Volt idő, amikor a művészetek és a művészemberek szabadok voltak. Aztán eljött az idő, amikor a művészetek nem voltak szabadok, a művészembereknek pedig nehéz ólomgolyót kötöttek a lábára, és betapasztották szájukat. De bármilyen nemű és beállítottságú hatalom is lett volna, mindig akadtak lelkes emberek, akik támogatták, előre vitték az olykor fájdalomból, máskor felhőtlen örömből született kultúrát, hogy maguknak és másoknak örömöt szerezzenek.
Alig hűlt ki Sztálin helye a trónon, Erdély és benne Kolozsvár etnikai összetétele még nem billegett ide meg oda, az emberarcú kommunizmus megvalósítása egyesek számára egészen hihetőnek tűnt, amikor a múlt század hatvanas éveinek legelején
lelkes műkedvelők úgy határoztak, színházat csinálnak.
A kincses város két hivatásos társulata mellé egy harmadikat. A Stúdió Színpadot. Idővel rájuk is ragadt a „harmadik színház” elnevezés. Ami aztán az évek múlásával fogalommá vált. Így gazdagodott Kolozsvár kulturális élete a már meglévők mellett még egy szentéllyel. Az állami magyar színház kicsinyke testvért és egyben versenytársat kapott. A közönség már nemcsak a „sétatéri színházba” térhetett be, hanem a „Palotába” is. És a tapsok, a nevetések – amikor mindenről beszélhettünk, csak demokráciáról nem – egészen demokratikus módón mindkét helyen felhangzottak. Ahogyan akkor írták illedelmesen a kommunista főkolomposok beszédei alá: „hosszan tartóan”. Olykor még „ovációkat” is hallani lehetett. És nem szalagról, és nem kényszeredetten, mint a téren, ahol másfajta emberek tartottak beszédeket. Akiket kötelességből éljenzett és ünnepelt a tömeg azokban az időkben. Míg mások szocialista módon építgettek, itt teátrum született. A túlélésért. A megmaradásért. Az igaz szóért és a megmásíthatatlan igazságért.
Igazából versengés soha nem volt, nem lehetett a két intézmény, a hivatásosok és műkedvelők között. Kiegészítették egymást.
Negyed évszázadon át majdhogynem szimbiózisban éltek. Hiszen az amatőrök munkáját a hivatásosok segítették, de a műkedvelők is ott voltak az állami színházban, ha kellett. Büszkén viselték a statisztaszerepek nehéz gúnyáját, és náluk alázatosabb színészt nem hordott hátán a föld. Aztán visszatértek a „Palota” kicsiny színpadára, ahol már ők lehettek ideig-óráig az igazi csillagok. És járták Erdélyt fáradhatatlanul, hogy ott is hallassák a szép magyar beszédet, ahova máskülönben nem jutott el. Ez volt a hivatásuk, ezért álmodták azt, hogy Jókai simogatja homlokukat. Huszonöt év alatt kétszázötven műkedvelő színjátszó lépett a „Palota” varázslatos deszkáira, és sokan, nagyon sokan később „igazi” színészek lettek. És önfeladó munkájukért a közönség szeretetet és ragaszkodása volt a legnagyobb és mondhatni egyetlen jutalom. De ez életeket, jövőt meghatározó volt. Ők, stúdiósok tudták, hogy a színház nem más, mint játék – de azt illik halál komolyan venni.
Kereken három évtizede, ugyanaz a hatalom, amelyik megengedte, majd elnézte azt, hogy magyar beszéd hallatszódjon egy kicsiny színpadról, majdnem pillanatok alatt betömte a szájakat. Akkor már zavaró volt, hogy megszólalunk. Hogy egyáltalán vagyunk. Hogy itt akarunk otthon lenni. A Stúdió Színpad megszűnt. De a stúdiósok ismeretlenül is itt vannak közöttünk. Ma már távol a reflektorok fényétől, pusztán látogatóként betévedve egy-egy színházi előadásra.
