Kongresszusok és megvezetett közösségek

Egy dél-erdélyi település református templomában vettem részt a hétvégén keresztelőn. A lelkipásztor számára a baba látványa akkora újdonságnak számított, hogy sokáig lapozott ágendás könyvében, amíg a megfelelő liturgiai részhez ért. A szinte heti rendszerességgel a végső búcsút mondó paptól nem meglepő ez a pillanatnyi zavar, hiszen gyülekezetében 10–15 temetésre jut egy keresztelő. Az idős emberekkel megtöltött padsorok között a külföldi munkavállalásból és a más vidékről érkezett rokonság soraiban akadtak csak fiatalok, no meg a gyerekét keresztelő ifjú pár, ők szintén ez alkalomból tértek haza szülővárosukba.

A dél-erdélyi helyszínt tetszés szerint kicserélhetném a legtöbb, magyarok lakta erdélyi településre, vidékenként legfennebb az elhalálozások és a keresztelők száma közötti arány változna, mert léteznek falvak és városok, ahol még nem fogyunk ennyire drasztikusan.

Nem tudom, az RMDSZ-kongresszu­son beszélt-e valaki erről a mérhetetlen fogyásról és kilátástalanságról, ami ma az erdélyi magyarságot tartja fogságában. Annak alapján, amit híradásokból láttam és olvastam, nem. Jómagam már annyira unom az erdélyi magyar politikusok zömének mellébeszélését és öntömjénezését, hogy amennyiben lehetőségem van rá, elkerülöm ezen alkalmakat. Romániában ugyanis a politikus és a közember párhuzamos világokban él. A „modern demokráciák” világában máshol is ez a tendencia, nálunk azonban ez annyira kóros elváltozás, hogy ilyen téren a román és a magyar politikai elit között alig van különbség.

Ha nem így volna, akkor a százszámra kiüresedő falvak és kisvárosok letargikus hangulatából minden politikus okulhatna, és belátná, hogy az ország és benne az erdélyi magyar közösség rossz irányba halad.

Ha ismerné a közösség valós problémáit, akkor az RMDSZ-es magyar politikusnak sem az volna a legnagyobb baja, hogy házasodhat-e valamelyik szexuális kisebbség.

Vagy nem azon évődne, hogy a kormánypárt elnöke mellett szabad-e magyar himnuszt énekelni – miközben fél szemmel a közös kormányzás felé kacsintgat.

A nemrég megtartott Székely Kongresszuson hangzott el Csíkszeredában, hogy a több mint egy évszázada összehívott első ilyen nagygyűlés óta helyzetünk nem változott, megoldásra váró gondjaink nagyjából ma is ugyanazok, mint a Trianon utáni impériumváltást követően: autonómiánk nincs, az elvándorlás és az erdélyi magyarság fogyása megállíthatatlan.

Aki a közösség politikusaként nem ebből a három legsúlyosabb kihívásból indul ki, az maszatol, mellébeszél, ködösít, megvezeti szavazótáborát. Az csak pillanatnyi személyes érdekeit nézi, és nem törődik népének jövőjével. Ahogyan ma sok erdélyi magyar politikus teszi.