Nánó Csaba

2017. augusztus 25., 21:27

Egykori stúdiósok második találkozója: színházat játszó örökifjak

Volt idő, amikor a művészetek és a művészemberek szabadok voltak. Aztán eljött az idő, amikor a művészetek nem voltak szabadok, a művészembereknek pedig nehéz ólomgolyót kötöttek a lábára, és betapasztották szájukat. De bármilyen nemű és beállítottságú hatalom is lett volna, mindig akadtak lelkes emberek, akik támogatták, előre vitték az olykor fájdalomból, máskor felhőtlen örömből született kultúrát, hogy maguknak és másoknak örömöt szerezzenek.

Alig hűlt ki Sztálin helye a trónon, Erdély és benne Kolozsvár etnikai összetétele még nem billegett ide meg oda, az emberarcú kommunizmus megvalósítása egyesek számára egészen hihetőnek tűnt, amikor a múlt század hatvanas éveinek legelején

lelkes műkedvelők úgy határoztak, színházat csinálnak.

A kincses város két hivatásos társulata mellé egy harmadikat. A Stúdió Színpadot. Idővel rájuk is ragadt a „harmadik színház” elnevezés. Ami aztán az évek múlásával fogalommá vált. Így gazdagodott Kolozsvár kulturális élete a már meglévők mellett még egy szentéllyel. Az állami magyar színház kicsinyke testvért és egyben versenytársat kapott. A közönség már nemcsak a „sétatéri színházba” térhetett be, hanem a „Palotába” is. És a tapsok, a nevetések – amikor mindenről beszélhettünk, csak demokráciáról nem – egészen demokratikus módón mindkét helyen felhangzottak. Ahogyan akkor írták illedelmesen a kommunista főkolomposok beszédei alá: „hosszan tartóan”. Olykor még „ovációkat” is hallani lehetett. És nem szalagról, és nem kényszeredetten, mint a téren, ahol másfajta emberek tartottak beszédeket. Akiket kötelességből éljenzett és ünnepelt a tömeg azokban az időkben. Míg mások szocialista módon építgettek, itt teátrum született. A túlélésért. A megmaradásért. Az igaz szóért és a megmásíthatatlan igazságért.

Igazából versengés soha nem volt, nem lehetett a két intézmény, a hivatásosok és műkedvelők között. Kiegészítették egymást.

Negyed évszázadon át majdhogynem szimbiózisban éltek. Hiszen az amatőrök munkáját a hivatásosok segítették, de a műkedvelők is ott voltak az állami színházban, ha kellett. Büszkén viselték a statisztaszerepek nehéz gúnyáját, és náluk alázatosabb színészt nem hordott hátán a föld. Aztán visszatértek a „Palota” kicsiny színpadára, ahol már ők lehettek ideig-óráig az igazi csillagok. És járták Erdélyt fáradhatatlanul, hogy ott is hallassák a szép magyar beszédet, ahova máskülönben nem jutott el. Ez volt a hivatásuk, ezért álmodták azt, hogy Jókai simogatja homlokukat. Huszonöt év alatt kétszázötven műkedvelő színjátszó lépett a „Palota” varázslatos deszkáira, és sokan, nagyon sokan később „igazi” színészek lettek. És önfeladó munkájukért a közönség szeretetet és ragaszkodása volt a legnagyobb és mondhatni egyetlen jutalom. De ez életeket, jövőt meghatározó volt. Ők, stúdiósok tudták, hogy a színház nem más, mint játék – de azt illik halál komolyan venni.

Kereken három évtizede, ugyanaz a hatalom, amelyik megengedte, majd elnézte azt, hogy magyar beszéd hallatszódjon egy kicsiny színpadról, majdnem pillanatok alatt betömte a szájakat. Akkor már zavaró volt, hogy megszólalunk. Hogy egyáltalán vagyunk. Hogy itt akarunk otthon lenni. A Stúdió Színpad megszűnt. De a stúdiósok ismeretlenül is itt vannak közöttünk. Ma már távol a reflektorok fényétől, pusztán látogatóként betévedve egy-egy színházi előadásra.

Harminc évvel megszűnte után ismét összeültek a stúdiósok. Különböző korosztályok válogatott eminenciásai ők.

Ha nem is lettek mindannyian hivatásos színészek, a játék lángja ma is ott ég a lelkükben. És velük ült az asztalhoz Az aranyember, Noémi, Volpone, Chirita meg a többiek. A játszó és az eljátszott személyek. Csak úgy száguldoztak a levegőben az emlékek, tisztes nagymamák és nagypapák ültek fel ismét Thália szekerére, és utaztak vissza csillagporral beszórt színészi múltjukba.

