Az emberek szeretnek ünnepelni, és majdnem ugyanolyan mértékben el tudnak merülni a gyászban is. Mindkettőben mélyen benne van egy olyan elgondolás, hogy lám-lám, múlnak az évek, de mi még itt vagyunk. Az ünnep és a gyász is erős és felemelő érzés, ilyenkor a legjobbat adhatjuk ki magunkból. Ünnepekkor boldog boldogtalant elárasztunk jókívánságainkkal – akkor is, ha titokban netán a pokolba kívánjuk az illetőt. Gyász alkalmával pedig ezer ismeretleneket vigasztalhatunk, olyanokat is, akikhez az életben semmi közünk nem volt. Ezt nevezzük képmutatásnak. Apropó: mi más, ha nem képmutatás a német nemzetiségű államelnök által magyarul kimotyogott néhány szó, amivel boldog húsvétot kívánt? Ma felköszöntjük egymást, holnap kést szúrunk a másik hátába. Együtt érzünk idegenek gyászával, de közeli rokonunk temetésére nincs időnk elmenni. Ünnepkor átölelnénk az emberiséget, de másnap belerúgunk az első rászorulóra, aki az utunkba kerül. Könnyű könnyet ejteni a tévé, a számítógép előtt, de nehéz tenni is valamit a szerencsétlenségek elkerülésére. Idegenek lettünk egy átalakuló világban. Képmutató gyászolók a zokogó emberiség vállán.
A közösségi oldalakon minden tragédiát egy másik felemlegetése követ. Mintha tromfolni akarnánk, hogy tudniillik a te tragédiád semmiség a mások nyomorához képest. Ha leég egy templom, azonnal előkerülnek az éhező afrikai gyerekek. Mintha ez könnyítene mások gyászán.
Európa keresztény lakosságának mindössze negyede jár rendszeresen templomba. A többség, amely most a Notre-Dame tragédiáját siratja, amely jajveszékel, hogy a keresztény Európa egyik jelképe dőlt majdnem össze, valószínűleg életében nem tette be a lábát Isten házába. És a párizsi székesegyházat is jó, ha hírből ismerte. De önmagunk megtisztulására azért jót tesz pár kierőszakolt könnycsepp. A világ úgyis megy tovább, készülhetünk az újabb tragédiákra – mert, hogy azok nem maradnak el, arra mérget vehetünk. És akkor majd képmutatásban újra versenyre kelhetünk, és ismét bizonygathatjuk, hogy bezzeg a mi gyászunk nagyobb és igazabb, mint a másoké.
Adófizető ember esze megáll, mikor arról értesül, hogy a Kolozs Megyei Tanács százezer lejt, vagyis 21 ezer eurót szavazott meg a párizsi székesegyház helyreállítási munkálatainak költségeire. A megye ezzel az összeggel kíván hozzájárulni a tűzvész sújtotta Notre-Dame újjáépítéséhez. Egy gazdag országot támogatnak elöljáróink, amikor nekünk is alig van. Nem tudom elhinni, hogy az egész megyében ne akadt volna egy templom, egy iskola, egy kórház vagy akár egy patika, ha nem más, egy közvécé, ami felújításra vár, aminek nagyobb szüksége lett volna erre a pénzre. Amikor megyeszerte műemlékek dőlnek össze, adakozunk. Kolozs megye tanácsának magyar alelnöke szerint ennek az összegnek nem volt különösebb rendeltetése, afféle „forgótőkének” számít, semmitől és senkitől nem vonták el a pénzt. Akkor most vagy én nem élek ebben a megyében, vagy a nyilatkozó jutott el hirtelen valamiféle paradicsomi megvilágosultságba. Ahol palira lehet venni a csőcseléket, felelőtlenül lehet gazdálkodni a pénzzel. Vagy pedig tudtukon kívül olyan gazdagok lettünk, hogy százezer lej már nem is oszt és nem is szoroz. Hülyének lehet nézni az embert, de hosszú távon ez a hozzáállás nem kifizetődő.
