A bölömbikával szántanak, ugye?

– A rohamos gyereklétszám-apadás korában az ember nosztalgiázva gondol vissza a háború utáni évtizedekre, amikor a Mezőségen is népes magyar osztályok indultak. Ön ezt hogyan élte át pedagógusként?

– Az osztályösszevonások nem a rendszerváltás után kezdődtek el. A Mezőségen jóval korábbról nyomon követhető létszámbeli apadásunk. Amikor fiatal biológiatanárként hazatértem szülőfalumba, és 1954-ben kineveztek iskolaigazgatónak Ördöngösfüzesen – hozzám tartozott Füzesmikola, Boncnyíres, Lunkabonc és Kisszék román iskolája is –, láttam, hogy csak idő kérdése a gyereklétszám-csökkenés. A mindenkori hatalomnak az volt az érdeke, hogy az első adódó alkalommal osztályokat vágjon le és szüntessen meg. Akkoriban a szamosújvári központtal működő rajonhoz tartoztunk. Egy decemberi napon beállított hozzánk a magyar tanfelügyelő tanügyi paranccsal, hogy egy magyar osztályt szüntessek meg, mert ősszel eggyel kevesebb gyerekkel indítottuk el, ami nem törvényes.

– Ellent lehetett mondani az akkori hatalomnak?

Az ügyet a szülői bizottság elé vittem, és közös döntés született, hogy egy szomszédos község iskolájából hozunk egy gyereket, ezzel megmentjük az osztályt. Az új gyerek átiratkozási papírjaival bementem Kolozsvárra a főtanfelügyelőhöz, aki azonban hallani sem akart erről. Így jutottam el a megyei néptanácshoz, az oktatással is foglalkozó román alelnökasszonyhoz, akit sikerült meggyőznöm igazamról. Karácsony szombatján megkaptuk a tanfelügyelőségről a beleegyező papírt, hogy az osztály tovább működhet.

– A gyereklétszám-csökkenés nem állt le. Hogyan sikerült fél évszázadon át megőriznie az 1–8. osztályos magyar oktatást Ördöngösfüzesen?

– Mai szóhasználattal élve mi voltunk a környék első szórványiskolája, miután kiderült, hogy csak így lehet megmenteni a magyar oktatást. A környező magyar falvakban már 5–8. osztály nem indult, így volt utánpótlás. Senki nem biztatott arra, hogy bentlakást létesítsek, a tanfelügyelőség nem támogatott. Volt rá épület, és mi a nulláról indítottuk. A bentlakó gyerekek szüleitől kértünk alapélelmiszereket, és egy falubeli asszony megfőzte az ételt. Így indultunk. A tanárokkal felváltva pluszjuttatás nélkül biztosítottuk a gyerekek állandó felügyeletét. Én minden este addig voltam benn, amíg a gyerekek elaludtak.

Szentmártonból, Feketelakról, Pujonból és Vasasszentenyedről érkeztek folyamatosan diákok. Mindenki elégedett volt a körülményekkel, és azzal, hogy magyarul tanulhatnak.

Mire önerőből összehoztuk a jól működő bentlakást, mellénk állt a tanfelügyelőség is: kaptunk ösztöndíjakat, így a fenntartása könnyebbé vált.

– Miután önt nyugdíjazták, nemcsak a bentlakás, hanem pár éven belül a magyar nyelvű 5-8. osztály is megszűnt. Ennyire elapadt az utánpótlás?

– Minden csak úgy működik, ha mellé állnak, ha szívügyüknek tekintik. Nekem fél évszázadon át ez volt a szívügyem, utódaimnak már kevésbé. A rendszerváltás után a tanárok zöme évi rendszerességgel váltogatta egymást, helyettesítőként dolgozott, és aki tehette, városon maradt. Nem véletlen tehát a teljes leépülés. A községközpontban ma összevont elemi osztályok működnek a magyar gyerekek számára, az 5–8. osztály rég megszűnt. Meg lehetett volna menteni a bentlakásos oktatást, de ehhez nem volt kezdeményező.

– Van, aki azért neheztel önre, mert párttag volt és végig megmaradt iskolaigazgatónak. Mennyi kompromisszumot kellett kötnie a hatalommal?

– Az a fél évszázad, amit szülőfalumban tanítottam, iskolát vezettem és múzeumot alapítottam, nyitott könyv: nincs mit szégyellnem. Ha kompromisszumról beszélünk, az abban nyilvánult meg, hogy időről időre az ellenem megfogalmazott tanfelügyelőségi bírálatok és támadások leperegtem rólam. Ha személyemről volt szó, nem vágtam vissza, nem feleseltem, nem vitatkoztam velük. Azért hoztam létre 1957-ben az állattani múzeumot, hogy valamit felmutassak, hogy hagyjanak békén. Amikor híre ment, hogy Ördöngösfüzesen a környék állatvilágát bemutató múzeum működik, a tanfelügyelőség összehívott a faluba ötven iskolaigazgató részvételével egy tanügyi nagygyűlést. A találkozó olyan jóra sikeredett, hogy a főtanfelügyelő egyszeri alkalommal jóváhagyott számomra egy ezerlejes prémiumot és egy televíziót. A pénzt megkaptam, a televíziót soha. De ne gondolja, hogy ezt a munkát mindenki elismerte.

