Trianon mint politikai lakmuszpapír

Rendőri túlkapás következtében meghal egy köztörvényes fekete bőrű bűnöző az Egyesült Államokban. Nem sokra rá az ország lángokban áll. Világszerte tüntetnek a „rasszizmus” ellen, a rend őrei térdre ereszkednek a vandál csőcselék előtt, fehér emberek négerek bakancsát csókolgatják, s aki erre nem hajlandó, azt leütik a lábáról. Íme, a nemzetközi baloldal legújabb akciója, aminek végső célja a keresztény fehér Amerika megmentését célul kitűző Donald Trump esélyeinek csökkentése a küszöbön álló választásokon.

A baloldal mára elszakadt korábbi, viszonylag koherens eszmei alapzatától, képviselőinek megnyilatkozásai könnyedén ellentmondásba hozhatók egymással, cselekvéseik abszurdak, de megmaradt a hagyomány-, vallás- és nemzetellenességük.

Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a magyarországi „lerakat” sem különbözik érdemben a külföldi szövetségesektől. Felvállalt eszmei elődje e társaságnak a polgári radikális, nem kis mértékben szabadkőműves kötődésű Károlyi-Jászi-féle klikk, amelynek Trianont köszönhetjük. Akik akkor szerelték le az ütőképes magyar hadsereget, amikor az országot három oldalról fenyegette idegen támadás.
S ha már szóba került a szabadkőművesség, érdemes ideilleszteni egy passzust Szakács Árpádnak a minap a Magyar Nemzetben megjelent publicisztikájából. Aki a román szabadkőművesség egyik meghatározó alakját, Viorel Danacut idézve igazolja azon állítását, hogy

olyanok, mint a kádári kommunisták és a mai történészek legnagyobb része.” Jászi Oszkárék Trianon után a kisantant segítségét kívánták igénybe venni Horthy Miklós fegyveres erővel történő megbuktatására. Lehet-e magyar politikusként lejjebb süllyedni morálisan?

Mindezek után csodálkozhatunk-e azon, hogy a trianoni békediktátumhoz sem úgy viszonyulnak a baloldaliak, mint a magyarság nemzetben gondolkodó része? Mit is várhatunk azoktól, akik feladnák az ország függetlenségét, feloldanák Magyarországot a vészes gyorsasággal iszlamizálódó Nyugat-Európa által vezetett Egyesült Európai Államokban, akik szívesebben látják Magyarországon a határokon átcsörtető új honfoglalókat, mint elszakított nemzettársaikat? Akik álhírgyárakat üzemeltetnek, hogy roncsolják az országépítők tekintélyét? Akik rendszeresen feljelentik hazájukat a globális háttérhatalom különböző látható intézményeinél?
Elődeik káoszba taszították az országot száz éve, véderejét megszüntetve odadobták hazánkat a szomszédok korlátlan étvágyának, majd a Bethlen István vezetésével csodával határos módon megerősödött ország ellen lobbiztak évtizedeken át.
A második világháború után szovjet tankok segítségével hatalomra kerültek, jelentős mértékben átprogramozták a nemzet öntudatát, eltorzították történelmi önképét, Trianon vonatkozásában pedig nemcsak saját politikai táboruk felelősségét tagadták le, de átvéve az ellenséges államok retorikáját úgy próbálták beállítani a történteket, mintha azok a hibás kisebbségpolitika következményei lettek volna. Holott a valóság az, hogy

az Osztrák–Magyar Monarchia kisebbségpolitikája összehasonlíthatatlanul demokratikusabb volt, mint például a baloldalon modellként annyit emlegetett Franciaországé.

De ha a trianoni utódállamok máig tartó asszimilációs, jogfosztó politikájával vetjük össze, akkor is megállapíthatjuk: az ellenséges propaganda által a „népek börtönének” nevezett monarchia sanyarú jelenünkhöz képest maga volt a kisebbségi Kánaán.

A baloldal Károlyi Mihályt és társait máig hősként ünnepli, míg a Horthy-korszak nagyjait a kormányzótól Gömbös Gyulán, Tormay Cécile-n, Szabó Dezsőn, Hóman Bálinton, Imrédy Bélán, Bárdossy Lászlón át Teleki Pálig diabolizálja, minden eszközzel akadályozza, hogy a nemzeti emlékezetben elfoglalják a történelmi szerepüknek megfelelő helyet. Mindeközben a vehemensebbek közül ismételten leírják valamiféle rejtélyes belső kényszertől vezérelve, hogy Trianon igazságos volt, s akad, aki szerint ünnepelni kellene, mert ekkor született meg a független Magyarország, amely csak százéves, s nem ezer.
A parlament emlékülése alkalmából távolmaradással tüntetnek, s nemcsak felelevenítve, de felerősítve a 2004-es népszavazás kampányának hangulatát, szabályosan uszítanak a határon kívül rekedt nemzettársakkal szemben.

Mémgyáraik nyíltan románoznak, hazudoznak, fröcsögnek, amit nem mondhatnak el a politikusok a mikrofontól, azt elbírják a közösségi médiafelületek.

S ebben megbízható szövetségesre leltek a Trianon-ellenességét még valamilyen szinten képviselő Jobbikban is. Elég beleolvasni a jobbikos fórumok csevegésébe, a párt talpasai úgy megtanulták lerománozni az erdélyi magyart, hogy Gyurcsány is csettinthet elégedettségében. A pártból lassan távoznak azok, akik összeegyeztethetőnek tartották a magyarellenes baloldallal történő összefogást és a nemzeti retorika megőrzését. Azok maradnak, akik elfogadják a Jakab Péter-féle vonalat, amely nem kívánja a balos szavazókat elriasztani a nemzetpolitikai témákkal, s elképzelhetőnek tartja a határon kívüli magyarok szavazati jogának megvonását.

Magyar az, akinek fáj Trianon – tartja a rövid és velős aforizma, amelynek forrása vitatott. Nem csoda, hogy a száz éve ránk kényszerített békeparancs a politikában lakmuszpapírként működik. A baloldalon vagy elhallgatják, vagy félremagyarázzák, következményeit lekicsinylik, a jóvátételt szabotálják.
A jobboldal ezzel szemben igyekszik a problémákat helyretenni a köztudatban. Politikusai egyre többet mernek kimondani e kérdésben, Orbán Viktor sátoraljaújhelyi beszédében a Kárpát-medencei összefogás ismételt meghirdetése mellett rámutatott a trianoni rablóbéke valós előzményeire:

az ezeréves történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték. Hadseregét megbénították és szétzüllesztették, az egyetlen honmentésre alkalmas államférfit meggyilkolták, az országot az ellenségeink, a kormányt a bolsevikok kezére adták.

A Nyugat megerőszakolta Közép-Európa ezeréves határait és történelmét.” Hasonló szellemben nyilatkozott Kövér László is. A diagnózis mellett pedig az aprómunkát sem hanyagolják el, ha a mikénttel lenne is vitánk időnként. A határokon átívelő magyar nemzetegyesítés nagyívű koncepciójának egyelőre nincs nemzetpolitikai alternatívája.
Trianon évfordulója valóban a nemzeti összetartozás napja – amire csakis emlékezni lehet, ünnepelni soha, bármit is mondjon bárki. Megmutatja, ki van velünk, és ki ellenünk, ki tartozik a nemzet szolidaritási kötelékébe, és ki a belső ellenség, aki idegen zsoldban, idegen szívvel idegen érdeket követ.