HIRDETÉS
Úgy tűnik, lecsengett az úzvölgyi cirkusz. A dormánfalviak által a magyar haditemetőbe becsempészett nagy betonkeresztes sírok a helyükön maradnak, a magyarság pedig nyalogatja a sebeit. Végül is nincs ebben semmi meglepő, hiszen száz éve ugyanez történik. Ebbe a kategóriába tartozik erdélyi nagyvárosaink gyors ütemű elrománosítása a múlt évszázad hatvanas-hetvenes éveitől: miután a román hatalom mindenhol új helyzetet teremtett, azt adminisztratív eszközökkel bebetonozta, nehogy valakinek eszébe jusson megváltoztatni bármit. S mivel ez kézenfekvő tanulság, engem csak az lep meg, hogy magyar elöljáróink nem tanulnak a múltból, a történelmi előzményekből, miközben újra és újra ugyanabba a zsákutcába sétálnak bele.
Ma már bizonyossággal tudjuk, hogy az úzvölgyi temetőgyalázás első kapavágásával, sőt az azt megelőző moldvai román előkészületekkel is tisztában voltak Hargita megyei magyar vezetőink, és értesült róla a magyar diplomácia is. A helyi magyar politikusok szájából elhangzó „nem gondoltuk, hogy így lesz” szabadkozás körülbelül úgy hat, mintha valaki tárva-nyitva hagyná lakásának ajtaját, merthogy oda úgysem fog bemenni a tolvaj. Ez a magyar naivitás több mint elgondolkoztató abban a százéves Romániában, amelyik mindig arra törekedett, hogy kisebbségi állampolgárait megalázza, elüldözze és javait kisajátítsa.
Milyen jó lett volna, ha a székelyföldi magyar vezetők a román temetőfoglalás kísérlete előtt riadóztatják a közvéleményt, hogy akkor védje meg jussát a magyar közösség, és ne utólag szembesüljön a megváltoztathatatlanság érzésével. Nem emlékszem ugyanis olyan erdélyi történetre, amikor a magyarság megkérdezése nélkül felállított bármilyen román emlékművet, szobrot vagy egy egyszerű sírkövet is eltávolítottak volna utólag. Erre sem bíróság, sem más romániai hatalom nem vállalkozik, mert a hallgatólagos román egyetértés szerint egy ilyen gesztus megengedhetetlen meghunyászkodás lenne a magyarok irányába. Ma már egyértelmű: a dormánfalviak temetőfoglalása immár ott fog éktelenkedni a következő évtizedekben is, ha csak valami csoda folytán nem fordul a történelem kereke.
Kolozsvár ugyanebben a hajóban úszik: az elmebetegséggel határos magyarellenesség nagymestere, Gheorghe Funar nemcsak román szobrokkal szórta tele a várost, hanem a magyarságot súlyosan sértő feliratok, táblák a mai napig a helyükön maradtak bő egy évtizedes polgármesterségének kitörölhetetlen emlékeként.
Úzvölgye minden esetre újabb tanulóiskola az erdélyi magyarság életében. Ha igaz a közösségi oldalakon megszellőztetett forgatókönyv, hogy a helyi magyar vezetők kampánycélból hagyták az úzvölgyi cirkusz kiterebélyesedését, hogy az európai parlamenti választásokra csatarendbe állítsák az erdélyi magyarságot, ez a lehető legrosszabb stratégia, ami elképzelhető. Ha pedig abban bíztak, hogy valamilyen formában megoldódik majd a temetőfoglalás, akkor ez politikai dilettantizmusra vall. Amin már az sem segít, hogy az RMDSZ az Úzvölgye miatt szakított a kormánypártokkal. Az ortodox sírkereszteket sem az aktuális, sem a leendő kormánypártok nem fogják bolygatni.
A magyarok megszokják lassan, hogy Nagyváradon, sőt Bihar megyében egyetlen nemzeti ünnep sem múlhat el botrányok, beszólások, csúsztatások nélkül. Erdély- és Partium-szerte nincs tán még egy olyan megye, ahol ennyire ki lennének élezve az indulatok.
A Fehér Ház jelenlegi lakójának meg sem fordult a fejében táplálni a revizionista román reményeket, mindössze arról van szó, hogy a jövőre újrázni készülő Trump jópofizott és korteskedett egyet az újabb mandátumát idén megszerezni kívánó Johannisnak.
Hova a fenébe akarsz menni? – szegezte nekem harminc évvel ezelőtt a kérdést a kolozsvári útlevélosztály parancsnoka, egy bunkó román milicista, miután útlevélkérelmem többszöri elutasítása után feliratkoztam kihallgatásra. Ez 1989 augusztusában történt.
Nézőpont kérdése, hogy milyen művészi értékeket hordoz magában egy műkedvelő előadás, alkotás. Akadnak viszonylag sokan, akik csak legyintenek, ha amatőr művészetről esik szó, mások elismerik, hogy ez is egyik módja az ember önmegvalósításának.
A legújabb adatok szerint mintegy tízmillió román állampolgár távozott az országból. Vagyis a lakosság fele nem itt él, nem itt dolgozik, nem itt fizet adót, gyerekei nem itt tanulnak – és nagy az esély rá, hogy soha vissza se térjen.
Van e rettenetes történetnek két olyan vetülete, amelyről legalább olyan hangsúlyosan érdemes beszélni, mint a hatóságok felelősségéről. Az egyik a kiéhezett hiénaként viselkedő média, s azon belül az országos hírtelevíziók bűnös cirkusza.
Mi, erdélyi magyarok száz esztendeje a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, mit jelent a Trianon utáni beolvasztó politika és a Ceauşescu-féle kommunista homogenizáció. A többi európai nemzet önazonosságát is védelmezve állunk ki kereszténységünk mellett.
Gyakorlatias ember lévén én inkább a táborban elhangzó előadások hozadékát próbálom szemrevételezni. Mennyire haladt előre az erdélyi magyar közösség az itt elhangzott gondolatok, tervek, nemzetpolitikai stratégiák megvalósítása terén?
Régóta figyelem egyes Bihar megyei polgármesterek azon törekvését, miként alkalmaznak kabinetjeikben olyan „tanácsadókat”, akiket a hivatalban saját népszerűsítésükre, arculatépítésre használnak. Igaz, ezek a kabinetemberkék nem is használhatók másra.
Jó ideje csodálkozva nézem a szerb–magyar kapcsolatokat. A Kárpát-medencében nem vagyunk szokva az ilyen együttműködéshez. Ha éppen nem támadja valaki hátba a magyarokat, akkor a csend a gyanús, mert azt sejteti, hogy valamiféle alattomos dolog készül.
A Fehér Ház jelenlegi lakójának meg sem fordult a fejében táplálni a revizionista román ...
Hova a fenébe akarsz menni? – szegezte nekem harminc évvel ezelőtt a kérdést a kolozsvári útlevélosztály ...
Nézőpont kérdése, hogy milyen művészi értékeket hordoz magában egy műkedvelő előadás, alkotás. ...
