Ki fogja megvédeni Magyarországot?

Újkori magyar demokráciánkban nem volt arra példa, hogy egy évvel a soron következő voksolás előtt javában dübörögjön a választási kampány. Márpedig ma Magyarországon ez történik. S nemcsak a kommunikációban, az üzenetmegfogalmazás módjában, hanem óriásplakátokon is. Ami azért sajátos, mert ez igen költséges mulatság, éppen ezért szokták viszonylag szűk időre szorítani a választást közvetlenül megelőző hónapokra.

A Jobbik egy nagyon leegyszerűsített, durva üzenetű, s akár perindításra is alkalmas szlogennel kezdett, amely azt hirdette: amíg a választók dolgoznak, a Fidesz képviselői – a plakátokon Orbán Viktor, Mészáros Lőrinc, Rogán Antal és Habony Árpád látható – „lopnak”,  s ezért nem működik az egészségügy, ezért nincs pénz oktatásra stb.

Ezt követte az „Ők lopnak, mi visszavesszük és béremelésre/egészségügyre stb. fordítjuk”. A legújabb plakáton Vona Gábor látható jóarcú vidám emberekkel, amint szétszakítja a fideszesek fekete-fehér fotóját, s elhozza a boldogságot „mi veletek – legyőzzük őket” jelmondattal.

Az MSZP hasonlóan egyszerű üzenettel operál, aminél demagógabbat nehéz megfogalmazni. „Tegyünk igazságot, fizessenek a gazdagok” – hirdeti Botka László a milliós Rolex órájával, több tízmillió forintos autójával és vagyonnyilatkozat-botrányaival.

A Fidesz vélhetően presztízskérdésként kezelte mindezt, ezért beszállt a kampányba, és olyan plakátokat helyezett ki, amelyek Vonát és Botkát dróton rángatott bábukként ábrázolják: egyiküket Soros György, másikukat Simicska Lajos irányítja. Nem kell Fidesz-szimpatizánsnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: ennek a plakátnak van a legtöbb köze a valósághoz. Az már köztudott, hogy az MSZP és szatellitpártjai a globális világhatalom kiszolgálói, amelynek hátterében a meghúzódó erőcentrum egyik nyílt színi képviselője Soros György.

Már a kilencvenes évek közepén többek részéről megfogalmazódott, hogy az MSZP és az SZDSZ ugyanolyan szolgai módon követi a New York–Brüsszel tengely iránymutatását, mint az MSZMP annak idején Moszkvát.

Amikor Orbán Viktor első ízben célzott a Jobbik és Magyarország egyik legbefolyásosabb vállalkozója, Simicska György közötti vélt vagy valós alá-fölérendeltségi viszonyra, úgy véltem, ez merő demagógia. Mára azonban be kell látnom, egyáltalán nem irreális feltételezés. 2016-ig a Jobbik egy nemzeti felelősségtől áthatott párt volt. Akadtak vitatható lépései – az előzetes választási regisztráció elutasítása, a vasárnapi boltzár elleni fellépés, a kockás inges liberális ihletésű pedagógus-akcióhoz történő csatlakozás –, amelyek a nemzeti érzésű emberek bizonyos részében megütközést keltettek. De ezeknek nem volt komoly nemzetpolitikai súlya. Ami 2016 ősze óta történik, az megmagyarázhatatlan.

Vona Gábor tehetséges, jó szónoki képességgel és szintetikus látásmóddal megáldott politikus. Nemcsak előre megírt beszédei voltak meggyőzőek, hanem rögtönzései is, legyen szó a balliberális média rosszindulatú provokációiról vagy az EMI táborbeli közönség-kérdésekről. Nehéz elképzelni, hogy nem fogja fel: ez a stratégia nem győzelemesélyes. Pontosabban abban a formában nem, ahogy ő ismét meghirdette: vagyis hogy az egyetlen párt, amellyel az együttműködést el tudja képzelni, az a parlamenti küszöb táján tanyázó LMP. Az MSZP és a Fidesz állítólag szóba sem kerül koalíciós partnerként. Márpedig annak esélye, hogy a Jobbik abszolút többséget szerez – amint azt Vona meghirdette 2010-ben, 2014-ben és most 2017-ben is –, a jövő évre nézve a nullával egyenlő.

