Szemét, hulladék mindig volt, van és lesz, amíg a Föld forog és csillagok pislákolnak az égen. De valljuk be: mint annyi más, a szemét sem a régi. Legalábbis annak elhordása nem az.
Régen valamiféle szimbiózisban élt a lakos és a szemetes.
Ahogyan a legtöbb munkahelyen megtörtént, aki erre a pályára került, az általában onnan is ment nyugdíjba. Egy-egy szemetest szinte családtagként, rokonként vagy barátként üdvözöltünk. Húsvétkor, karácsonykor tudtuk, hogy becsenget, elő volt készítve a pohár pálinka, néhány lej. Mindig ugyanaz jött: nem akartak álszemetesek átverni bennünket. Nem is lehetett volna, hiszen minden utcának megvolt a saját embere, akit kicsitől nagyig mindenki ismert. A gyerekek kedves neveket adtak a sötét bőrű bácsiknak: Terminátor, El Takarító, meg hasonlók. Valami lelki kapcsolat volt közöttünk, tudtuk, ők még jobban nyomorognak, mint az átlagpolgár. A kiszuperált, de még használható cuccokat külön tettük, hogy a hulladékgyűjtőnek apró örömöt szerezzünk. Kaja, pia kevesebb jutott egy főre, így a szemetelést sem vittük túlzásba. Nagymama még a kávézaccot is háromszor főzte ki. Esküdözött, hogy valami íze még így is volt a halványsárga löttynek.
Ez a múlt. A jelen meg az, hogy szemételhordásért kettőt fizetsz, és egyet kapsz. A hulladékot begyűjtő vállalattal kötött szerződés értelmében ugyanis az utcánkból hetente kétszer kellene elvinniük a szemetet. Hét elején az úgynevezett száraz, hét közepén pedig a nedves hulladékot. Mondta is mindenki: felénk is kisütött a Nap, ha fél évszázados késéssel is, de végre megvalósul a szelektív hulladékgyűjtés.
Kicsi álom volt ez, de jelentős. És talán az első lépés a nagyobb megvalósítások felé. Hajlandó az ember még áldozatokat is hozni: több havidíjat fizetni, külön-külön gyűjtögetni és kipakolni becsülettel a felgyűlt hulladékot. Szelektíven!
Aztán kiderült, ez a fáradozás senkit sem érdekel. A szemeteskocsi jó esetben heti egy alkalommal végigszáguld az utcánkon: néha azt sem szedik össze, ami ott díszeleg a járdán. Sok minden elmondható róluk, csak az nem, hogy szelektíven gyűjtögetnének.
A panaszkodók vigaszdíjnak két színes zacskót kaptak a vállalattól, hogy abba gyűjtsék a hulladékot. Ettől aztán a polgár megnyugodott és boldogan ment haza szemetet szelektálni. Ám az öröm korainak bizonyult: a következő héten megint csak egyszer jött a szemetes, a hét közepén kitett hulladékot másnap vihettük be, nehogy szép színes zacskóinkat széttépjék a kóbor kutyák. Most ott tartunk, hogy az egész utca fejetlenül pakolja ki a hulladékot. Aztán vagy elviszik, vagy nem. Jó esetben nincs nagy meleg, és a bűz elviselhető.
Civilizált országokban súlyos büntetéssel sújtják azokat, akik összevissza gyűjtik a hulladékokat. Miután kifizetsz egy tetemes összeget, jól meggondolod, hogy másodszor hova dobod a szalámi héját vagy a gépkocsid akkumulátorát. Viszont ott halálbiztos az is, hogy a szemetedet elhordják. És fel is dolgozzák a használható részét. Nem csak akkor jönnek, amikor kedvük szottyan. Vagy van üzemanyaguk. Vagy idejük. Vagy akármijük.
Civilként nem látom át teljes egészében a hulladékproblémát. De kezdek nosztalgiával gondolni egykori szemetesünkre, akinek gyerekként egy rossz vasalót adtam, ő meg majdnem könnyes szemmel egy rothadó almát adott cserébe. Hiába, volt még becsület a világon…
Varga Judit igazszágügyi miniszter exférje, Magyar Péter új pártot alapít. Komolyan gondolhatja-e bárki, hogy a „csalódott fideszesek” elegen vannak a rendszer megbuktatásához? Ami nem sikerült az ellenzéki pártoknak, mitől működne Magyar Péter esetében?
A székelyföldi autonómiaharc felemásra sikeredett. Mindenki beszél róla, azonban az erdélyi magyar politikusok egy része nem hisz benne, és ezt megérzik az emberek. Nem elég az autonómiáról évente egyszer-kétszer szépeket mondani és írni.
A három évtizede összeszámolt több száz gazdából 3-4 ha maradt, akik földből próbálnak megélni. A fél tucat faluból álló község szántóföldjeit egyetlen agrárvállalkozó vásárolja fel. Az új földbirtokos impériuma ezer hektárhoz közelít.
„Csak nehogy a CFR-hez jöjjön!” „Remélem, Mutu edzőként nem teszi be a lábát a Fellegvárra!” – Ehhez hasonló szurkolói vélemények láttak napvilágot néhány hónappal ezelőtt, amikor a bukaresti sajtó megszellőztette a lehetséges edőváltást Kolozsváron.
Nagy kérdés, hogy a szélsőséges román pártok legsötétebb időkre emlékeztető kínálatának rajongói tábora megáll-e a szavazói paletta egynegyedénél, vagy további ,,izmosodás” után elsöprik a trónkövetelő kormánypártok ötven százalék körüli támogatottságát?
A román állam és a helyi tanácsok nagyvonalúan kivonultak az egyházi tulajdonú iskolaépületek felújítási terheiből. Bukarest úgy tesz, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a mi dolgunk templomaink csendjében imádkozva, kegyes gondolatok ápolásával foglalkozva, a világ dolgaitól elzárkózni, mert azt befolyásolni már nem a mi feladatunk. Szép elképzelés, de veszedelmes.
Az orosz-ukrán háború legnagyobb kelet-európai áldozata a mezőgazdaság. Ez megmutatkozott az ukrajnai termékek exportjának uniós liberalizálása után, amikor az Európai Unió keleti felének piacát hetek alatt elöntötte az olcsó mezőgazdasági importtermék.
Amit ma az ukránok elkövetnek az ország területén élő nemzeti kisebbségekkel – elsősorban a kárpátaljai magyarsággal – szemben, nagyon hasonlít a Nicolae Ceașescu román kommunista pártfőtitkár idejében megélt magyarellenességre.
Herkulesfürdőt osztrákok újíthatják majd fel. A hír sajnos csak részben fedi a valóságot, hiszen a település műemlék épületeinek többsége magántulajdonban van. Feltérképeztük, miért nem mozdul ki a holtpontról a bánsági fürdőváros ügye.
Mutu helyére azt az Andrea Mandorlinit akarták kinevezni a kolozsvári CFR edzőjének, akit a Deac–Camora fémjelezte ...
A székelyföldi autonómiaharc felemásra sikeredett. Mindenki beszél róla, azonban az erdélyi magyar politikusok ...
A három évtizede összeszámolt több száz gazdából 3-4 ha maradt, akik földből próbálnak ...
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.