Miért nem lehet Erdély a vidéki Svájc vagy Ausztria?

Szinte naponta ingázok a Kolozsvártól húsz km-re fekvő kalotaszegi falu és a kincses város között. Gépkocsivezetés közben vagy az autóbuszból kibámulva a szemem mindig megkad az útszéleket szegélyező embermagasságú gaztengeren. Vannak rövid szakaszok, ahol a lelkiismeretes telektulajdonos lenyírja a burjánt, de

a falvak között haladó megyei út nagyobb részén az elrettentő látvány nem zavarja a területileg illetékes polgármesteri hivatalt vagy az utászati vállalatot.

Ez utóbbi a főutak mellől ímmel-ámmal levágja a gazt, de a megyei utak évtizedek óta a senki földjének számítanak.

Mindez akkor hat igazából rémisztően, ha az ember hosszabb utazásból tér haza külföldről. Ilyen rendetlenséget és trehányságot egyetlen országban, Bulgáriában láttam, de most nem a Balkánon, hanem Nyugat-Európában, Spanyolország keleti partvidékén, Katalóniában jártam, ahonnan nem csupán fárasztó, hanem nagyszerű élmény hazavezetni. Nem az arra tartó szlovéniai, észak-olaszországi és a francia riviérán nyugatra haladó autópályát választottam, hanem kicsit északabbra kerülve, Svájcon, Németországon, Ausztrián és Magyarországon keresztül araszolva jöttünk haza, hogy belekóstolhassunk a vidék szépségeibe.

Ilyen utakat kellene rendszeresen összehozni erdélyi polgármestereknek és helyi tanácsosoknak, hogy kinyíljon a szemük, és lássák, hogyan történhet meg, hogy a példásan gondozott francia, svájci, német, osztrák és magyarszági települések útjai mellett véletlenül sem látni embermagasságú burjánt, de kisebb gazt sem.

Az utakon nincs por, sem szemét, az utak mellet pedig szépen lenyírt pázsit fogad. Nem csak a főutak mentén, hanem az eldugott hegyi falvakban is.

Amikor elindultunk, egy nagyváradi autómosóban letakarítottam a kocsim – mellesleg azelőtt három nappal mostam le, de már nem látszott, annyira koszos volt – és úgy terveztem, valamelyik nyugati országban ismét ráfér majd egy mosás. Végül megfeledkeztem róla, és hazafele jövet, egy németországi parkolóban jutott eszembe, hogy jó volna lemosni. Körbejártam, nézegettem, és nem hittem a szememnek: több ezer kilométer után is alig volt rajta kosz, igazából az ablakokat kellett letörölnöm, hogy újra tiszta legyen.

Ez a különbség Románia és a Románián kivüli, európai világ között. Persze, sok más is van, de

ezek az ,,apróságok” a leginkább szembeötlő megkülönböztető jelek a civilizált világ és az európai uniós birodalom peremvidéke között.

Egy tejtermelő osztrák gazda portáján vendégeskedve, szemügyre vettem az ötven tehénből álló szemrevaló állományt. A villanypásztorral őrzött legelőig jól behatárolt ösvény vezetett, amelyen naponta bejönnek az állatok az istállókig. Állatnak, embernek, járműnek tehát meghatározott helye van ezekben a patika tisztaságú falvakban. Ahol úgy folyik át a patak, hogy a medrében véletlenül sem látni pillepalackot vagy más szemetet. Olyan tiszta vizű patakok mellé eszkedtem le a völgyekben kanyargó országutak mentén, hogy nehezen hittem a romániai állapotokhoz szokott szememnek.

Nem véletlen, hogy a nyugat-európai országok barátságos vidéki régióiban nagy ázsiója van a falusi turizmusnak. Erről leginkább Ausztriában győződhettem meg, ahol a főállású gazdák kiadó szobái az év legtöbb szakában foglaltak. A nagyvárosok zajából jönnek ide pihenni az emberek, ahol megnyugtatja őket a rend, a tiszta levegő és a szívélyes vendéglátás.

Jómagam, aki sokat írtam az erdélyi falusi turizmusról, mostani külföldi utamon is kétkedve gondoltam arra, lesz-e nálunk valaha ehhez fogható rend és tisztaság?

Megérjük-e, hogy a patakok medréből eltűnjenek a pilepalackok és legalább az utak mellől letakarítsák a nyakig érő gazt?

Erdélyben van ugyan néhány falu, amely rendezettségében a vidéki Ausztriával vetekedhet, de nem ők a hangadók. Pozitív példájuk, sajnos nem ragadós. A Nyugat-Európában szocializálódott romániai vendégmunkás is hozzászokik az új elvárásokhoz, de miután hazatér, mindent ott és ugyanúgy folytat, ahol abbahagyta.

Nincs aki figyelmeztesse, nincs, aki rászóljon, nincs, aki megbüntesse. Mint ahogy velem is megesett egy osztrák falu köztéri szemeteskukájánál. Kiürült vizespalackot dobtam bele, és amikor elindultam az utcán lefele, egy hölgy lépett hozzám és barátságosan, de határozottan megszólított:

Elnézést kértem, visszementem és kiemeltem a szemetem. Előtte bizony nem olvastam el a német nyelvű feliratot, így utólag kerestem meg a megfelelő kukát.

Hát ezeket az öntudatos osztrák állampolgárokat szeretném megérni idehaza, Erdélyben is.