Az utolsó cédula, avagy rekviem egy kőfaragóért

Minden szakmának megvan a maga története, kialakulása. A kőfaragó mesterség igen régi, hazánkban 1000 éves múltra visszatekintő szakma, melynek kiformálódásán érdemes kicsit elmélyedni. A magyar kőfaragó mesterség létrejöttét Szent István királynak köszönhetjük. Ő hozta rendeletbe, hogy minden 10 falu építsen egy templomot, és mivel ezek már kőből készültek, ezért szükség volt ügyes kezű kőfaragókra. A mesterség a 15. századig virágzott, azonban a törökök uralma alatt szinte kihalt. Később a Habsburgok telepítettek be bajor kőfaragókat, akiknek köszönhetően sok magyar mester tanulta meg a szakmát. A két világháború között a gépesítés volt a fő cél, de erre a háború befejezését követően már nem volt lehetőség. Viszont, minden rosszban van valami jó: ebben az időben nagyon sokat javult a kőfaragók kézügyessége, azonban

az igazi áttörést az 1989 decemberi rendszerváltás hozta el. Ekkor a kőfaragás óriási fejlődésnek indult, és azóta is virágzik.

Észak-Erdélyben már a 12-13. századból fennmaradtak kőkemencék, kőlapokból rakott tűzhelyek. A kőből faragott tárgyak élettartama több száz évre becsülhető, utána másodlagos funkciót is elláttak: házalapba építették, vagy alátétekként használták azokat. A márvány és a gránit hosszabb élettartamú, de azokat mi magyarok csak a polgáriasodó világban kezdtük használni. Az utóbbi száz évben falvakon is elterjedt ugyan a márvány síremlékek faragása, de a kövek, márványlapok messze földről való ideszállítása nem számított olcsó mulatságnak.

A magyar néprajzi lexikon szerint a kő megmunkálása építkezéshez, használati tárgyak készítésére, szűkebb értelemben a népművészet kevéssé jelentős és alig kutatott ága. A falvak, mezővárosok templomainak, köztereinek, utcáinak kőszobrai, a kálváriák, út menti keresztek, temetői kősíremlékek általában a kor élenjáró művészetét, a városias kőfaragó ipar formavilágát tükrözik. Néhol azonban a parasztok is megmunkálták a követ, illetve mesteremberekkel olyan munkákat készíttettek, amelyek formájuk, stílusuk révén beilleszkednek a népművészetbe. Mivel a kőfaragás középkori és újkori fejlődésében a megfelelő minőségű bányahelyeknek meghatározó erejük volt, a mesterség művelői elsősorban a bányák szomszédságába, kőfaragó központokba települtek.

Az egykori magyar falu kő épületelemei közül legelterjedtebbek a kőkapuk, amelyeket gyakran díszítettek. Kőből faragták az ablakkereteket, tornácoszlopokat, tornáckönyöklőket, padokat, lépcsőt, itatóvályút, határkövet, híd- és pinceboltozati elemeket, sőt járdalapokat is, éppen a maradandóságuk miatt. A kő építőelemként történő felhasználása mellett leginkább a sírkő- és a kőkereszt állításának szokása terjedt el a magyarok körében. Az újabb kutatások szerint a faragott sírkövek az utóbbi évszázadban terjedtek el falvainkban és mezővárosainkban is. Kezdetben a gazdag családok állíttattak halottaiknak kőből sírjelet, majd a múlt század vége felé a kevésbé tehetősek is követték a kor divatját, elsősorban azokon a vidékeken, ahol a sírkőhöz a közeli kőfaragóktól könnyen hozzájuthattak. Egyes területeken a nagymértékű erdőirtás miatt tértek át a fejfák állításáról a házilag faragott sírkövekre.

Az Érmellék legismertebb kőfaragó mestere Pálinkás Miklós volt. Az ő nevét Bihar megye-szerte ismerték, de dolgozott a Szilágyságban is, sőt Magyarországról is voltak megrendelői. A mester a Szatmárnémeti melletti Pusztadarócon született. Egy régebbi beszélgetés során elmondta, már gyermekkorában vonzották a kövek. Mindig nézegette, melyikből mit lehetne alakítani, formálni. Szerette a temetőket járni, nézegette a régi sírköveket, látott néhány igazi műalkotást is, mely meg-megihlette, tovább gondolta a bennük rejlő fantáziát.

A mesterséget egy szatmárnémeti mesternél tanulta ki, 1968 óta dolgozott a kövekkel. Érmihályfalvára házassága révén került. Már a múlt rendszerben rendelkezett iparos engedéllyel, mely abban az időben ritkaságnak számított. Szakmai téren csak sírkövekkel foglalkozott, de út menti feszületeket is készített – legutóbb Érvasadra és Értarcsára faragott ilyeneket. Kőkarzattal ellátott lépcsőket, valamint kandallókat is faragott.

„Megkülönböztetünk tábla, obeliszk, kereszt, valamint tábla és kereszt formájú sírköveket. Protestáns temetőkben a sírkőtáblák és obeliszkek, a katolikusok temetőiben a keresztek, illetőleg a keresztfaragvány fejezetű sírkőtáblák a legelterjedtebbek. Régebben a falusi kőfaragók többnyire durva megmunkálású, rövid feliratú, egyszerű díszítésű sírköveket készítettek, melyek a régi temetőkben még láthatók.

Kőfaragómesterek készítették a temetői és út menti kereszteket, feszületeket, fogadalmi szobrokat is.

A legügyesebbek értettek a corpus és a szoboralakok (Nepomuki Szent János, az angyalok különböző megjelenítése, Szent Vendel, Szent Donát, Szűz Mária stb.) megformálásához, de figurális faragással csak kevesen foglalkoztak. Ezekkel én sem foglalkoztam. A kőfaragók általában mintakönyveket használnak, amelyekből a megrendelő kiválaszthatja a kívánt kereszt-, illetve sírkőformát. Már több mint harminc éve vagyok a szakmában. Az érmelléki sírkertek köveinek, obeliszkjeinek tetemes százaléka az én munkám” – mutat a temetődombok felé a mester.

A kőfaragó arról is szívesen mesélt, amikor az elmúlt évtizedek alatt szembesült egy-egy tragikomikus történettel, hisz a szakma eme válfaja nem csak a gyászos pillanatokat idézi. A mester elsorolta a tréfásabb kuncsaftok kívánságait, akik még éltükben síremléket állíttattak maguknak. Azonban ezeket legtöbbször nem lehetett kivitelezni a helyi lelkészek, plébánosok tiltásai miatt, de ő maga sem szívesen készítette volna el. Legszívesebben az egyik érkeserűi öregúr rendelésére emlékszik, aki akkortájt a helyi plébános úrral is megegyezett a felirat felől. Szó szerint már nem tudta idézni, de leginkább a szépasszonyokat és a jó tüzes borokat sajnálta e világi életéből. Voltak egyéb megmosolyogni való rendelések is, de ezeket tán nem illene megírni – mosolygott a mester.

A hetvenes években a híres magyarországi dalszerző Presser Gábor írta meg egyik dalában az utolsó cédula történetét, valamint tette fel záróakkordként a kérdést: „Hány cédula egy élet?” Az utolsó „okmány” valóban a sírköveseknél íródik. A fejfák és sírkövek, létünk utolsó írott bizonyítékai.

Ez év februárjában Pálinkás mesternek is megíratott az „utolsó cédula”,

de ahogy mondani szokás, a kőfaragók örök életűek.