Mindeközben Srí Lankán, a könnycsepp alakú szigeten fekvő államban a keresztény hitű lakosság zokog. Persze ez az úgynevezett civilizált világ nagy részét hidegen hagyja. Nem látom sehol a közösségi oldalakon, hogy „Je suis Srí Lanka”. És nem hallottam arról sem, hogy az adakozó kedvű megyei tanács segíteni szándékozna a Srí Lanka-i sorsüldözött keresztényeken. Mert ugye ennek „reklámértéke” mégsem ugyanaz, mint a „koldusszegény” franciáknak kezet nyújtani. Még akkor is, ha utóbbi esetben pusztán kirakategyüttérzésről van szó…
A diktatórikus politikai hatalom természeténél fogva mindig irtózott a sajátjától eltérő világnézettől. Ezeket a beidegződéseket mentették át az 1989 után létrejött politikai alakulatok is, amelyek a kommunista ideológiában gyökereznek.
Varga Judit igazszágügyi miniszter exférje, Magyar Péter új pártot alapít. Komolyan gondolhatja-e bárki, hogy a „csalódott fideszesek” elegen vannak a rendszer megbuktatásához? Ami nem sikerült az ellenzéki pártoknak, mitől működne Magyar Péter esetében?
A székelyföldi autonómiaharc felemásra sikeredett. Mindenki beszél róla, azonban az erdélyi magyar politikusok egy része nem hisz benne, és ezt megérzik az emberek. Nem elég az autonómiáról évente egyszer-kétszer szépeket mondani és írni.
A három évtizede összeszámolt több száz gazdából 3-4 ha maradt, akik földből próbálnak megélni. A fél tucat faluból álló község szántóföldjeit egyetlen agrárvállalkozó vásárolja fel. Az új földbirtokos impériuma ezer hektárhoz közelít.
„Csak nehogy a CFR-hez jöjjön!” „Remélem, Mutu edzőként nem teszi be a lábát a Fellegvárra!” – Ehhez hasonló szurkolói vélemények láttak napvilágot néhány hónappal ezelőtt, amikor a bukaresti sajtó megszellőztette a lehetséges edőváltást Kolozsváron.
Nagy kérdés, hogy a szélsőséges román pártok legsötétebb időkre emlékeztető kínálatának rajongói tábora megáll-e a szavazói paletta egynegyedénél, vagy további ,,izmosodás” után elsöprik a trónkövetelő kormánypártok ötven százalék körüli támogatottságát?
A román állam és a helyi tanácsok nagyvonalúan kivonultak az egyházi tulajdonú iskolaépületek felújítási terheiből. Bukarest úgy tesz, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a mi dolgunk templomaink csendjében imádkozva, kegyes gondolatok ápolásával foglalkozva, a világ dolgaitól elzárkózni, mert azt befolyásolni már nem a mi feladatunk. Szép elképzelés, de veszedelmes.
Az orosz-ukrán háború legnagyobb kelet-európai áldozata a mezőgazdaság. Ez megmutatkozott az ukrajnai termékek exportjának uniós liberalizálása után, amikor az Európai Unió keleti felének piacát hetek alatt elöntötte az olcsó mezőgazdasági importtermék.
Amit ma az ukránok elkövetnek az ország területén élő nemzeti kisebbségekkel – elsősorban a kárpátaljai magyarsággal – szemben, nagyon hasonlít a Nicolae Ceașescu román kommunista pártfőtitkár idejében megélt magyarellenességre.
Mutu helyére azt az Andrea Mandorlinit akarták kinevezni a kolozsvári CFR edzőjének, akit a Deac–Camora fémjelezte ...
A székelyföldi autonómiaharc felemásra sikeredett. Mindenki beszél róla, azonban az erdélyi magyar politikusok ...
A három évtizede összeszámolt több száz gazdából 3-4 ha maradt, akik földből próbálnak ...
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.