Nem tudom, más miként van vele, de nekem mindig meggyűlik a bajom a kapusokkal. Érthetőbben: a portásokkal, akik cerberusokként védelmezik a rájuk bízott intézményt legyen iskola, gyár, atomreaktor, kórház, elnöki rezidencia vagy akármi, aminek kapuja van. Az átkos időkben egy vállalat beszerzőjeként volt alkalmam állandóan beléjük botlani, huszonöt éve pedig újságíróként keserítjük egymás életét.
Persze tudom, a mennyországba sem olyan egyszerű bejutni, előbb alázatosan meg kell jelenni a kapusok kapusa, Szent Péter előtt, hogy bebocsátást nyerhessünk. Ám ő rövidgatyás kisfiú azokhoz a portásokhoz képest, akikkel a sors eddig összehozott itt a Földön.
Régen számtalan alakalommal kellett különféle rangú emberekhez bejutnom. Általában ipari létesítmények igazgatóiról, főkönyvelőkről, irodafőnökökről volt szó. Igen ám, de hozzájuk eljutni hosszú és rögös út vezetett. Mindenekelőtt a létesítmény kapusán kellett túljutni, aki – az esetek többségében – az égvilágon és azon túl is mindenbe belekötött, amibe csak lehetett. Néha már a sírás kerülgetett, de küldetésemet nem adtam fel. Mire bejutottam ahhoz, akihez indultam, már hősként ünnepeltem magam.
A parasztsorból kiemelkedett, immár a jó kis meleg helyiségben napot lopó ember a korlátolt kétlábúak magabiztosságával fogad bárkit, aki szeme elé kerül. Talán a rengeteg frusztráltság – ami lelkét nyomja – teszi ilyenné. A szíve mélyén ő is tudja, hogy élete talán egy csődtömeg, soha semmit nem ért el, s ácsorog egy kapualjban vagy egy ajtó mellett, ezért irigyen néz mindenkire, akinek valóban dolga van az életben. Ebből a kisebbségi érzésből nő ki aztán az arroganciája, hogy majd ő megmutatja, ki az úr a kapuban. Minél inkább analfabéta az illető, annál nagyobb a mellénye. Van ennek a pökhendiségnek egy prózaibb oka is: szinte kivétel nélkül minden portás – mivel semmi másra nem használható – ismeretségek révén kerül a semmittevés fellegvárába.
Minap történt, hogy állami intézményben volt dolgom. Gondolná az ember, ilyen helyeken azért megválogatják, kit állítanak a kapuba. Mit mondjak: válogatott bunkókból áll ott is a portások különítménye. (Mondanám, tisztelet a kivételnek, csakhogy a kivétellel még nem találkoztam).
Beléptem a nagykapun, az udvarra vezető folyosó végén pedig ott állt a nagy Ő. Olyan 190 cm magas és 120 kiló forma hústömeg. Ehhez még járt egy szépen nyírt bajusz és egy teljesen jellegtelen arc – ahogyan az egy becsületes kapusnak dukál. Láttam, tíz méterről úgy nézett rám, mint egy potenciális terroristára vagy apagyilkosra, aki még véletlenül sem érkezhetett birodalmába jó szándékkal. Sebaj, gondoltam, majd eloszlatom a tévhitet.
Köszöntem. Semmi válasz. A kapus tekintete szinte felnyársalt. Odaszóltam: mondtam, hogy jó napot. Meg sem parittyázta a megismételt köszönésemet. Erre kezdtem összemenni, bár semmi okom nem volt rá. De az ember megérzi, ha nem kívánt vendég. Amúgy is mit pofátlankodok a szemei elé, hagyjam őt a búsba, hadd élvezze a semmittevést tovább. Alázatosan átadtam emberünknek az átadni valót – jobban mondva kikapta a kezemből a küldeményt – és búcsúzkodtam is, mielőtt a földbe süllyedtem volna. Elmenetelemkor köszönésemre ugyanaz volt a válasz, mint érkezésemkor. Semmi… De ahogyan nézett rám fentről, boldog lehettem, hogy élve távozhattam.
