HIRDETÉS
A napokban a Mócvidék egyik festői városkájában jártam, ahol a magyarság számaránya kevesebb mint egy százalék. Mondhatnánk, nem létező tényező, mégis egy helyi magyar értelmiségi úgy került be független önkormányzati képviselőként a helyi tanácsba, hogy a mintegy 20 magyar szavazat mellett még kapott 240 román voksot. Mindez olyan helységben, ahol a 18. és a 19. században végigsöpört román–magyar háborúskodás ezernél több, zömében magyar áldozatot követelt.
A magyar tanácsos gondolt egy merészet és nagyot, és a centenáriumi ünnepséget megelőző önkormányzati találkozón magyar címeres Tokaji borral köszöntötte román kollégáit azzal a felvezető szöveggel, hogy az ajándékot az utolsó centenáriumra hozta. És mielőtt Avram Iancu népében meghűlt volna a vér, a magyar atyafi hamar hozzátette, azért az utolsó centenárium, mert ha lesz folytatás, az csak bicentenárium lehet. A jól elsült viccen nemcsak a román társaság nevetett nagyot – miközben bajtársuknak a vállát veregették –, hanem az a pár magyar is, akik a városka református parókiáján hallgatták végig a vicces történetet.
Megvallom őszintén, jó érzés volt ízlelni e világtól eldugott vidék néhány magyarjának a felszabadult optimizmusát, jövőtervezését (amiről jövő lapszámunkban olvashatnak riportot), higgadt értékelését a román–magyar együttélésről, és arról a múltról, amelynek hallatán sok magyar ember zsebében kinyílna a bicska.
Ez az aprócska történet annak kapcsán jutott eszembe, mennyire görcsösen gondolunk a közelgő román centenáriumra, a felfokozott nacionalista megnyilvánulásokra és – Sabin Gherman szavaival élve – a bukott politikusok bennünket heccelő megnyilvánulásaira. Legtöbbünkben ott lapul a félelemérzettel vegyes elutasítottság, a kifosztottság érzete, hiszen miközben szomszédunk ünnepel, keserű szájízzel arra gondolunk, hogy nekünk van igazunk, és neki igazából nincs is mit ünnepelnie.
A tömbvidéken élő magyarok számára a történet viszonylag egyszerű, hiszen román embert csak mutatóban látnak, számukra a román–magyar viszony hírek formájában begyűrűző virtuális valóság. A helyzet a vegyes lakosságú vidékeken vagy a szórványban bonyolultabb, ahol az erőteljes román jelenlét tucatnyi külsőségben is tetten érhető, amihez a helyi magyaroknak valamiképpen viszonyulniuk kell.
Szórványvidéken járva hallottam többször a megszívlelendő véleményt: nem jó nekünk a sündisznóállás. Nem volt ez jó 1849 után sem a magyarságnak, amikor sokan úgy gondolták, hogy ha semmibe veszik és elutasítják az osztrákokkal történő együttműködést, akkor előrébb tartanak.
Ma is így van ez. Nyilván nem közös ünneplés kell, hanem részvétel mindenhol, ahol szavunkat hallatjuk, és különvéleményt fogalmazhatunk meg mindarról, ami közösségeinket zavarhatja. Az egymás mellett élésnek más receptje ugyanis nincs.
A közélet évtizedes gúzsa nemhogy lazulna, de egyre inkább a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatát idézi. Vajon meddig hiheti még a politikum, hogy neki ez a kiváltság kijár?
Felértékelődnek a légi közlekedés lehetőségei, és ezzel a magyar kormány is tisztában van. És mivel Budapest nem építhet autópályákat Erdélyben, és egymagában a vasúti infrastruktúrát sem korszerűsítheti, egyelőre marad a légi összeköttetés bővítése.
Elfogadhatatlan – az utóbbi időben ez a legtöbbet használt szava az RMDSZ vezetőinek. Egy-egy kormányzati intézkedés után olyan átéléssel, magabiztossággal mondják bele a kamerákba ezt a szót, mintha ettől bármi változna.
A kultúra az a terület, ahol nemigen lehet mismásolni. Képtelenség félig elkészült előadást bemutatni, részben kész könyvet vagy újságot kiadni, befejezetlen festményt kiállítani. Pedig adtak már át nem teljesen elkészült autópálya-szakaszt Romániában.
Amikor a Bihar megyei magyarok már-már azt hiszik, hogy „fegyverszünet” vagy valamiféle „békeszerződés” van kialakulóban a két magyar párt között, és végre le lehetne kicsit ereszteni, azonnal kiássa valaki az újabb csatabárdot.
Nemcsak Székelyföldön, hanem szerte Erdélyben megrázta a magyar közvéleményt a jogtalan román temetőfoglalás, amit legtöbben olyan határ túllépéseként értékelnek, amire nem igazán vállalkozott eddig a román hatalom.
Nem tudom, milyen politikai érdekek állnak az úzvölgyi történések hátterében, azt azonban látom, hogy ha nem állunk talpra, végünk. Az Úzvölgye csak egyik példája annak, ami történik. A hatalom által támogatott folyamatnak vagyunk az áldozatai.
Érdemes bepillantani a mezőgazdasági szakkiállítások mezőgép-, növényvédőszer- vagy vetőmagkínálatába, hogy rájöjjön az ember, az agrárágazat olyan terület, amiben nemhogy szégyellni való nincs, de a gazda egyenesen büszke lehet arra, amivel foglalkozik.
Miközben nincs helye sem fölényes kisajátításnak, sem a keresztyén értékek szellemében a „migránstámogatónak” titulált pápa bírálatának, több százezer román állampolgár nyert lelki feltöltődést Ferenc pápa történelmi látogatása idején és azt követően.
Az idősebb korosztály bizonyára emlékszik még – a fiatalok pedig nem is tudják, mit vesztettek –, mekkora izgalommal lestük a postást kora reggel, hátha aznap bedobja ládánkba a régen várt levelet.
Felértékelődnek a légi közlekedés lehetőségei, és ezzel a magyar kormány is tisztában ...
Elfogadhatatlan – az utóbbi időben ez a legtöbbet használt szava az RMDSZ vezetőinek. Egy-egy kormányzati intézkedés ...
A kultúra az a terület, ahol nemigen lehet mismásolni. Képtelenség félig elkészült előadást ...