Abban igaza lehet Vonának, hogy a Fidesz a jelenlegi választási rendszerben is megverhető, de csakis úgy, hogy a következő egy évben a magukat balra soroló politikai szervezetek és a Jobbik tábora annyira megszokja egymást, hogy – az Orbán Viktor elleni fanatikus gyűlölettől vezérelve – tömegesen ráadja voksát az ellenzéki jelöltre. Már persze ha sikerül úgy egyeztetni az ellenzéknek, hogy mindenütt egyetlen jelöltet indítson. Ennek szellemi előkészítése zajlik, ezért kellett a Jobbiknak elutasítania a nemzet érdekét egyértelműen szolgáló kvótaügyi alkotmánymódosítást, ezért kellett elsiratnia a Népszabadságot és összeállnia a legnemzetellenesebb erőkkel a CEU ügyében. És legújabban ezért szerepelt Zagyva György Gyula és Pörzse Sándor a szélsőségesen nemzetellenes, balliberális Gulyás Márton videójában olyan emberek mellett, mint Gálvölgyi János, Csintalan Sándor vagy Stohl András. Ezzel a stratégiával esély lehet 50 százalék alá nyomni a Fideszt.

De mi lesz azután?

Annak esélye, hogy akár a Jobbik, akár az álbaloldal egyedül kormányképes legyen, nagyon kicsi, mondhatni elméleti. Ilyen esetben egy Fidesz–Jobbik-koalíció lenne optimális, de erre van a legkisebb esély. Míg egy, a jelenlegi ellenzék erőit tömörítő kormánynak a legnagyobb, ebbe viszont a kormányválságok sorozata van belekódolva. Amennyiben persze a Jobbik megőriz valamit nemzeti tartásából. A globális háttérhatalom ötödik hadoszlopaként működő balliberális ellenzék soha nem fog a nemzeti érdekek szerint politizálni. Elég megnézni, mit nyilatkozik első emberük, Botka László, aki szerint fel sem kellett volna építeni a déli határt védő kerítést.

E jobbikos stratégia súlyos hibája a perspektívátlanság, az átgondolatlanság, az irracionális Fidesz- és Orbán-ellenesség. Ennyiben sejthető mögötte a személyes bosszúvágy által mozgatott Simicska Lajos, akinek láthatólag egyetlen célja van: minél többet ártani Orbán Viktornak.

A másik súlyos hiba az, hogy a Jobbik módszeresen veri szét saját táborát – elrúgva magától szavazóinak legértékesebb részét, a nemzetben gondolkodó értelmiséget. Elképzelhető, hogy a Fidesz tudatosan dobta fel a CEU témáját éppen azért, hogy megakadályozza az ellenzéki egységfront létrejöttét, vagy legalább zavart keltsen az ellenzék soraiban. De ettől még a CEU liberális agymosoda marad. Soros György Európa és azon belül Magyarország esküdt ellensége, és az ellene való fellépés előre mutató nemzetelvű politikai gesztus még akkor is, ha taktikai megfontolás áll mögötte. Ismerve Orbán Viktort, számíthatunk arra, hogy talál még hasonló témákat.

A Jobbik bármilyen szép elveket és célokat hirdetett meg az elmúlt hétvégén megrendezett kongresszusán, legfeljebb azt érheti el a baloldali szavazókat célba vevő politikai stratégiájával, hogy balról pótolja, amit elveszít jobbról. Vona Gábor ebbe bele is bukhat, hiszen a 2016-os alelnökcserék idején megígérte: ha pártja nem győz, akkor lemond. Ezt azóta arra mérsékelte, hogy azt is sikernek könyveli el, ha a Jobbik több szavazatot kap a Fidesznél, de erre sem mutatkozik esély. A legvalószínűbb, hogy jövőre a Jobbik annyi szavazatot sem gyűjt össze, mint 2014-ben. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy Vona bukik, hiszen a mai pártok alapvetően lojalitáselven épülnek fel, így a megbízhatatlanokat kiszűrik. És ha Vona úgy akarja, simán meg tudja szervezni saját újraválasztását.

De nem Vona sorsa itt a legnagyobb kérdés, hanem az, hogy ki fogja Magyarországot megvédeni az egyre nagyobb migrációs nyomással szemben. E nyomás nemcsak a betolakodók, hanem a globális világhatalom nyílt színi megjelenítői részéről is megtapasztalhatók – ideértve Soros György média-, álcivil- és gazdasági hadseregét, a fősodratú sajtót, az Európai Unió vezetőit és a római pápát.

Egy Botka–Vona „technikai” koalíció győzteseire vajon rá lehetne bízni az ország védelmét és jövőjét?

Aligha.