Egy időben olyan tanfelügyelő is akadt, aki szokásos évi jelentésében azt írta rólam, hogy az ördöngösfüzesi általános iskola az egyedüli a megyében, ahol egyetlen növény sincs. Talán arra gondoltak, hogy erre a szemenszedett hazugságra cirkuszt rendezek, és leválthatnak. Nem szóltam semmit. Tudtam, hogy aki ismer, ezt nem hiszi el.

– Ön városi iskolában vagy éppen egyetemen is taníthatott volna. Soha nem akart innen elmenni?

– Amikor diákjaimmal sorra nyertük az országos versenyeket, és egyre több diákcsoport jött látogatóba a múzeumba, egyszer behívtak a tanfelügyelőségre, és felajánlották, vállaljam el a szaktanfelügyelői állást. A főtanfelügyelő értetlenkedve nézett rám, amikor elutasítottam. Nem akartam én a szülőfalumból elmenni soha. Tanártársaim vagy feletteseim a rajoni és megyei gyűléseken sokszor megkérdezték: miért hajtok annyira? Féltem az állásom, bizonyítási kényszerben szenvedek? Mit válaszolhattam volna erre? Számomra ez az életforma volt a természetes.

– Diákjait miként tudta elkötelezni a természetszeretet mellett?

– Nagyon sokat kirándultunk. Előbb a falut és annak határát cserkésztük be, aztán messzebb merészkedtünk. A gyerekeket tudatosan arra neveltem, hogy figyeljék meg a környezetüket, és jegyezzék le azt, amit látnak. Egy-egy kirándulás után mindig kaptak lapot, hogy írják le az élményeiket: mit láttak, milyen növényt és állatot ismertek meg? Ebből született mintegy nyolckötetnyi napló, amit beköttettem, és ami megtekinthető a múzeumban. A falu határában környezetvédelmi területet létesítettünk: a védett növényeket figyeltük meg és gondoztuk. Az évek során a környék növény- és állatvilágát mintegy háromezer diapozitívon örökítettem meg.

– Gondolom, ennek a fajta természetrajz-oktatásnak híre terjedt...

– Akkor figyeltek fel ránk, amikor az ördöngösfüzesi diákcsapat megnyerte a frissen elindított országos Pro Natura természetvédelmi versenyt Bukarestben. Sokan értetlenkedve kérdezték, honnan jöttünk, kik vagyunk. A második évben ennek erdélyi magyar változatát Sepsiszentgyörgyön szervezték meg, onnan is a nagydíjat hoztuk haza.

Ma is emlékszem, volt egy beugrató kérdés: a bölömbikával szántanak? Az ördöngösfüzesi gyerekek tudták, hogy a bölömbika egy madár... A gyerekeknek nagy élmény volt egy-egy ilyen verseny: országot láttak, sokat utaztunk. Nyaranta lementünk táborozni a tengerpartra, idehaza pedig minden évben megszerveztük védett növényünkről, a zergeboglárról elnevezett napot. Ilyenkor kicsi, nagy kiment a mezőre: mai hasonlattal élve egyféle falunap volt ez.

– Mi lett a zergeboglárral?

– Az ma is védett növény, csak éppen az általam létesített természetvédelmi terület tűnt el. A termelőszövetkezet felbomlása után a termőföldek visszakerültek magántulajdonba, de az emberek már nem gondozzák, és mi sem kaphattuk meg. A polgármesteri hivatal többszöri kérésemre sem talált megoldást, nem mérték fel egy ilyen kezdeményezés fontosságát. Itt a múzeumban maradt meg a több évtizedes környezetvédelmi foglalkozás emléke.

– Mivel kárpótolta magát nyugdíjas éveire?

– A kommunizmus idején aktív tanárként jártam a Mezőségre elkallódó magyar gyerekeket hozni az ördöngösfüzesi bentlakásba, a rendszerváltás után azonban más szemmel barangoltam be a falvakat. Az elapadó gyülekezeteket kerestem fel, és próbáltam leltározni a veszteségeket. Ebből a kilencvenes években született meg az úgynevezett falikönyvem. Sokan nem értették, mi ez. Egy jómódú egykori diákom is rákérdezett, mire azt válaszoltam: azért falikönyv, hogy kiállítva bárki belelapozhasson, mert a kiadására nincs pénzem. Rögtön felajánlotta támogatását. Így született meg a Zúgó harangok című kötet 46 mezőségi és szamosdombháti gyülekezet történetével. A rendszerváltás után összesen hét könyvem jelent meg, amelyekben feldolgoztam a környék növény- és állatvilágát is.

– A református templom szomszédságában, a néprajzi múzeumban beszélgetünk. Mennyire volt nehéz ezt tető alá hozni?

– Nehezebb volt, mint 1957-ben az állattani múzeumot elindítani. Nem a saját telkemre épített magánintézményt akartam, hanem egyházi fennhatóság alá tartozó múzeumot. Hosszú ideig ment a kötélhúzás: a presbitérium megszavazta, de a lelkész elutasította, mert attól félt, hogy az egyháznak kell eltartania. Ő csak ennyit látott a kezdeményezésből. Hiába fogadkoztam, hogy az egyháznak egy banijába sem fog kerülni. Az hozta meg az áttörést, hogy volt diákjaimmal elkészítettem a gyülekezet egykori haranglábjának makettjét – 1928-ban építették meg a templom mai tornyát, így a haranglábra nem volt már szükség. Az embereknek tetszett az ötlet, így elkezdtem levelezni ismerősökkel a világ minden részéből, és összegyűlt az építkezéshez szükséges pénzösszeg. 2001 óta áll a múzeum, amely a Mezőség magyar örökségét hivatott őrizni és bemutatni.