Előfordult már nálam sokkal híresebb emberekkel is, hogy a kapus nem engedte be őket oda, ahol éppen dolguk lett volna. Minap láttam a tévében, amikor Rafael Nadal szinte nem lépett pályára egy túlbuzgó őr miatt. Ugyanis ez az alak saját meccsére nem akarta beengedni a teniszzsenit mondván: nem lóg a nyakában az akkreditáció. Amúgy meg kicsoda Nadal? Mit számít, hogy a földkerekség egyik legismertebb embere? Mi van akkor, ha véletlenül mondjuk labdaszedő gyerekeket akar elrabolni? Vagy teniszlabdákat, ütőket lopkodni?
Varga Judit igazszágügyi miniszter exférje, Magyar Péter új pártot alapít. Komolyan gondolhatja-e bárki, hogy a „csalódott fideszesek” elegen vannak a rendszer megbuktatásához? Ami nem sikerült az ellenzéki pártoknak, mitől működne Magyar Péter esetében?
A székelyföldi autonómiaharc felemásra sikeredett. Mindenki beszél róla, azonban az erdélyi magyar politikusok egy része nem hisz benne, és ezt megérzik az emberek. Nem elég az autonómiáról évente egyszer-kétszer szépeket mondani és írni.
A három évtizede összeszámolt több száz gazdából 3-4 ha maradt, akik földből próbálnak megélni. A fél tucat faluból álló község szántóföldjeit egyetlen agrárvállalkozó vásárolja fel. Az új földbirtokos impériuma ezer hektárhoz közelít.
„Csak nehogy a CFR-hez jöjjön!” „Remélem, Mutu edzőként nem teszi be a lábát a Fellegvárra!” – Ehhez hasonló szurkolói vélemények láttak napvilágot néhány hónappal ezelőtt, amikor a bukaresti sajtó megszellőztette a lehetséges edőváltást Kolozsváron.
Nagy kérdés, hogy a szélsőséges román pártok legsötétebb időkre emlékeztető kínálatának rajongói tábora megáll-e a szavazói paletta egynegyedénél, vagy további ,,izmosodás” után elsöprik a trónkövetelő kormánypártok ötven százalék körüli támogatottságát?
A román állam és a helyi tanácsok nagyvonalúan kivonultak az egyházi tulajdonú iskolaépületek felújítási terheiből. Bukarest úgy tesz, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a mi dolgunk templomaink csendjében imádkozva, kegyes gondolatok ápolásával foglalkozva, a világ dolgaitól elzárkózni, mert azt befolyásolni már nem a mi feladatunk. Szép elképzelés, de veszedelmes.
Az orosz-ukrán háború legnagyobb kelet-európai áldozata a mezőgazdaság. Ez megmutatkozott az ukrajnai termékek exportjának uniós liberalizálása után, amikor az Európai Unió keleti felének piacát hetek alatt elöntötte az olcsó mezőgazdasági importtermék.
Amit ma az ukránok elkövetnek az ország területén élő nemzeti kisebbségekkel – elsősorban a kárpátaljai magyarsággal – szemben, nagyon hasonlít a Nicolae Ceașescu román kommunista pártfőtitkár idejében megélt magyarellenességre.
Herkulesfürdőt osztrákok újíthatják majd fel. A hír sajnos csak részben fedi a valóságot, hiszen a település műemlék épületeinek többsége magántulajdonban van. Feltérképeztük, miért nem mozdul ki a holtpontról a bánsági fürdőváros ügye.
A székelyföldi autonómiaharc felemásra sikeredett. Mindenki beszél róla, azonban az erdélyi magyar politikusok ...
A három évtizede összeszámolt több száz gazdából 3-4 ha maradt, akik földből próbálnak ...
„Csak nehogy a CFR-hez jöjjön!” „Remélem, Mutu edzőként nem teszi be a lábát a Fellegvárra!” ...
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.