Harminc évvel megszűnte után ismét összeültek a stúdiósok. Különböző korosztályok válogatott eminenciásai ők.
Ha nem is lettek mindannyian hivatásos színészek, a játék lángja ma is ott ég a lelkükben. És velük ült az asztalhoz Az aranyember, Noémi, Volpone, Chirita meg a többiek. A játszó és az eljátszott személyek. Csak úgy száguldoztak a levegőben az emlékek, tisztes nagymamák és nagypapák ültek fel ismét Thália szekerére, és utaztak vissza csillagporral beszórt színészi múltjukba.
Az egy perc néma csend pedig nem csak az eltávozott játszótársakért szólt. Főhajtás volt a megszűnt Stúdió előtt is. Egy korszak előtt. Amikor fiatalok voltunk, szépek és üdék, és fáradtan is boldogan színházat játszottunk.
Megosztott társadalomban élünk, legalábbis Magyarországon és Szlovákiában biztosan. Megosztott, ugyanakkor ellentétes, sőt sokszor gyűlölködő. Jóformán ugyanazt a színű tárgyat is képesek egyik térfélen zöldnek, másikon sárgának beállítani.
Valószínűleg mindannyian érezzük, hogy e merénylet több annál, hogy egy magányos elkövető tette. Nem Fico múltjának, hanem sokkal inkább jelenének szól. Az pedig rendkívül sajnálatos, hogy a 21. század Európai Uniójában ilyesmi megtörténhet.
A diktatórikus politikai hatalom természeténél fogva mindig irtózott a sajátjától eltérő világnézettől. Ezeket a beidegződéseket mentették át az 1989 után létrejött politikai alakulatok is, amelyek a kommunista ideológiában gyökereznek.
Varga Judit igazszágügyi miniszter exférje, Magyar Péter új pártot alapít. Komolyan gondolhatja-e bárki, hogy a „csalódott fideszesek” elegen vannak a rendszer megbuktatásához? Ami nem sikerült az ellenzéki pártoknak, mitől működne Magyar Péter esetében?
A székelyföldi autonómiaharc felemásra sikeredett. Mindenki beszél róla, azonban az erdélyi magyar politikusok egy része nem hisz benne, és ezt megérzik az emberek. Nem elég az autonómiáról évente egyszer-kétszer szépeket mondani és írni.
A három évtizede összeszámolt több száz gazdából 3-4 ha maradt, akik földből próbálnak megélni. A fél tucat faluból álló község szántóföldjeit egyetlen agrárvállalkozó vásárolja fel. Az új földbirtokos impériuma ezer hektárhoz közelít.
„Csak nehogy a CFR-hez jöjjön!” „Remélem, Mutu edzőként nem teszi be a lábát a Fellegvárra!” – Ehhez hasonló szurkolói vélemények láttak napvilágot néhány hónappal ezelőtt, amikor a bukaresti sajtó megszellőztette a lehetséges edőváltást Kolozsváron.
Nagy kérdés, hogy a szélsőséges román pártok legsötétebb időkre emlékeztető kínálatának rajongói tábora megáll-e a szavazói paletta egynegyedénél, vagy további ,,izmosodás” után elsöprik a trónkövetelő kormánypártok ötven százalék körüli támogatottságát?
A román állam és a helyi tanácsok nagyvonalúan kivonultak az egyházi tulajdonú iskolaépületek felújítási terheiből. Bukarest úgy tesz, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a mi dolgunk templomaink csendjében imádkozva, kegyes gondolatok ápolásával foglalkozva, a világ dolgaitól elzárkózni, mert azt befolyásolni már nem a mi feladatunk. Szép elképzelés, de veszedelmes.
Megosztott társadalomban élünk, legalábbis Magyarországon és Szlovákiában biztosan. Megosztott, ...
Valószínűleg mindannyian érezzük, hogy e merénylet több annál, hogy egy magányos elkövető ...
Mutu helyére azt az Andrea Mandorlinit akarták kinevezni a kolozsvári CFR edzőjének, akit a Deac–Camora fémjelezte ...
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.