Az egy perc néma csend pedig nem csak az eltávozott játszótársakért szólt. Főhajtás volt a megszűnt Stúdió előtt is. Egy korszak előtt. Amikor fiatalok voltunk, szépek és üdék, és fáradtan is boldogan színházat játszottunk.

 

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Makkay József 2019. március 07., csütörtök

Család, gyerekvállalás, jövőkép

Jóllehet az Európai Unió nyugati felében a magyar családtámogatási modell különösebben nem érdekli a politikai elitet, az összetett családtámogatási csomag máris több kelet-közép-európai ország szakembereinek és politikusainak keltette fel a figyelmét.

Nánó Csaba 2019. március 04., hétfő

Sajátos román Stockholm-szindróma

A jogállamiság elleni hadjárat azóta erősödött fel, amióta korrupt politikusok kerültek az élvonalba. Akik ilyen vagy olyan módon be vannak sározva, azoknak legfőbb törekvésük, hogy leigázzák, maguk alá gyűrjék az igazságszolgáltatást. Ez ellen tüntet ismét az ország.

Somogyi Botond 2019. március 03., vasárnap

Család, megélhetés vagy meggazdagodás?

Vannak, akiket a szükség hajt, megint másokat a divat űz messzire. A megnyílt határok, a felgyorsult kommunikáció, az olcsó fapadosok lehetővé tették, hogy hipp-hopp néhány perc vagy óra alatt Európa különböző városaiban találjuk magunkat.

Makkay József 2019. február 28., csütörtök

A velünk élő kommunista örökség

A kommunizmus öröksége nem egy megfoghatatlan fogalom, nem a messzi múlt ködébe vesző balos propaganda, hanem egy 45 éves időszak szörnyű kísértetjárása, amely milliók bebörtönzésével, meghurcolásával és kivégzésével írta be nevét a történelembe.

2019. február 26., kedd

Csáky szalmájában vész el a Beneš-dekrétumok ügye?

Egy helyben topog a felvidéki magyarságot kifosztó Beneš-dekrétumok ügye. Az Európai Parlament Petíciós Bizottsága foglalkozott az üggyel, néppárti nyomásra most mégis lekerül napirendről. Az időhúzásban szerepe van Csáky Pál felvidéki EP-képviselőnek is.

2019. február 23., szombat

Négy éve pattog a Napoca-labda az RMDSZ térfelén

Beszédében Călin-Popescu Tăriceanu azt követelte, hogy Kolozsvár szakítson a kommunista örökséggel, és a város térjen vissza eredeti román nevéhez, a Clujhoz, mivel a Napoca nem egyéb, mint a kommunista diktatúra itt felejtett kísértete.

Makkay József 2019. február 22., péntek

Miért nem jön össze a közös EP-lista?

Ha valami foglalkoztatja a politikusokat, akkor a választások kimenetele bizonyosan. Az erdélyi magyar politizálás számára nehezen kiheverhető csapás lenne egy olyan forgatókönyv, amelyben az RMDSZ kiesik az Európai Parlamentből.

Nánó Csaba 2019. február 19., kedd

Elhatároztam, lerázom a rabigát

Egyre növekvő tisztelettel tekintek azokra, akiknek sikerül megszabadulniuk a tévéjüktől. Erős emberek, nagyszerű karakterek, akik vállalják az elvonási tünetekkel járó összes kínt, hogy aztán szabadon élhessék életüket.

2019. február 17., vasárnap

Milyen hely Marosvásárhely?

Egy etnikai közösség jelenlétének a településeken az utcák, terek neveiben is tükröződnie kellene. A marosvásárhelyi utcák hivatalos névjegyzékét átfutva, kiderült: a listán 460 utca neve szerepel, közülük mindössze 40 magyar, illetve magyar vonatkozású.

Rostás Szabolcs 2019. február 14., csütörtök

Vitamin és népesedéspolitika

Orbán Viktor jóformán el sem lépett a mikrofontól hagyományos évértékelőjén, és a sajtó egy része azóta is találgatja/számolgatja, várhatóan mekkora tételt jelent Magyarország költségvetéséből a miniszterelnök által bejelentett családvédelmi akcióterv. 

Vélemény
Makkay József: Család, gyerekvállalás, jövőkép

Jóllehet az Európai Unió nyugati felében a magyar családtámogatási modell különösebben ...

Nánó Csaba: Sajátos román Stockholm-szindróma

A jogállamiság elleni hadjárat azóta erősödött fel, amióta korrupt politikusok kerültek az élvonalba. ...

Somogyi Botond: Család, megélhetés vagy meggazdagodás?

Vannak, akiket a szükség hajt, megint másokat a divat űz messzire. A megnyílt határok, a felgyorsult kommunikáció, ...

Hallgassa online rádióinkat