Délibáb nyugdíjasoknak

A román nyugdíjrendszer nagyjából úgy működik, mint minden ebben az országban, azaz rosszul. Nem véletlen, hogy az éppen hatalmon levő bukaresti kormányok időről időre nekiveselkednek a sokat hangoztatott nagy nyugdíjreformnak, amit egyféle mézesmadzagként húznak el az idősebb nemzedékek orra előtt. Ha hinni lehetne a témában elhangzott tengernyi ígéretnek, a nagy átalakításból mindenki nyerne, beleértve az államkasszát is, amely hosszú évek óta évi több milliárd euró hitelből fedezi a nyugdíjpénztár növekvő hiányát.
Csakhogy

a szakemberek már régóta figyelmeztetnek, hogy a politikusok által meglebegtetett csodarecept nem létezik. Valójában nincs olyan megoldás, amivel mindenki jól jár.

A történet kiúttalansága eleve azzal kezdődik, hogy a nem járulékfizetésre alapozó különleges nyugdíjak rendszeréhez nem lehet hozzányúlni. A katonák, a volt szekustisztek, milicisták, mai rendőrök, csendőrök, ügyészek, bírók és az egyéb kiváltságos népség nyugdíja messze meghaladja a „pórnép” időskori járandóságát. Mivel az Alkotmánybíróság emberállománya is a kiváltságosok kategóriájába tartozik, az állam az államban működő csúcsszerv minden nyugdíjcsökkentő kísérletet elkaszál. (Romániai sajátosság, hogy a katonaság kötelékében dolgozók aktív szolgálatuk során nem fizetnek a nyugdíjalapba, de a többi kivételezett kategória is jóval többet kap nyugdíjként, mint amivel alkalmazottként hozzájárult a közteherviseléshez.)
Ez az anomália azonban egy a sok közül, amely lehetetlenné teszi a romániai nyugdíjrendszer valódi reformját.

A rendszerváltás óta egymást követő kormányok legtöbbször választási fogásként nyújtottak elképesztő kedvezményeket bizonyos társadalmi csoportoknak,

innentől fogva nehéz olyan modus vivendit találni, ami legalább az igazság látszatát tükrözné.
A legújabb próbálkozással kapcsolatban valószínűleg igaz az ellenzék állítása, hogy a bukaresti kormány brüsszeli nyomásra akarja megemelni a nyugdíjkorhatárt, hogy még pár évtizedig fenntartható legyen a mai kifizetési rendszer. Ahhoz nem fér kétség, hogy az egyre kevesebb gyerek egyre kevesebb aktív munkavállalót jelent, a nyugdíjasok számának folyamatos növekedése pedig egyenesen arányos lesz a nyugdíjak lefaragásával. Az úgynevezett jóléti társadalmak rákfenéje ez, amit Nyugat-Európában masszív bevándorlással próbálnak orvosolni, miközben a már meglévő gondok mellé sok újat hoznak létre. Szemben az Európában kisebbségben levő magyar vagy lengyel modellel, ahol masszív családtámogatási csomaggal igyekeznek serkenteni a születések számát.

Európában olyan konzervatív elképzelések is vannak, hogy a nyugdíjrendszert hosszabb távon össze kell kapcsolni a felnevelt gyerekek számával.

Vagyis aki munkahely mellett több gyereket nevel fel aktív élete során, több nyugdíjra jogosult. Ezt az elképzelést egyelőre lehurrogja a liberális közgondolkodás, de a nyugdíjrendszerek növekvő gondjai miatt előbb-utóbb ezek az elképzelések is napirendre kerülnek.
A román kormány tűzoltómegoldásokban gondolkodik, miközben az embereknek ábrándokat árul, hogy a nyugdíjátszámítással mindenki jól jár. Ami azért sem igaz, mert a feneketlen zsákként működő kifizetések rostáján csak a kisnyugdíjasok akadnak fenn, akik a jövőben is éppen olyan nyomorúságosan fognak élni, mint eddig.