egy általa „Harangosnak” nevezett, 20 ezer fős Heves megyei település egyik cigánytelepén. Ma az University College London tanára, de oktat a budapesti Közép-európai Egyetemen is. Több kötet szerzője és szerkesztője, tanulmányok írója, dokumentumfilmek producere, rendezője vagy antropológiai szakértője. Az Open City Docs Fest elnevezésű londoni filmfesztivál igazgatója.

 – A cigányok mássága sok szempontból nyilvánvaló. Öröknek tekinti ezeket a különbözőségeket?

– Szerintem ezek időszakonként változnak. Nincs olyan, hogy cigány, rengeteg módon lehet valaki roma vagy cigány, és nincs egyetlen dolog, ami valamennyiüket összekötné. A románul beszélő vagy a magyarul beszélő cigányok és a társadalom többsége között a múlt rendszerben például kisebb volt a szakadék. A romani nyelven beszélő cigányok és a gáborok például különbözni akarnak egymástól, amit az öltözködésükkel is igyekeznek nyilvánvalóvá tenni. De az emberek értelmezése változhat: attől függ, hogy mennyire érzik biztonságban magukat az adott társadalomban. Aggodalmakkal teli időkben az emberek xenofóbbakká válnak, idegesek lesznek. Most ezért sem jó romának lenni Európában. De nem hiszem, hogy ez így is marad. Ama létező határok egy része sokkal cseppfolyósabb lesz.

– A magyarországi oláhcigányokról szóló, nemrégiben románul is kiadott kötetének a címe angolul és románul is azonos Emir Kuszturica filmcímével: Cigányok ideje. Van valami összefüggés?

– Az angol címet a kiadó adta a könyvnek még 1985-ben, Kuszturica 1988-as filmjének megjelenése előtt. Megtartottuk ezt a könyvcímet, mert a kötet valóban szól az időhöz való különböző hozzáállásokról. És azért is maradt ez, mert a 80-as évek Magyarországán sokat mondogatták, hogy a cigányok ideje van, mert csak ők tudnak jól élni a kommunizmusban. Mivel ők tudják, hogy hogyan kell közel kerülni a tűzhöz, hogyan kel alkudni, és olyan készségeket birtokolnak, amelyek a múlt rendszerben szükségesek voltak apénzkereséshez. Ez persze nem teljesen igaz, de innen származik a cím.