HIRDETÉS
2018. december 13., csütörtök
Luca, Otília
Luca, Otília
A napokban a Mócvidék egyik festői városkájában jártam, ahol a magyarság számaránya kevesebb mint egy százalék. Mondhatnánk, nem létező tényező, mégis egy helyi magyar értelmiségi úgy került be független önkormányzati képviselőként a helyi tanácsba, hogy a mintegy 20 magyar szavazat mellett még kapott 240 román voksot. Mindez olyan helységben, ahol a 18. és a 19. században végigsöpört román–magyar háborúskodás ezernél több, zömében magyar áldozatot követelt.
A magyar tanácsos gondolt egy merészet és nagyot, és a centenáriumi ünnepséget megelőző önkormányzati találkozón magyar címeres Tokaji borral köszöntötte román kollégáit azzal a felvezető szöveggel, hogy az ajándékot az utolsó centenáriumra hozta. És mielőtt Avram Iancu népében meghűlt volna a vér, a magyar atyafi hamar hozzátette, azért az utolsó centenárium, mert ha lesz folytatás, az csak bicentenárium lehet. A jól elsült viccen nemcsak a román társaság nevetett nagyot – miközben bajtársuknak a vállát veregették –, hanem az a pár magyar is, akik a városka református parókiáján hallgatták végig a vicces történetet.
Megvallom őszintén, jó érzés volt ízlelni e világtól eldugott vidék néhány magyarjának a felszabadult optimizmusát, jövőtervezését (amiről jövő lapszámunkban olvashatnak riportot), higgadt értékelését a román–magyar együttélésről, és arról a múltról, amelynek hallatán sok magyar ember zsebében kinyílna a bicska.
Ez az aprócska történet annak kapcsán jutott eszembe, mennyire görcsösen gondolunk a közelgő román centenáriumra, a felfokozott nacionalista megnyilvánulásokra és – Sabin Gherman szavaival élve – a bukott politikusok bennünket heccelő megnyilvánulásaira. Legtöbbünkben ott lapul a félelemérzettel vegyes elutasítottság, a kifosztottság érzete, hiszen miközben szomszédunk ünnepel, keserű szájízzel arra gondolunk, hogy nekünk van igazunk, és neki igazából nincs is mit ünnepelnie.
A tömbvidéken élő magyarok számára a történet viszonylag egyszerű, hiszen román embert csak mutatóban látnak, számukra a román–magyar viszony hírek formájában begyűrűző virtuális valóság. A helyzet a vegyes lakosságú vidékeken vagy a szórványban bonyolultabb, ahol az erőteljes román jelenlét tucatnyi külsőségben is tetten érhető, amihez a helyi magyaroknak valamiképpen viszonyulniuk kell.
Szórványvidéken járva hallottam többször a megszívlelendő véleményt: nem jó nekünk a sündisznóállás. Nem volt ez jó 1849 után sem a magyarságnak, amikor sokan úgy gondolták, hogy ha semmibe veszik és elutasítják az osztrákokkal történő együttműködést, akkor előrébb tartanak.
Ma is így van ez. Nyilván nem közös ünneplés kell, hanem részvétel mindenhol, ahol szavunkat hallatjuk, és különvéleményt fogalmazhatunk meg mindarról, ami közösségeinket zavarhatja. Az egymás mellett élésnek más receptje ugyanis nincs.
Érdemes felidézni, hogy három esztendővel ezelőtt a migránsválságnak nevezett mesterséges „népvándoroltatás” kezdetén az elemzők spontán folyamatnak gondolták azt, amiről mára bebizonyosodott: háttérből irányított és tudatosan előkészített akció volt.
Jól látható, hogy az eddig megszokott módon és jelszavakkal az autonómiaüzenet nemcsak a bukaresti román vezetőkhöz, hanem a székelyföldi magyarok többségéhez sem jut el.
Azzal, hogy a román többség immár egy évszázada hatalmi helyzetben van Erdélyben, sok mindent rákényszerít a Romániában élő kisebbségekre. Azt is, ami nagyon távol áll tőlünk, és amihez semmi közünk. Ez mindig is így volt az utóbbi száz évben.
Nincs új a nap alatt: zaklatott lelkiállapotú román nacionalisták mindenütt etnikai érzékenységüket sértő jeleket vélnek felfedezni. Mint ahogyan legutóbb a Románia alakú flekkennel megjelent színházi plakát esetében.
Bevallom őszintén, magyarként rosszabbra számítottam a román centenárium évében. A pesszimizmus és a több mint két évtizedes újságírói tapasztalat azt sejtette velem, hogy ebben az esztendőben erős idegrendszerre, s végtelen toleranciára lesz szükség.
Magyar történészek ma is keresik a választ a Károlyi Mihály miniszterelnök, majd államfő nevéhez, illetve a Tanácsköztársasághoz fűződő, 1918. október végétől 1919 nyaráig terjedő időszak értelmezésére, amelyek megpecsételték Magyarország 20. századi sorsát.
A replika nem várt helyről érkezett. Méghozzá a teniszsport örökös bohócától, Ilie Năstasétól. Akinek agyi bugyrait évtizedek óta nem hagyta el értelmes gondolat, és már számtalanszor megsértette embertársait nem éppen szalonképes beszólásaival.
Aki az elmúlt években rendszeresen olvasta kiadványunkat, jól tudja, hogy az Erdélyi Napló volt a romániai magyar sajtó egyik legkritikusabb hangvételű kiadványa. Közéleti embereink közül nem mindenki szerette, és ez továbbra sem fog változni.
Mérföldkőhöz érkezett a 27 éve megjelenő lapunk: az eddig önállóan forgalmazott Erdélyi Napló jövő héttől a lapcsoportunkhoz tartozó Krónika és a Székelyhon napilapok helyi kiadásaiba fog belekerülni nyolcoldalas, önálló mellékletként.
Hogy segíthet-e az MPP-n megejtett kozmetikázás, az kétségesnek tűnik, de az vitathatatlan: valamit tenniük kell, ha önálló politikai tényezőként meg akarnak maradni. Az a helyzet, amibe 2012 óta lavírozták magukat, egyenlő az önfeladással.
Jól látható, hogy az eddig megszokott módon és jelszavakkal az autonómiaüzenet nemcsak a bukaresti román ...
Azzal, hogy a román többség immár egy évszázada hatalmi helyzetben van Erdélyben, sok mindent rákényszerít ...
Bevallom őszintén, magyarként rosszabbra számítottam a román centenárium évében. A pesszimizmus ...
