Mindennapi szemetünk

Szemét, hulladék mindig volt, van és lesz, amíg a Föld forog és csillagok pislákolnak az égen. De valljuk be: mint annyi más, a szemét sem a régi. Legalábbis annak elhordása nem az.

Régen valamiféle szimbiózisban élt a lakos és a szemetes.

Ahogyan a legtöbb munkahelyen megtörtént, aki erre a pályára került, az általában onnan is ment nyugdíjba. Egy-egy szemetest szinte családtagként, rokonként vagy barátként üdvözöltünk. Húsvétkor, karácsonykor tudtuk, hogy becsenget, elő volt készítve a pohár pálinka, néhány lej. Mindig ugyanaz jött: nem akartak álszemetesek átverni bennünket. Nem is lehetett volna, hiszen minden utcának megvolt a saját embere, akit kicsitől nagyig mindenki ismert. A gyerekek kedves neveket adtak a sötét bőrű bácsiknak: Terminátor, El Takarító, meg hasonlók. Valami lelki kapcsolat volt közöttünk, tudtuk, ők még jobban nyomorognak, mint az átlagpolgár. A kiszuperált, de még használható cuccokat külön tettük, hogy a hulladékgyűjtőnek apró örömöt szerezzünk. Kaja, pia kevesebb jutott egy főre, így a szemetelést sem vittük túlzásba. Nagymama még a kávézaccot is háromszor főzte ki. Esküdözött, hogy valami íze még így is volt a halványsárga löttynek.

Ez a múlt. A jelen meg az, hogy szemételhordásért kettőt fizetsz, és egyet kapsz. A hulladékot begyűjtő vállalattal kötött szerződés értelmében ugyanis az utcánkból hetente kétszer kellene elvinniük a szemetet. Hét elején az úgynevezett száraz, hét közepén pedig a nedves hulladékot. Mondta is mindenki: felénk is kisütött a Nap, ha fél évszázados késéssel is, de végre megvalósul a szelektív hulladékgyűjtés.

Kicsi álom volt ez, de jelentős. És talán az első lépés a nagyobb megvalósítások felé. Hajlandó az ember még áldozatokat is hozni: több havidíjat fizetni, külön-külön gyűjtögetni és kipakolni becsülettel a felgyűlt hulladékot. Szelektíven!

Aztán kiderült, ez a fáradozás senkit sem érdekel. A szemeteskocsi jó esetben heti egy alkalommal végigszáguld az utcánkon: néha azt sem szedik össze, ami ott díszeleg a járdán. Sok minden elmondható róluk, csak az nem, hogy szelektíven gyűjtögetnének.

A panaszkodók vigaszdíjnak két színes zacskót kaptak a vállalattól, hogy abba gyűjtsék a hulladékot. Ettől aztán a polgár megnyugodott és boldogan ment haza szemetet szelektálni. Ám az öröm korainak bizonyult: a következő héten megint csak egyszer jött a szemetes, a hét közepén kitett hulladékot másnap vihettük be, nehogy szép színes zacskóinkat széttépjék a kóbor kutyák. Most ott tartunk, hogy az egész utca fejetlenül pakolja ki a hulladékot. Aztán vagy elviszik, vagy nem. Jó esetben nincs nagy meleg, és a bűz elviselhető.

Civilizált országokban súlyos büntetéssel sújtják azokat, akik összevissza gyűjtik a hulladékokat. Miután kifizetsz egy tetemes összeget, jól meggondolod, hogy másodszor hova dobod a szalámi héját vagy a gépkocsid akkumulátorát. Viszont ott halálbiztos az is, hogy a szemetedet elhordják. És fel is dolgozzák a használható részét. Nem csak akkor jönnek, amikor kedvük szottyan. Vagy van üzemanyaguk. Vagy idejük. Vagy akármijük.

Civilként nem látom át teljes egészében a hulladékproblémát. De kezdek nosztalgiával gondolni egykori szemetesünkre, akinek gyerekként egy rossz vasalót adtam, ő meg majdnem könnyes szemmel egy rothadó almát adott cserébe. Hiába, volt még becsület a világon…