Ünnepvárások régi varázsa

Sütő Éva 2021. december 13., 13:07
Ünnepvárások régi varázsa
galéria
Ünnepvárás. Gyereknek és felnőttnek egyaránt varázslatos hangulata van a karácsonyi készülődésnek Fotó: Beliczay László

Hiába tagadjuk, felnőttfejjel is szinte ugyanazokat az érzéseket éljük meg, mint gyermekkorban, ha decemberben kitör a Mikulás-láz vagy a karácsonyi ajándékozás. Nincs tán olyan ember, akinek ne lenne a fehérszakállas, jóságos püspöki utódról valamilyen lélekmelengető szép emléke vagy története, amelyen elmélázhat, ha felhangzik a csengőszó, vagy felbukkan egy-egy fehérbojtos piros sapka.

Míg a gyermekkori Mikulás-várás rituáléjába beletartozott a kiscipők, kiscsizmák fényesre pucolása, addig felnőttkorban legfeljebb csak a lélek tisztogatását szokás elvégezni, amelyre inkább az adventi vasárnapokon kerül sor.

Kicsit elcsendesedve, hátunk mögött hagyva a világ zaját számot vetünk a régi és mai dolgainkkal, történésekkel, hogy ezáltal másnap is lavírozni tudjunk a mindennapok nyűgjeinek keresztje alatt. Mert nyilvánvaló, hogy a felnőtt bakancsba nem kerül ingyen semmi, csak ha életre-halálra vívjuk a napi harcot, a mindenkori küzdelmes kenyérháborút, ami felszínen tarthat bennünket egy olyan világban, amilyenben manapság élni kényszerülünk.
Néha, amikor a decemberi vékony szél megzörrenti az ablakot, még látni véljük, amint elsuhan előttünk valamelyik néhai szerettünk árnyéka, akit gyermekként olykor mi magunk hagytunk meg abban a tudatban, hogy hisszük még a Mikulást, az angyaljárást. Hadd örüljön ő is a mi végtelenül ártatlan örömünknek. Bár láttuk sokszor a kezét, a kabátujját, a kendője vagy a kucsmája színét, de odaképzeltük hátára a puttonyt és a fehér szakállat is, hogy ünnep maradjon az ünnep, és sokáig lehessen még róla beszélni az elkövetkezendő napokban is.
Később, évtizedek múlva már mi lettünk a hallgatólagos Mikulás – nekik. Ugyanis időközben a nagymama, a nagyapa is gyermekké vált. Így, ha rájuk kopogtunk a zsalus ablakon, és letettük az asztalra a narancsot, a szaloncukrot, hogy megadjuk a módját a csodákkal teli szeretetjárásnak,

újra megtörtént a Szent Miklós vagy a Jézus-születés mindenkori csodája, hiszen a csoda lényege éppen abban nyilvánul meg, hogy mindig visszahat, mindig megtörténik,

folyamatossá válik azáltal, hogy a lélekben örömének örök körforgását őrizzük.
Nem kell ahhoz semmi egyéb, csak kis egymásra figyelés és a szeretetnek apró kis szikrája, amelyet ez eljövetel csihol ki az emberi lélek csillagporából. És e bennünk lakozó gyöngyházszínű lélekcsodát, amely törékeny és illékony ugyan, az évszázadok folyamán a csodaőrzők mindig átmentették az újabb nemzedékeknek, hogy meg ne kopjanak.
Emlékeim szerint unokatestvéreimmel öt-hatévesek lehettünk, amikor egész este lestük a ház hosszú tornácára néző magas kétszárnyas ablakot, mikor zörgeti már meg a várva-várt Mikulás, vagy mikor szólal meg a kiscsengő a karácsonyfa elkészültével. Akkorára már minden rakoncátlanságunkat, nagyapa- vagy nagyanyabosszantó csintalanságunkat megbántuk, sőt a magyarázkodások egész tárháza sorjázott buksi fejeinkben, ha netán számot kellene adni valami turpisságról, kópéságról. De általában maga a jó öreg Mikulás sorolta fel, hogy ugye ezt meg azt sem teszitek többé, sőt, a szomszéd bácsi pince­lakatját sem fogjátok eljátszani.
Hát ígértünk is fűt-fát, mire megnyílt a bűvös zsák tele édességgel, játékokkal, amelyeket tizenéves korunkra felváltottak a szép remények, később a beteljesítésre szánt álmok. Mára a képzeletbeli zsákból csak egy messzire gurult gumilabda, egy elveszettnek hitt üveggolyó vagy Fekete Péter egy-egy elkallódottnak hitt kártyalapja kerül elő. Meg az akkori huncut, de annál őszintébb gyermekarcunk, ami majd’ félévszázados messzeségből néz vissza ránk, bizonyságul, hogy mindez igaz volt…

A gyermekkornak varázsa volt abban az időben. Télen is. Mindig volt valami, ami izgalomra adott okot.

Ha más nem, hát az, hogy a szomszéd Gyuri bácsiék disznót vágnak, így a léckerítésen át meg lehetett lesni, hogyan esik meg a szenzáció számba menő ügyködés, mivel Gyuri bácsi gyermektelen mogorva ember lévén nem szerette, ha a szomszédgyerekek lábatlankodnak körülötte. Vagy a szemben lakó Dani bácsi, aki telente többször is ekhós szekeres román emberektől vette búzáért vagy tengeriért cserében az almát, és minden szájtáti gyerkőcnek nyomott belőle egyet-egyet a markába.
Olyan jóízű téli almát azóta sem evett a mi generációnk, pedig kicsit fonnyadt, kicsit kukacos is volt már, de az íze sokszor előjön a szánkba, főleg, amikor a mai Mikulások hatalmas génkezelt és mindenféle tartósítószerrel bepermetezett reklámalmákat tesznek a kiscsizmákat felváltó amerikai harisnyákba. Bár a gyümölcs sem divatos már, mert kinek számít ajándéknak manapság néhány alma?!

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.